Történetek egy utazásra kattantból lett idegenvezető útjairól

HoNoradi, az utazó

HoNoradi, az utazó

Toscankörút - A korona, avagy a hab a tortán

Pisa, Torre de Lago, Villa Torrigiani, Lucca

2020. április 16. - HoNoradi

Amikor már úgy érzed, hogy kész, mindent láttál, nem bírsz további új élményeket befogadni, akkor is menj még egy kicsit tovább, hidd el megéri! Siena után nekem már egy kicsit elment a kedvem az utazgatástól, de a következő nap újra felültem a buszra és úton voltam Pisaba, hogy megbizonyosodjam róla, a torony valóban ferde vagy csak jól fotózzák.

pisa_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Ebbe a városba se lehetett csak úgy behajtani, igénybe kellett venni a helyi buszjáratot. Miközben vártuk a transzfert, a parkolóban meglepett bennünket a csencselők serege. Amíg nem állt be mögénk a következő csoport, addig nem szálltak le rólunk és zsongtak körülöttünk, mint dög körül a legyek. Szerencsére jött a buszunk és így megmenekültünk tőlük, vagy inkább csöbörből vödörbe estünk, mert ahogy felértünk a városba és a Csodák mezeje felé vettük az irányt, ahol a torony is áll, hasonló árusok között találtuk magunkat, annyi különbséggel, hogy már asztaluk és ernyőjük is volt. Na meg, hogy kínaiak is keveredtek közéjük.

A Csodák mezejének nevezett térre egy nagy boltíves kapunk keresztül lehetett bejutni. Miért hívják Csodák mezejének? A tér egyik oldalán valószerűtlenül zöld pázsit közepén három fehér márvány épület magasodik. Ahogy az már megszokott, a keresztelő kápolna, a dóm és a harangtorony külön-külön épültek meg. Mögöttük helyezkedik el a temető, ami szintén különleges látványosság, mert a földjét a Szentföldről hozták ide és római kori, faragott szarkofágokat helyeztek el az árkádos kerengő oszlopai között. Az épületek között a zöld fű olyan egyenletesre volt nyírva, hogy biztosan egy angol kertésszel dolgoztatnak, aki naponta végigjárja a teret és körömvágó ollóval irtja ki a netán még rakoncátlankodó fűszálakat. Annyira tökéletes összképet mutatott a három épület, hogy inkább díszletnek tűntek, mint valódi alkotásoknak. Főleg, ha a tér másik oldalán álló épületekhez hasonlítottuk őket. Ezek bizony elég lepukkant képet mutattak. Mindegyik aljában kis üzletet nyitottak a tulajdonosaik és az így kialakult bazárból igyekeztek fenntartani magukat. Aki bement a látványosságokban, az utána végigment a bazáron és megvette az emlékeztetőt. Az idegenvezetőnk előre szólt, hogy ha ajándékvásárlásban gondolkodunk, akkor érdemes idáig tartogatni a pénzünket, mert itt minden megkapható, ami másik városban is, de sokkal olcsóbban. Ahhoz, hogy bemehessünk megnézni a kápolnát, a dómot, a tornyot vagy a temetőt, mindegyikbe jegyet kellett venni, de voltak kombinált jegyek is. A jegyirodában a pénztárnál egy üveglapra felrakták az épületek stilizált rajzát és nekünk csak rá kellett mutatni, hogy melyikbe szeretnénk bemenni. A katedrálisok már nem vonzottak, a toronyba pedig nem vágytam felmenni, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet a temető és a keresztelő kápolna. Kicsit bántott a lelkiismeret, amikor újdonsült barátnémmal Zsuzsa, az idegenvezetőnk bemutatását hallgattuk a dómról, mert bizony igencsak ráhatottam, hogy ő is inkább ezt a két látnivalót válassza és a katedrális belseje az elmondottak alapján nagyon szép lehetett. Egy kicsit morgolódott, amíg körbejártuk a templomot és tornyot is lefényképeztük. Az az egy szerencsém volt, hogy amikor bent voltunk a kápolnában, akkor éppen bemutatót tartottak az akusztikájáról. Egy hölgy beállt a helyiség közepére és egy gregorián éneket kezdett el énekelni. A kör alakú épületben a hangja gyönyörűen és tisztán szólt, igazán felemelő élmény részesei lehettünk. A rögtönzött előadás után felmentünk a kápolna felső karzatára is és ott megnéztük azokat a nagy vásznakat, amelyekre a kápolna homlokzatán elhelyezkedő alkotások képeit kasírozták. Soha nem tudtuk volna így szemügyre venni ezeket a szobrokat és nem vettük volna észre milyen részletesen kidolgozott alakok díszítik az épületet.

