Történetek egy utazásra kattantból lett idegenvezető útjairól

HoNoradi, az utazó

Toscankörút - Akkor induljon a kaland!

Firenze

2020. március 21. - HoNoradi

Nem mondom, hogy egyszerű volt felkelni az esti sétálás után, de azért csak sikerült valamiféle ébrenléti állapotba küzdeni magam. A szobatársam még korábban elindult, mert rengeteg látnivalót jegyzett fel magának erre a napra, ezért a reggelit kihagyta. Helyette én ültem le az asztalhoz, ami aztán bevett szokássá vált: este ő, reggel én boldogítottuk a többi öt embert, aki az asztalnál ült. Akkor okoztunk csak némi problémát, amikor a szobatársam is velünk tartott a túrákra, mert a nagyon udvarias társaságot hirtelen megosztottuk és zavarba hoztuk, hogy kit is engedjenek maguk közé. A két lány és az újdonsült barátném még nem is annyira, de a fiatal pár bizony látszott, hogy küzd a jómodor és a farkastörvények közti ellentéttel. Önző módon és mivel nagyon jól éreztem magam a társaságukban, a farkastörvényekre szavaztam és aki hamarabb odaér elvét alkalmazva kiszorítottam a szobatársamat az asztaltársaságból. Pofátlanság, tudom és felírom a listára, amit meg kell majd gyónom, amikor odáig jutok. Így viszont végigszórakoztam az összes reggelit és még a sorbaállás sem zaklatott fel túlságosan, ami a tálalóasztalnál mindennapos volt. A gépet, ami képes volt kávét, kapucnit, teát és más csodákat adagolni Pauló kezelte és ebben nem ismert pardont. Szépen el kellett neki mondani, hogy mit szeretnénk és ő, mint egy kívánságkút vagy aranyhal már adta is vágyaink tárgyát. Sajnos nem voltam elég szemfüles, tudjuk be ezt a folyamatos koránkelésnek, pedig ki kellett volna próbálni, hogy csak a reggeli italokra specializálódott, vagy a szerkezeten volt más gomb is, amit megnyomva bármilyen kívánságot tudott volna teljesíteni. Erről lemaradtam és csak teát kértem a masinát kezelő úriembertől, aki lelkesen adagolta nekem a forró vizet és nyomta a kezembe a teafiltert.

Ezen a napon már a vágyott város utcáin sétálhattam. Előtte azonban tettünk még egy kitérőt és megnéztük Leonardo da Vinci szülővárosát, Vincit. Miközben utaztunk, Zsuzsa tartott egy kis ismertetőt a tájról, Toscanaról és Vinciről. Érdekes, sosem gondoltam bele, honnan származik az olaszokra olyan előszeretettel használt digó szavunk. Most megtudtam. Állítólag az első világháború során olasz fronton harcoló katonáink terjesztették el, amikor a csaták szünetében megpróbáltak barátkozni az ellenséggel. Az olaszok magyarázat közben sokszor használták a dico vagyis ’mondom’ kifejezést, de észak-olasz dialektusban, vagyis digo-nak ejtve. Mivel ezt annyiszor ismételték, a magyar lelemény egyszerűen csak digónak kezdte el őket szólítani. Vajon a magyar katonák milyen szót használtak előszeretettel? Nem biztos, hogy meg szeretném tudni. Mindenesetre az olaszok szerencsésebbek voltak, mert történelmi emlékeiket meg tudták valamilyen módon őrizni és most büszkén mutogathatják a hozzájuk látogató idegeneknek. Ilyen megőrzött kincsesdoboz Vinci városa is.

vinci.jpg

(forrás: saját fotó)