pisa_temetoje_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Talán morbidnak tűnik, de a temető hasonlóan meglepően kellemes élményben részesített. A római kori szarkofágok megmunkálásán nem győztünk csodálkozni. Érdekes volt, hogy úgy tűnt, mintha nem a kerengő által közrefogott kertbe, hanem a kerengő padozatába helyezték volna el a sírokat. Lépten nyomon sírfeliratokat láttunk a lábunk alatt. A pisai egyetem professzorai, tudósok, a magistratus tagjai mind-mind itt kaptak végső nyughelyet. Az egyik oszlopnál egy apáca vázába tett virágokat helyezett el a padlón az egyik sírtáblánál. Nem mertem annyira pofátlan lenni, hogy odalépjek megnézni kinek kedveskedik ezzel. A temető falait valaha freskók díszítették, de a háború során találat érte az épületet és majd minden érték elveszett. Egy külön helyiségben néhány megmentett falfestményt nézhettünk meg, amelyek az ember halál utáni sorsát mutatták be. Milyen érdekesek vagyunk. A jó dolgokat mennyire nem tudjuk megmutatni, a rosszakra pedig milyen sok variációt ismerünk. A festmény mennyországot bemutató része majdhogynem sablonos és érdektelen volt. A pokol viszont! A középkori emberek kínzási és kivégzési módszereiről sokat olvastam, de ennyire plasztikusan még nem láttam ábrázolni. Nem tudok másra gondolni csak, hogy a festő vagy festők nagyon is jól ismerték ezeket a módszereket, mert látták vagy tapasztalták azokat, és habár biztosan megspékelték a képzeletükkel, de az ismereteik alapján rajzolták meg az emberi szenvedést. A kor emberének biztosan érthető és elrettentő volt az alkotás, ha még ma is elborzadok tőle, ahogy eszembe jut. Mindazonáltal örülök neki, hogy ezt is láttam, mert így Pisa nem úgy él az emlékezetemben, mint a makettváros, hanem van mit felidéznem a látottakból, és ezek olyan részletek amelyeket fénykép nem adhat vissza. Lebuszoztunk a parkolóba és egy különleges úti cél felé vettük az irányt.

Torre de Lago a kisváros neve, ahol Puccini vett magának egy villát, miután a Bohémélet c. operájával anyagilag annyira megerősödött, hogy a hitelezőit ki tudta fizetni és végre saját lábára állhatott. A villát nem mutogatják minden jöttmentnek és nagyon kínosan ügyelnek a pontosságra. Zsuzsa elmondása szerint, volt már olyan, hogy tíz perc késés miatt egyszerűen nem akarták beengedni a csoportot. Szerencsére most jókedvükben találtuk a két hölgyet, akik a villára ügyeltek. Szívesen fogadtak bennünket, de a fényképezést szigorúan megtiltották. Egy kis szecessziós épület földszintjét járhattuk körbe, ahol a falak növényi mintái és a bútorok stílusa is a kor divatját követték. Megnézhettük a zeneszerző zongoráját, ahol a darabjait komponálta és a sok bemutató plakátját vagy a fellépők fotóját. Külön érdekes volt látni, hogy a rendkívüli szegénységből felemelkedett Puccini mennyire lelkesedett minden modern felfedezésért. A villába az elsők között vezették be a villanyt és a művésznek egész autóparkja lehetett. Az egyik vezetői engedélyét ki is állították és jól látható volt, hogy akkoriban az engedélyt nem személyhez kötötték, hanem az autóhoz, ezért aztán annak a fotója volt a jogosítványban. Mivel Puccini idejében a tó a villa kertjének végében fodrozódott, ezért két hajója is volt, amivel ringatózhatott a vízen, ha ahhoz volt kedve. Ez a villa lett egyébként a végső nyughelye is a zeneszerzőnek. A konyhából ugyanis egy kis kápolnát alakítottak ki és annak a falába temették el a hamvait egy márvány emléktábla alá. A család többi tagja is itt nyugszik, ahogy azt az egyik hölgy mesélte, és az unokája gyakran tartózkodik a villában. Nagyon szép helyet választott magának Puccini. Ahogy körülnéztünk a villa környékén, a kikötőben és a tóparton arra jutottunk, hogy itt nyugodtan írhatta az operáit, de a társasági életről sem kellett lemondania, ha éppen ahhoz támadt kedve. Nagy vacsorák és evészetek és ivászatok lehettek itt. Nekünk se ártott volna már enni valamit.

tooredelago_puccini_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

A kívánságunk hamarosan teljesülhetett. Hol máshol, mint egy borkóstolón. Egy pincészethez tértünk be ugyanis, hogy képet kapjunk a toscan borokról és ételekről. Már messziről hallottuk, hogy más csoportok is vannak a pincészetben, akik a kóstolásban igen előre haladtak. Erősítették is bennünk a magyar virtust, hiszen nem szabad rontani a hírnevünket, ha ivásról van szó. Arra viszont nem számítottunk, hogy egy csapat becsípett francia nyugdíjas nénit kell túlinni. Akkora hangzavarral voltak, hogy amikor leültünk a nekünk kijelölt helyre és felrakták a borokat, amelyeket kóstolhattunk, egyszerűen nem lehetett hallani a hölgy rövid bemutatását az itókákról. Pedig még hátra is szólt, hogy halkabban vigadjanak, amíg nekünk is elmagyarázza a szokásokat. Láttam már, hogy az ő szintjüket nehéz lesz még megközelíteni is, de azért nekigyűrkőztünk a feladatnak. A borkorcsolya finom kenyér, olíva olaj, bogyó, az olajban eltett szárított paradicsom és a vékonyra szelt szalámi voltak. Miközben jó étvággyal nekiestünk az ételnek sorra kóstoltuk a borokat, amikből magunk tölthettük a kóstoló mennyiséget. Természetesen ahogy azt kell, nem kortyban mértük a tesztelendő itókát és szintén ahogy azt kell, csak a pohár teljes kiürítése után töltöttünk újra. A fejenként kirakott két pohár nálam folyamatos kihasználtságot élvezett. Egyiket a fehér, másikat a vörös bornak tartottam fent. Finom száraz boraik voltak és nem volt különbség a fehér vagy a vörös bor javára, habár nekem leginkább az egyik vörös ízlett. De minden szájnak megvan a maga ízlése, mint ahogy azt tudjuk, ezért aztán nem is győzködtük egymást a választásunk igazáról a többiekkel. A végére maradt egy igazán különleges bor a Vin Santo, a Szent Bor. Az édes borok nekem nem jönnek be, de ezt napokig innám. Olyan íze volt, mint a mazsolának és fogyasztani pedig úgy volt érdemes, hogy a hozzá kínált cantuccit, a kis mandulás süteményt bele kellett mártani. Vigyázat, nagyon itatja, vagy inkább eteti magát! Észre sem vesszük és már be is csíptünk az amúgy magas alkoholfokú bortól. Ez után még kaptunk egy pohár grappát is, gondolom szétcsapatni az addig elfogyasztott italokat. Ahogy azt a fiúktól tanultam annak idején, akik szerint a pálinkát nem szopogatni, hanem inni kell, ezt nem kóstolgattam, hanem ahogy volt felhajtottam. Ez a pálinka sehol nem volt az itthoniakhoz képest, nem kellett attól félni, hogy érzem az útját, ahogy a gyomromba leér. A borokat meg lehetett vásárolni a pincészet kis üzletében és a körülöttünk lévő szőlőben is sétálgathattunk volna egy kicsit ha besokaltunk volna a kulináris élvezetektől. Mi nem sokaltunk be és amúgy is indulnunk kellett tovább, ezért nem néztük meg a borok eredeti formáját. Alig vártam, hogy biztonságba helyezem a két palack bort, amit választottam és tudtam, hogy nem lesz hazáig egy nyugodt pillantom se, amíg a csomagomból épségben elő nem kerülnek a szerzeményeim.