Középkori hangulat fogadott bennünket, ahogy a macskaköves utcán felsétáltunk a dombra. Énekes madarak repkedtek a fejünk felett és nagy hangon hirdették, hogy reggel van, süt a nap és szép az élet. A 13. századból megmaradt kastélyban egy kiállítást rendeztek be a zseni tiszteletére méghozzá úgy, hogy a rajzai alapján megépítették a gépeket, amiket tervezett. Természetesen csak olyan anyagok felhasználásával, amelyek da Vinci korában is léteztek. Az építkezéseket segítő csörlők és emelők mellett láthattunk szövőgépet és különleges selymet előállító masinát is. Ebbe a selyembe aranyszálat szőttek, amit vékony aranylemezekből készítettek. Ezek is a kiállítás részeit képezték. Megnézegettem, de sehogy nem tudtam volna úgy hozzáférni a selyemhez, hogy ne bukjam le, ezért a lányok egyikével helyes kis tervet eszeltünk ki, hogyan lehetne megoldani a problémát. Sajnos nem volt időnk a terv részleteinek kidolgozására, de állítom, hogy ez is egy jó kis olasz meló lett volna, nem kis bevétellel a végén. Viccet félretéve: el nem tudok olyan témát képzelni, ami da Vincit ne érdekelte volna. Valószínűnek tartom, hogyha szembetalálta magát valamilyen problémával, azonnal a megoldáson kezdte törni a fejét és bár tervei nagyobb része befejezetlenek maradtak, látszik, hogy minden esetben a természet megfigyelése és a logika alkalmazása révén messze megelőzte a korát. A sorozatlövő fegyver vagy a búvárruha annyira modernkori elgondolás, hogy nem is értem mit keresett ez az ember a középkorban. Megértem, ha az emberek őrültnek gondolták és azon sem csodálkoznék, ha ő ettől rengeteget szenvedett volna. Ma viszont, ebben a kisvárosban méltó kiállítással emlékeznek meg róla.

Már a Toscanaba vezető úton dönteni kellett néhány dologról. Nevezetesen, hogy ki akar bemenni az Uffizi képtárba, ki szeretne áthajózni Elba szigetére és ki szeretne egy profi idegenvezető segítségével megismerkedni Firenze látnivalóival. Örülök, hogy olyan csoporttal utazhattam, akik hasonló érdeklődésűek révén a vásárolgatási lehetőségek helyett inkább a kultúrálódási lehetőségeket helyezték előtérbe és ezáltal mindegyik fakultatív kirándulás elindult és bőven volt mindegyiken résztvevő. Ez párosult azzal, hogy nem kellett senkire sem várni és nem kellett senkit sem nyomozni, hogy hol veszhetett nyoma. Előre lefixálhattuk, hova megyünk be és hányan meggyorsítva ezzel a bejutást és megtakarítva a sorbanállást.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Sosem gondoltam volna, hogy az olaszok ennyire leleményesek és ennyire hasznot tudnak húzni a turistákból. Azt mondják mindenkinek, hogy „gyere nézd meg mi van nekünk”, majd „persze neked is nekünk is jobb ha nem tömegelsz, kérj időpontot” és „hogyne lehetne előre kérni”, de természetesen ezért fizetni kell. Egyébként be lehet állni a végeláthatatlan sorok egyikébe és reménykedni, hogy zárás előtt bejutsz. Persze ki az az idióta, aki nem fogadja el a felkínált lehetőséget, hiszen a csoportos utazást jelentősen megkönnyíti a kiszámíthatóság. Erre apellálva aztán jól meg is szedik magukat az olasz múzeumok, mert egy átlag harminc fős csoportnál fejenként 4 € egy gombnyomásért nem is olyan rossz ár. A buszunk természetesen csak behajtási engedélyt kapott a városba. Vagyis a megállítóhelyen le kellett szállni róla és délután jöhetett be újra a megadott időben és csak arra a pár percre állhatott meg, amíg felszálltunk rá. Természetesen ezért is külön fizetni kellett.Ezt kellene utánuk csinálni! Majd egyszer mi is felnövünk a feladathoz.

Minden programon részt akartam venni természetesen, hiszen a lehető legtöbbet szerettem volna látni a városból. Beálltam hát a csoporttal az Uffizi elé és újabb kellemes meglepetésben részesültem. Mint máshol is, Firenzében csak az az idegenvezető dolgozhat, akinek van erre engedélye. Szerencsénkre egy nagyon kedves és rendkívül felkészült hölgyet kaptunk kísérőül, Évát akinek nem kellett átkiabálni a várost ellepő turisták okozta állandó zajon, mert rögtön kiosztott a kollégájával közöttünk egy fülhallgatót és egy nyakbaakasztható adóvevő készüléket. Így ő egy mikrofonba beszélt és mi végig pontosan érthettük, hogy miről van éppen szó. A képtárba elég macerás volt a bemenet, mert kb. olyan átvizsgálást tartottak, mint a reptereken szoktak. Minden ásványvizes és üdítős palackot elkoboztak, de érdekes mód a nálam lévő kézfertőtlenítő folyadékos tubus nem keltette fel a gyanújukat. Most álljak le az őrökkel vitatkozni? Inkább megjegyeztem magamnak a fura szokásukat. Kellőképpen biztonságosnak találván bennünket végre bejuthattunk a festmények szentélyébe. Maga az épület hatalmas volt, olyan hosszú főfolyosóval, hogy el sem láttunk a végéig. A kiállítás a középkori táblaképfestőkkel kezdődött és Caravaggioval végződött. Az idegenvezetőnk kiemelte a legérdekesebb festményeket és hol a technikai újításokat, hol a festményhez kapcsolódó történeteket fűzte hozzá a bemutatásukhoz. Megismerkedhettünk Fra Filippo Lippi és az ő gyönyörűséges modelljének történetével, aki egy apáca volt, de nála szebb Madonnát képzelni sem lehet, Botticelli problémájával a lábak megfestésénél, ami akárhogy küzdött nem igazán sikerült neki, de kit érdekel, ha az alakjai annyira magával ragadóak, Raffaello megtisztított képeivel, amelyek így visszanyerték eredeti tündöklő színeiket és néhány olyan különlegeséggel, mint az alapvetően szobrász Michelangelo Szent családot ábrázoló festménye, amelyen a művész nem hazudtolja meg magát és szinte három dimenziósra festi az alakokat. Megtudhattunk olyan kis kulisszatitkokat, mint hogy a híres képtárat sem kerülik el a kártevők és bizony néhány fára festett festményt azért kell most restaurálni, mert a szú beköltözött a falak közé és rákapott a magaskultúrára. A hosszú folyosó végéről kitűnő kilátás nyílt a Ponte Vecchiora, amit szintén megcsodáltunk.

firenze.jpg

(forrás: saját fotó)

Kilépve az Uffiziből ránéztem az órámra és nem akartam elhinni, hogy ilyen sok időt töltöttünk bent. Habár zúgott a fejem a szemem által befogadott sok-sok információtól, szívesen befizettem volna ott azon nyomban még egy körre. Enni is kellett azonban valamit és még várt ránk a délutáni séta valamint Dávid is, ezért néhányan bementünk az idegenvezetőnk által ajánlott közeli étterembe. Kicsit megkavartuk a pincért, akinek nem annyira tetszett, hogy csapatunk nem mindegyik tagja akart ételt is fogyasztani. Azért megbékélt, amikor a legtöbben az egyszerűbb menüből választottunk és kevéske várakozás után már hozták is a salátát, ami mindenütt a menü előételét képezte. Akik tésztás menüt kértek, azoknak bor járt az ételhez. Méghozzá igen finom illatú bor, amit én meg is jegyeztem a mellettem ülőnek. Lovagias pasira találtam benne, mert egyből felkínálta, hogy önt egy kóstolót nekem. Sajnos nem figyeltem eléggé, ezért nem vettem észre, hogy más kontójára lovagiaskodik, még ha egy kasszán vannak is. A felesége jó képet vágott a dologhoz, de azért később elcsíptem egy megjegyzést, amiben igencsak nehezményezte a férfiú ilyetén nagylelkűségi rohamát. Mindenesetre a tudatlanságom biztonságában én nagyon finomnak találtam a bort. Amikor kihozták a pizzámat még örültem is neki, hogy ittam egy kortyot előtte, mert olyan hatalmas adagot kaptam, hogy igencsak megküzdöttem vele és nem is bírtam az egészet megenni. Teljesen belemelegedtem a vékony tészta nyiszatolásába és erősen gondolkodtam, hogy nevelés ide vagy oda, megfogom kézzel és sokkal gyorsabban haladok vele. Nem dobtam félre a neveltetésemet, de megjegyeztem, hogy edzésre lenne szükségem, ha ilyen kajákat akarok enni.