villatorrigiani_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

A kóstolótól feldobódott csapat elindult, hogy megnézzen egy igazi toscan villát, a Villa Torrigianit. A romantikus stílusú épület egy hatalmas park közepén állt. A villa és a park megtekintése fakultatív program volt és némi kavarodást is okozott, hogy ki akar bejönni és ki az aki kint maradna. Főleg, miután a belépőjegyhez egy-egy térkép volt a melléklet és néhányan nem értették ezt, ezért olyanok is elkérték a térképet, akik nem is akartak bejönni. Új kör, új számolás következett és végre a végleges létszámú csoport elindult, hogy megnézze az épület belsejét. Ehhez egy helyi vezetőt kaptunk segítségül. Na most kérem szépen, itt szeretném felhívni a figyelmet a megfelelő időpontban a megfelelő személy kiválasztásának fontosságára. A helyi vezető ugyanis egy alacsony termetű, hosszú felsőtestű, rövid lábú, vékony alkatú, vörös, égnek meredő hajú, szemüveges fiatalember volt. Egy ilyen fazon megjelenése egy éppen borkóstolásból érkezett társaság számár olyan kihívás volt, mint a csipogós labda egy kutyának, vagy egy zörgő lapú képesújság egy kisgyereknek. Egyszerűen nem lehetett nem foglalkozni magával a jelenséggel és kibírni, hogy ne nevessünk. Nagyon próbáltuk tartani magunkat, de akkor a reggelizőtársaság fiatal párjának női tagja nagy kikerekedett szemmel rám nézett és megkérdezte: Ez a pasi olyan furcsa valamiért, nem? Akiből erre nem tört volna fel a röhögés, az egy hős és kitüntetést érdemel. Nem vagyok hős, ezért sajnos aztán a bemutató első tíz percéről lemaradtam. Másokra is hasonlóképpen hatott a figura meg a bor és egy mindenben mókát kereső társasággá alakultunk át. Kisbarátunk előtt viszont le a kalappal. Először is, mert bár továbbra sem tudtam olaszul, de élvezett volt hallgatni ahogy egy-egy helyiség különlegességeit bemutatta. Másodszor vette a lapot és partner volt a csibészségben. Az étkezőben például rácsodálkoztunk egy hatalmas, plafonig érő üveges szekrényre és nyomban tudni akartuk mi van benne. Még kis is nyitotta nekünk, hogy lássuk, jelenleg semmi, de régen telis tele volt étkészlettel és poharakkal. Azt azonban nem értem, hogy miért volt ilyen magas, csak létráról megközelíthető helye a tányéroknak, hiszen nagy kockázata volt annak, hogy mire leért az ember a létráról kicsúszott a kezéből az egész étkészlet. Persze felül biztosan a ritkán használatos tárgyakat tartották, de valószínű a legértékesebbeket is. Egyébként is, nem féltek, hogy rájuk dől az egész és tányértörmelékek alatt végzik? Mondjuk, ahogy hallottam nem volt sok tányérra szüksége a családnak, mert a gyermekáldás elkerülte őket. Az utolsó Torrigianinak például csak egy lánya született, aki egy Colonnahoz ment férjhez és ők nyitották meg a látogatók előtt ezt a villát. Itt hagyták a szép berendezést, a zeneszerszámokat is. Megpróbáltuk rávenni kisbarátunkat, hogy játsszon a csembalón, de csak szabadkozott. Az unszolásra már elnevette magát és feltartotta a kezét, hogy értsük meg nem lehet, majd felnyitotta a hangszer fedelét és megmutatta, hogy nincsenek benne húrok. Biztosítottuk, hogy amint hazaérünk, az első dolgunk lesz húrokat küldeni neki. Aztán fény derült arra is, hogy miért csak egy lány született az utolsó házasságból. A következő hálószobában ugyanis az ágytakarót, az elmondás szerint, az utolsó Torrigianni férfiú készítette, mivel igencsak ráért, hiszen a felesége a tizenkilenc villájuk közül mindig pont abban tartózkodott, amelyikben ő nem. Nagyon szépen hímzett ágytakaró volt.

villatorrigiani2_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

A villa parkja sétára csábította az embert. A nagy terrakotta virágtartókban citrom és narancsfák virágoztak, némelyiken már a termés is rajta volt, sőt később felfedeztem, hogy már szüreteltek is, mert egy talicskában egy láda citromot találtunk. A virágoskert végében egy rácsokkal lezárt, sötét boltíves építményt találtunk, ahol bekukucskálva ijesztően grimaszoló szobrok álltak a falfülkékben. El nem tudtuk képzelni, hogy mik akartak lenni: leselejtezett vízköpők valamelyik szökőkútról vagy a családi szellemvasút szörnyei. A kezünkbe nyomott térképen úgy szerepelt a hely, mint a szelek barlangja, de éjszaka inkább a szörnyek barlangjának neveztem volna. Különös ízlése volt annak, aki ezt berendezte. A park végében, a kijáratnál találtunk egy magnóliafát, amit éppen a hatalmas fehér virágai díszítettek. Nem csak szemet gyönyörködtető volt, hanem nagyon jó illatú is, ezért megálltunk csodálni egy darabig. A villán kívül maradók nem is értették, mitől vagyunk annyira feldobva és néhányan morgolódtak, mert szerintük késtünk. A vidám társaságot ez sem tudta lelombozni és alig vártuk, hogy az utolsó állomásunkat, vagyis Lucca városát is szemügyre vegyük.