Miután megtömtük a hasunkat siettünk a találkozóhelyre, ami az étteremtől egyszer balra és egyszer jobbra volt, pont a Dávid előtt. Nem tévesztettük el és nyomban meg is tudtuk, hogy ez a Dávid nem az a Dávid, de meg fogjuk látni az eredetit is hamarosan. Így múlik el a nagyok dicsősége. – gondoltam én és már nem is bámultam annyira a kőférfit. Bámultam helyette a házakat és rajtuk a fel-feltűnő Medici-címert, ami jelezte, hogy valaha az is a család tulajdonában volt. Kibukkantunk egy térre, ahol a hatalmas Duomo előtt találtuk magunkat. Mivel Firenzében a mai napig ez a legmagasabb épület, ezért a város minden pontjáról lehet látni a feltűnő vörös kupoláját. A katedrális homlokzata zöld, rózsaszín és fehér színekben pompázik és bővelkedik a domborművekben. A vele szemben található keresztelőkápolna bejárata valaha bronzból készült és az Ótestamentum eseményeit mutatta be. Sajnos az eredeti egy tűz következtében megsérült, ezért ma már csak egy másolat látható a helyén, de ez is igazán lenyűgöző. A katedrálisnál kellett csak sorba állnunk, de kb. félórahosszánál nem többet, ahhoz, hogy bejussunk a templomba. A külső díszítéshez képest viszonylag egyszerűbb a belső, de a márványpadló mintája és a kupola freskója méltán világhírű. A dómból kilépve az akadémia felé vettük az irányt és ehhez tettünk egy sétát Firenze belvárosában.

firenze2.jpg

(forrás: saját fotó)

Végre amolyan „egyszerű” házakat is szemügyre vehettünk. Az akadémia utcáján aztán újra turisták tömegébe botlottunk, de talpraesett idegenvezetőpárosunk nem hagyott cserben bennünket és elég gyorsan bejutottunk a kapun, ahol kezdődött előről a fémdetektoros bohóckodás. A terembe, ahova beléptünk amolyan étvágygerjesztőnek Michelangelo négy befejezetlen szobrát állították ki. Nehezen tudtam elképzelni, hogy lehet az, hogy a szobrászok szerint ők csak lefejtik a szoborról a felesleges követ. Ezek a befejezetlen művek viszont tökéletesen ábrázolták ezt a folyamatot. Mindegyik alak úgy nézett ki, mintha ki akarna törni a kőből, ami per pillanat még magába zárja. Ezek után egyáltalán nem csodálkoztam, amikor a Dávid szobor elé lépve azt hallottam, hogy egy tömbből készült. Ez már csak természetes, hiszen Miki megláttam benne és segített neki kijönni belőle. Ennyi. A több mint öt méter magas szobor tényleg aprólékosan kidolgozott tökéletes munka. Története során csupán csak kétszer sérült meg, ahogy megtudtam. Egyszer akkor, amikor a városházán, ami előtt eredetileg állt, néminemű vita tört ki, amit tettek követtek és egy pad kidobása az ablakon. Az ülőalkalmatosság sajnálatos módon telibe kapta Dávid felemelt bal karját és letörte. Sokáig csonkán állt, amíg ügyes szobrászkezek vissza nem illesztették. A másik balesete már itt az akadémián történt, ahova pont a további károktól való megóvás érdekében szállították. Egy turista ugyanis vagy nem találta elég jónak a szobor lábujjait, vagy szuvenírt akart magának és ott a kiállítóteremben rávetette magát a kis vésőjével a márványszoborra. Néhány társa gyorsan lefogta és így nem tett kárt az alkotásban. Azért még azzal a kulisszatitokkal is gazdagodtam, hogy Michelangelo még ezt a munkáját se fejezte be teljesen. A fiatal férfi homlokba hulló göndör fürtjei és homloka találkozásánál ugyanis nincs lecsiszolva a márvány. Biztosan határidős volt a munka és a művész úgy gondolta, hogy olyan magasságig már senki sem lát el.