lucca_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Luccába érve először az épen maradt városfalak tűntek fel. Aztán, ahogy falon belül kerültünk maga a város lepett meg. Először nem is tűnt olyan különösnek a hely. Ahogy sétálgattunk nem is értettem, csak éreztem, hogy valami érdekeset, eddig szokatlant látok. Akkor esett le a hályog a szememről, amikor Zsuzsa megjegyezte, hogy milyen szépek az üzletek szecessziós portáljai. Hát persze! Pedig olyan növényi indákat utánzó kovácsoltvas rácsokat láttam, amelyek méltó párjai lehetnek a magyar mintáknak is. Na, persze a szegedi Reök Palota díszítését kivéve, mert az egyedülállóan gyönyörű. – mondja egy lokálpatrióta.

lucca3.jpg

(forrás: saját fotó)

Mindenesetre vidám társaságunk itt sem hazudtolta meg önmagát és az ötletbörzét is újra megnyitottuk, amikor érthetetlennek tűnő építészeti megoldásba botlottuk. A luccai dóm építői ugyanis a Szent Márton tiszteletére épített templom főbejáratát három boltíves nyílással tervezték díszíteni. Ha szembeálltunk vele, akkor láthattuk, hogy a jobb szélső nyílás bizony jóval keskenyebb, mint a többi. Az elfogyott a pénz c. mese nekünk túl prózainak tűnt és sokkal inkább hajlottunk a kettőt vásárol, hármat kap verzióra, vagyis az építéskor pont olyan akció lehetett a boltívboltban, ahol két nagy boltív megvásárlásakor egy kicsit kaptak ajándékba. Az ötletünk megvitatása miatt négyesünk ismét vidám hangulatba és a társaság középpontjába került. A poénok még inkább repkedtek miután a dómba belépve teljes sötétség fogadott bennünket és egy mise hangjai. Tapogatózva mentünk a hangok után és mikor hozzászokott a szemünk a sötéthez, akkorra már mehettünk is kifelé, mert a templom őre egyszerűen közölte, hogy ne a szemünknek higgyünk, hanem neki és hiába van még látogatási idő a kiírtak szerint, akkor sem fogja felkapcsolni a lámpát és kész. Lucca egyébként furcsán bánik a templomaival. A következőnél, ahol megálltunk, jól látszott, hogy egy román kori épülethez toldottak hozzá. Ablakot viszont így is keveset tettek rá. A timpanont díszítő mozaik lett a megoldás kulcsa, abba vágtak egy lyukat a fény beengedésének. A mozaik a menybe emelkedő széttárt kezű Krisztust ábrázolta, alatta az apostolok ültek, akik között középen Szűz Mária foglalt helyet. A királynő feláldozásra került a cél érdekében, vagyis a Madonna maga lett a templom fénye. A város lakói egyébként is a praktikumnak hódolhattak, mert az utcák a régi római kori település hálózatát követték, vagyis nyílegyenesek és derékszögű metszéspontúak voltak átláthatóvá téve a közlekedést. Ki is használták ezt a biciklisek és vidáman szlalomoztak a gyalogosok között. Gyanús, hogy itt mindenki két keréken közlekedik, idős, fiatal, férfi, nő, öltönyös vagy farmeres. Nem győztünk félreugrani a helyiek elől miközben éppen az volt a kupaktanács témája, hogy beüljünk-e inni valamit valahova, keressünk egy nyilvános WC-t vagy utolsó lehetőségként nézzünk szét bevásárlás céljából. A szükség győzött és a mosdó valamint a vásárlás töltötte ki a szabadidőnk javát. A nap végére a bor és az olasz lazaság annyira belém költözött, hogy a helyi különlegességeket árusító üzletből már egy hangos és vidám köszönéssel távoztam. A városfalon kívül egy forgalmas út mellett a sétányon vártuk a buszunkat és éppen megvitattuk, hogy kinek melyik hely tetszett jobban, amikor a lámpánál álló autók közül egy kis Fiat500-ból négy pasi hajolt ki és integetett felénk. Amikor feléjük fordultunk még hevesebb integetésbe kezdtek és mutogatták, hogy menjünk velük. Annyira elgondolkodtam, hogy hova ülhetnénk még be abba a kis autóba, hogy lemaradtam a visszaintegetésről, amiért a többiek jól le is szidtak én meg csak bosszankodhattam a lassúságomon. Azért sikerült még egy járművet leintenünk, igaz kicsit nagyobbat az előzőnél. Gyorsan felpattanunk a buszunkra és mentünk vissza a szállásunkra, ahol még össze kellett pakolnunk, mert másnap indultunk haza.