Sétánk a Santa Croce templommal zárult. A Giotto freskókkal díszített gótikus templom lett végső nyughelye Machiavellinek, akit annak idején elüldöztek a városból, de megírta A fejedelem c. munkáját, ami az uralkodók kézikönyve lett a hatalom megtartása érdekében, Galileinek, akinek a Mediciek nyújtottak menedéket, amikor híres tanait hangoztatva a pápa kiátkozta, de mégis mozog a Föld és az átkot vissza lehet vonni, ezért kerülhetett megszentelt sírba. A templom kerengőjéből nyílik egy kápolna, ahova eredetileg a Lorenzo Medici ellen merényletet elkövető Pazzi család temetkezett volna, de az il Magnifico elleni támadás eredményeképpen gyakorlatilag a család minden tagja bűnözőként, felakasztva és kitaszítva végezte és így a sírhely kihasználatlan maradt.

Helyi idegenvezetőnk, Éva itt elbúcsúzott tőlünk és mi kaptunk egy kis szabadidőt. Újonnan szerzett barátnémmal eldöntöttük, hogy egy életünk egy halálunk mi fagylaltot veszünk. Ezt a hadműveletet nem is volt olyan nehéz végrehajtanunk, mert lépten nyomon fagylaltozókba botlottunk. Megettem eddigi életem legnagyobb adag fagyiját és bátran mondhatom, hogy a legfinomabbat is. Miközben eszegettük a szerzeményünket feltámadt a szél és esélylatolgatásra kényszerültünk. Mégpedig arról, hogy fog-e esni avagy nem. Ötven-ötven százalékra szavaztam, ami nem nyugtatta meg fagylaltozótársamat és esernyőért kiáltott. Hamarosan meg is vettük élete legdrágább esernyőjét egy finom bőrtáskákat árusító üzletben. A befektetés megtérült, mert nem kezdett el zuhogni az eső. Sétálgattunk még egy kicsit, majd egy hídon átmentünk a folyó túloldalára, de nem távolodtunk el nagyon, mert az idő szorított. Visszatértünk hát és egy kis parkban leültünk, vártuk a buszunkat. Valami lehetett a helyben, mert bár nem ez volt találkozási pontnak megjelölve, az útitársainkat is odavonzotta és szépen összegyűltünk a megadott időpontra. A busz megérkezett, mi felpattantunk és a túlparti kilátóba vitt az utunk, ahonnan visszanéztünk a városra. Esteledett, a téren már gyülekeztek a helyiek és néhány fiatal vidáman capoerazott. Körbeállták őket a társaik és a turisták és a dobok hangjára ütemesen tapsoltak a különös táncot járó párosoknak. Egy kis nézelődés után indultunk vissza a szállásunkra.

Sokminden kimaradt a látnivalókból, hiszen még a Ponte Vecchion sem sétáltam át és a Pitti Palotát sem láttam, de ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy képet kapjak a városról. Csak úgy zúgott a fejem, amikor lefeküdtem és alig bírtam elaludni pedig ismét nagyon korán kellett kelni, mert a következő napra a Napóleon által elhagyott Elba-szigetének megismerése volt betervezve.

A bejegyzés trackback címe:

https://honoradiazutazo.blog.hu/api/trackback/id/tr3715535988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.