 

 Hazafelé

A hazaút sokkal hosszabbnak tűnt, mint odafelé. Reggel jó korán elindultunk miután mindenki lecipelte a bőröndjeit. Még mindig nem értem, hogyan lehet ugyanaz a mennyiségű cucc kétszer olyan nehezebben elhelyezhető és kétszer olyan nehéz is, mint induláskor. Felfoghatatlan. A kis csapat vidáman integetett Paulónak, aki kiállt a szálloda ajtajába búcsúzkodni. A busz falta a kilométereket, mi pedig néhány filmen szórakoztunk. A megállók ugyanazok voltak, mint odaúton azzal a különbséggel, hogy most azt kérdezgettük: Mikor érünk már haza? Még egy gyors gyűjtést is tartottunk, mert ketten azok közül, akik kértek jegyet a Torriglinai Villába, nem fizették ki a belépőt Zsuzsának, az idegenvezetőnek és lapítottak akkor is, amikor rákérdezett, hogy ki volt az. A sunnyogók helyett összedobtuk a belépők árát, mert nem akartuk, hogy rossz szájízzel váljon szét a csapat. Otthon majd mindenki elszámol a lelkiisemeretével.

Este nyolc után aztán végre Budán, a Déli Pályaudvarnál voltunk. Lekapkodtuk a csomagjainkat aztán elbúcsúzkodtunk egymástól. A taxi átrepített a Duna túlpartjára és újra unokatesóm lakásánál álltam és fel akartam csengetni hozzá. A csengetéshez szükséges kódot azonban elfelejtettem, a telefonomat pedig nem tudtam használni, mert a szolgáltató valamilyen általam ismeretlen oknál fogva korlátozta a szolgáltatást rajta. Ott álltam a csengető előtt és nézegettem. Az első számban biztos voltam, de a másodikban nem. Mivel albérletről volt szó, ezért unokatesóm neve sem lehetett a segítségemre. Valamilyen név mégis derengett és éles logikával próbáltam az első számot és a derengést összepárosítani. Volt értelme, mert az így kijött szám szerepelt a táblán. Egy életem, egy halálom én ezt a számot kipróbálom! – gondoltam. Legfeljebb bocsánatot kérek, ha nem jött be. De bejött! Az ajtó kinyílt és én újra bejutottam a házba. A liftet békén hagytam, és felcipeltem a bőröndömet. Majdnem egész éjszakás beszámolómat unokatesóm türelemmel hallgatta, amíg bele nem fáradtam.

Másnap együtt hagytuk el a lakást. Vidám hangulatban húztam a bőröndömet egészen a Nyugatiig, ahol a csigalassú vonattal hazajöttem.

A hat napig száguldó világ megállt körülöttem. Még szerencse, mert így van időm feldolgozni a sok-sok élményt, amiben részem volt.

Megint csak arra a megállapításra jutottam, hogy az olaszokhoz bármikor visszamennék annyira tetszik a táj és az életszemléletük. Firenze helyett viszont több mint valószínű, hogy szívesebben választanám Sienát, Luccát vagy a tavaly látott Mantovát, Veronát. Szemmel láthatólag én már csak ilyen kisvárosi lány maradok.

Ennyi látogatás után lehet, hogy érdemes lenne megtanulni végre olaszul? Vagy ki tudja merre vezet a következő utam? Várom a jelet és készen tartom a bőröndömet!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://honoradiazutazo.blog.hu/api/trackback/id/tr4315616494

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása