Történetek egy utazásra kattantból lett idegenvezető útjairól

HoNoradi, az utazó

HoNoradi, az utazó

A dorbirni hármasság

2018. január 07. - HoNoradi

Mondanám, hogy fentről minden szebb, de azért a Bodeni tó és környéke lentről sem nyújt csúnya látványt. Ettől függetlenül nem szabad kihagyni, hogy akár egy üdvözlő, akár egy búcsú pillantást vessünk rá a Dornbirnban található kilátóból. Legalábbis elsőre én azt gondoltam, hogy csak ezért éri meg elmenni erre a helyre.

20170630_110200.jpg

Mondjuk az biztos, hogy ide fel kell menni és még azokat is érdemes meggyőzni erről, akik kissé tériszonyosak vagy enyhén klausztrofóbiásak. A kabinos felvonózás két kisebb döccenője simán kibírható és egyáltalán nem muszáj kimenni a kilátóterasz azon részére, aminek átlátszó az alja, hiszen máshonnan is kitűnően rá lehet látni a környékre és szinte körpanorámásan, így aztán ebből a pontból bekukucskálhatunk egyszerre Svájcba, Németországba és Ausztriába. Ja, és ki ne hagyjam a kávézóteraszt vagy fölötte az éttermet! Egészen kellemes élményt tud nyújtani egy kávé, egy süti és a kilátás a Bodeni tóra. Meg tudnám szokni.

20170630_111013.jpg

De ehhez nem szabad észre venni a felvonóra várva a térképet a falon és közeli a múzeumot. Pontosabban egy gyűjteményt, egy különleges gyűjteményt. Majdnem azt írtam, hogy autógyűjteményt, de hát a Rolls-Royce-t ugye nem lehet csak simán leautózni. Bár nyilván tudom, mi a különbség egy Suzuki és egy Roll-Royce között, de őszintén szólva akármekkora csoda is az utóbbi, azzal még nem tudnának látogatásra csábítani, hogy megnézhetek egyet. Ám ilyen mennyiségben látni és ilyen ritkaságokat... hát az nem túl gyakori lehetőség. Tehát ezt meg kell nézni.

20170624_135306.jpg

Akinek az a kósza ötlete támadna a térképet nézve, hogy elsétál a felvonótól a múzeumig a közutat követve, gyorsan verje ki a fejéből. A megvalósítás ugyanis nem annyira mókás, mint amennyire az elsőre látszik. Az autósok felbátorodnak, amint elhagyják a várost és megtalálják a gázpedált. A kanyarokat nem nagyon lehet belátni és így nem túl megnyugtató sétafikálni az út szélén. Amikor legutóbb ott jártam a csoportom egészen jól bírta ezt a bátorságpróbát, én voltam, aki hamarabb feladta és mivel kugliként felboruló embereket vizionáltam, ezért buszos segítséget kértem. Valahogy megvagyok az ilyen víziók nélkül.

20170624_140716.jpg

Szerencsére másoknak nem ilyen vízióik vannak és összehozták ezt a gyűjteményt, így betekintést kaphatunk három emeleten keresztül a luxusba. Sajnos szó szerint csak betekintést, mert mindent a szemnek és semmit a kéznek, vagyis egyik csodába se lehet beülni, pláne nem kipróbálni. Pedig... Na, jó bevallom: elcsábultam. Különösen az 1920-as 30-as években készült Phantomok mozgatták meg a fantáziámat. Vajon milyen lehetett ezekkel "száguldozni" az utakon? Egy jó sofőrrel ... Egyébként az igazi különlegességet a 2. emeleten kell keresni. Az angol királyi család egyik autója is itt található. Könnyű felismerni, mert az orrán nem a megszokott hölgyalak van, hanem Szent György küzd a sárkánnyal. Ha pedig már szóba került a jellegzetes szimbólum: külön neve van, Spirit of Ecstasy és egy nagy szerelem történetét őrzi. 1907-ben Lord Montagu megbízta a szobrász barátját Charles Sykest, hogy tegye különlegessé a már amúgy is feltűnő autóját. Sykes ismerte a lord titkát, azaz a titkárnőjét, Eleanor Velasco Thorntont és a köztük lévő kapcsolatot, amit nem vállaltak fel nyíltan, mert a hölgy nem volt partiképes a lord köreiben. Házasságról tehát szó sem lehetett, de a szerelmet formába lehetett önteni. Egy gyönyörű, a sebességtől lobogó ruhájú nő alakjába. Egy titkos szerelem, amit mindenki megcsodál. El lehet gondolkodni rajta a harmadik emeleten a kávézóban, amit sajnos nem tudtam kipróbálni, mert zárva volt mindahányszor, amikor ott jártam, de hátha valakinek szerencséje lesz.

20170624_142559.jpg

Részemről még egy dolgot fedeztem fel Dornbirn közelében. A magasság után a mélységet. Ennyi technikai csoda után már jól esett a természetjárás. Van egy nagyon jó kis túraút a Rappenloch szurdokba. Az út nem messze a múzeumtól kezdődik és 3/4 óra, egy óra alatt el lehet jutni végig a néha csendesen folydogáló, néha zuhatagba váltó patak mellett haladva a Staufen-see-ig. Vannak benne emelkedők, lépcsők, de jól kiépítették és egy egyáltalán nem túraedzett személy is meg tudja járni. Kár kihagyni. A látvány miatt is, de főleg mert visszafelé jövet megérdemeltnek érezhetjük a kis vendéglő teraszán a sört. Mert azt is kár kihagyni.

20170630_133043.jpg

20170630_133259.jpg

A dornbirni hármasság tehát a következő: három ország látványa, három program és három élmény (felvonózás, túrázás, sörözés) egy napra. Ugye, hogy kihagyhatatlan?

 

Prága, a millió lépés városa

Tudom, tudom, száztornyúnak szokták hívni, de nekem soha nem a tornyai jutnak eszembe, hanem a rengeteg séta, amit ott teszek, amikor és ahányszor a városban vagyok. Egyszerűen muszáj menni és nézni és felfedezni és érezni és és és nem lehet megunni. Persze a fő látványosságok mindig ott lesznek (Orloj, Szent Vencel stb.), de még azokon is újra és újra találok valami felfedezni valót, amitől tátva marad a szám.20160814_122541.jpg

Már amikor először eljutottam egy társas utazással Prágába, elfogott valamiféle csendes és másokra teljesen ártalmatlan őrület. A kolléganőmmel, akkori útitársammal, azt vettük észre, hogy nem tudunk leállni, visz a lábunk és az Óváros tér körüli minden utcát végigjártunk. Felfedeztünk kis pékségeket, a nagy márkák üzleteit a Pariskan, ahol a biztonsági emberek jól láthatóan már az ajtóban felmérik a belépők fizetőképességét, ajándékboltokat, csokoládé szaküzletet és Kisvakondok lelőhelyeket. Igen, Kisvakondok lelőhelyeket. Ez a cuki mesefigura lett vadászatunk fő célpontja. Megjegyzem azóta számosszor voltam már Prágában és nekem még mindig nincs Kisvakondokom. Mert egyszerűen nem tudok választani! Bár mostanra már leszűkítettem a sapis és a kertésznadrágosra a kört, de ez még mindig túl sok variációt jelent. Majd még visszamegyek egy párszor és meg fogom találni a nekem valót, ami csak rám vár.

20161217_172645.jpg

Addig is járom a város utcáit és nézelődöm. Most már kifejezetten azokat a helyeket keresem, ahol eddig nem jártam (most például kipipáltam a Vysehradot) és a részletekre, finomságokra hajtok. Legutóbb például a kollégám megmutatta Görgey Artúr emléktábláját, amit le is fényképeztem, miközben kis japán turisták jöttek velünk szembe és a fotózás műveletét látva ők is elkezdtek kattintgatni. Majd otthon nem győzik kiguglizni, miről is lőttek annyi képet. De én legalább a következő csoportomnak meg tudom mutatni ezt a magyar emléket is, mint ahogy a Szent Miklós templom mögötti téren a Rákóczi prágai jezsuitáknál eltöltött éveire emlékeztető emléktáblát is meg szoktam mutatni.

Ehhez viszont át kell menni a Károly-hídon, amitől rendszeresen sokkot kapnak a vendégeink. Nem is próbálkozom azzal, hogy együtt keljünk át, de mindig adok egy időintervallumot, ami alatt át kell tudniuk jönni egyik oldalról a másikra. 10-ből 9 esetben sikerül is. Lenne olyan napszak, amikor nem kellene a tömegen átnyomakodni. Jártam már kora reggel, olyan 7 óra körül erre és akkor bizony nem volt rajta szinte senki. Kivéve egy ifjú párt, akik esküvői fotózást tartottak, gondolom pont azt akarták kihasználni, hogy ilyenkor kihalt a környék. Na ebbe sikerült nekem belesétálnom. Mentségemre legyen mondva, nem vettem észre a fotóst annyira lekötötte a figyelmem a páros esküvői ruhája, az elegáns környezet és a sáros bakancsuk közötti ellentmondás. Már sose tudom meg, mi volt a koncepció. Gyors és sűrű sorry-kat kértem és mentem tovább.

20160813_163045.jpg

De nem szabad csak úgy átszaladni a túloldalra. Fel kell fedezni a a hídról a lejárót a Kampara, a szigetre, ahol ott a Lennon fal vagy éppen egy kosztümös filmforgatás hintóval, krinolinos ruhákkal és sínen tolt kamerával. Egyszer itt ültem le egy kicsit pihenni és szóba elegyedtem egy svéd hölggyel, aki a férjét várta és azon gondolkodott, hogyan adja be neki, hogy új cipőt kellett vennie, mert a régit teljesen szétjárta. Szerintem hihető volt a történet, de a férfiak annyira nem értik ezt a cipő témát.

20170603_191505_1.jpg

Kell is egy kis pihenés mielőtt az ember nekivág a Kisoldalnak és felmegy a várba. Már magán a Kisoldalon annyi minden magára vonja a figyelmet, hogy mire kilyukad az ember a vár bejárata előtt úgy érzi telve van a látvánnyal. Pedig még csak ekkor jön a vár. Igaz ehhez először be kell állni egy meglehetősen hosszú sorba és áthaladni egy csipogós kapun. Nyáron, tűző napon ez nagyon megviseli a vendégeket és sokan feladják és kihagyják a várat. Bent egy kombinált jegy megvásárlásával megnézhetik a Szent Vencel templomot, magát a várat és az Aranyművesek utcácskáját. Ha egyébként tovább sétálnak felfelé a várból a Strahovy kolostornál beülhetnek egy jó kis sörözőbe, ahol mindig az aktuális ünnepnek megfelelő sört lehet kóstolni.

20170602_145141_1.jpg

20170602_105309_1.jpg

Ezzel el is jutottunk a másik fő prágai látogatási ponthoz, a sörhöz. Megrögzött borfogyasztóként zsigerből tiltakoztam a sörivással szemben, de Prágában bort inni egyenesen sértés és nem is ajánlott. A sörből viszont érdemes kóstolni, visszakóstolni vagy csak úgy legurítani az íze kedvéért. Engedni kell a kíváncsiságnak és kalandozni a rengetegféle íz és fajta között. Megéri még akkor is ha néha belefutunk egy-két eznagyonnemfinom kortyba is (pl. banános sör). Hely pedig akad bőven, ahol erre lehetőség van. A turistákkal teli U Flekutól egészen a kapualjakon áthaladva felfedezett, belső udvarokban rejtőző kis kockás abroszos helyekig. Csak tényleg fel kell fedezni őket.

20171216_152132_1.jpg

20161217_205354.jpg

Tehát ha Prága, akkor nekem strapabíró cipő, Kisvakondok, állandó kíváncsiság és a sörös énem fejlesztése. Vagyis újra és újra menni kell és látni kell.

Zakopane

A költő után szabadon: Tán csodállak, de nem szeretlek. Elismerem, ilyenkor télen magával ragadó látvány a behavazott táj, a hegyek, de miután kigyönyörködtem magam egyszerűen nem tudom, minek maradnék még.

20171210_120929_1.jpg

Maga Zakopane hosszan elhúzódó település, ami alapjában véve az üdülőkből, síelőkből tartja fent magát. Meg a piacozókból, hiszen az itteni piacon aztán tényleg minden van, mint a jó bótban. Ha csoportokkal érkezem, akkor ugyan végigmegyünk a Krupowkin és megmutatom a Tátra Múzeumot is, de minden második kérdés a piacra irányul. Az első meg a mosdóra. Egyetlen egy dologgal tudom elterelni a figyelmet: a Gubalowkaval. Amikor elmesélem, milyen csodás onnan a hegy tetejéről a kilátás és még az óriás legendáját is megemlítem, amelyiknek az alakját felveszik a környező hegyek és akit nem szabad felébreszteni, akkor szerencsésen eljutunk a felvonóig és együtt fel is jutunk a kilátóig, hiszen nem kell beállni a hosszú sorba jegyet venni, mert ki lehet cselezni és egy külön pénztárban csoportos jegyet tudunk váltani. A jegyváltás mókás tud lenni, ha a pénztáros nemigen beszél a lengyelen kívül más nyelvet. De a széles és kedves mosolyok mindkét részről és az írástudás valamint a számok ismerete megkönnyíti a helyzetet. A kabinba persze be kell tömegelni, de gyorsan jönnek egymás után így az egész csoport simán fel tud jönni. Onnan pedig azután már mindenki szabadon fedezheti fel a környéket. Akár lovasszánon is. Talán ez a leghangulatosabb ilyenkor télen.20171210_121516_1.jpg

Lent a városban a főutcán egymást érik a jobbnál jobb kis helyek ahova be lehet ülni valamit enni. De sajnos itt is a kicsin van a hangsúly. Ügyesnek kell lenni, egy-egy felszabaduló hely elfoglalásakor szinte közelharc zajlik. Ha ez már sikerült, akkor viszont jókat lehet inni és enni. Mondjuk számomra a forralt sör kissé bizarrnak tűnt, de van aki jóízűen kortyolgatta és semmi baja nem lett tőle.

Szintén a főutcán vannak a nagyobb márkaboltok, ahol be lehet vásárolni, legyen az ruha, cipő, óra vagy ékszer. De ha vásárlás, akkor ahogy mondtam, a piacon mindent lehet venni, ami szemnek és szájnak ingere. Van kínai cucc is, de zömében helyi termékeket kínálnak. Érdemes rámozdulni a sajtokra és a lekvárokra és érdemes végignézni a kínálatot, nem az első helyen megvásárolni. Meg kell kóstolni a grillezett sajtot áfonya lekvárral! Hmmm, igazi finomság. Ki ne hagyjam a tejkaramellát! Igaz idén nem sikerült bevásárolnom belőle, egyszerűen most nem futottam bele, de általában a parkolóban sajtot árulóknál szokott lenni.

Érdemes megnézni a Szent Kelemen templomot és a mellette lévő temetőt, a hírességek temetőjét is. 2 zloty a belépő és igazán bájos és hangulatos fatemplomba kapunk bebocsátást és maga a temetőkert is megkapó és csendes hely. Kicsit ki lehet itt szakadni a tömegből és a zajból.

20171210_123027_1.jpg

Mire indulunk sajnos már mindenki át szokott fagyni, mert nem nagyon van hova behúzódnia  a hideg elől. Lényegében akárhány réteg ruhát veszek föl a végén mindig fázom, pedig már úgy nézek ki, mint a michelin baba. Lehet más trükkhöz kellene folyamodnom.

Hazafelé, ha Kassa felé és autópályán megyünk, akkor még éjszaka is szép meglepetésekben lehet részünk. Mint például a kivilágított Szepesi vár, ami már messziről integet a hegytetőn. De általában a forralt bor/sör megteszi a hatását és mindenki alszik, mire elérünk odáig. Így talán nem annyira érezzük a hopponáló hiányát, amivel egyből otthon lehetnénk és könnyebb elviselni, hogy hosszú az út hazafelé.

Krakkó, te csodás

Vegyes érzelmekkel készülök egy-egy lengyel útra. Gyönyörű tájakon haladunk keresztül amíg az uticélunkhoz érünk és hol varázslatos, hol megrázó, amit látunk, de busszal piszok messze van. Ami nem olyan nagy baj, ha az ember csak úgy önmagában utazik és nem egy társas úton vesz részt, ahol azért alkalmazkodni kell mások igényeihez is, ami bizony elég nagy kihívás. Rettenetesen sajnálom az utasokat, akik hajnali háromkor felülnek a buszra és amikor dél körül megérkezünk a célunkhoz bizony nem túl fittek és élénkek, így nem várhatom el tőlük, hogy lelkesedjenek egy városért. Pedig Krakkó megérdemelné.

20171209_071009_1.jpg

Ha Prága a száztornyú, akkor Krakkó a száztemplomú. Na jó, talán kicsit túlzás, de szinte minden sarkon találni egy templomot. A legmodernebbtől a gótikus stílusig minden építészeti stílust felvonultatnak. Ebben a városban szinte tanítani lehetne az építészettörténetet. Csak sétálni kell az utcákon és olyan, mintha korokon keresztül sétálnánk. Általában a Wawel vagyis a vár aljában állunk meg és támadjuk meg a várost. Ez azt jelenti, hogy kapásból megmászatok egy kisebb dombot a csoporttal, de amikor felérünk a várba és elénk tárul a panoráma, akkor a többség megbocsát nekem. Legalábbis remélem. A Visztula ugyanis pont itt vesz egy szép íves kanyart, amire innen lehet a legjobban rálátni, a vár udvaron ott sorakoznak a szebbnél szebb épületek úgyis mint a királyi palota és a koronázási templom és itt van ingyen WC. Igen, aki volt már csoportos úton az tudja, milyen fontos és lényeges kérdés ez a palota belső udvaráról megközelíthető helyiség, amit relatíve kevés turista fedezett még fel, ezért a sorbanállás is rövidebb ideig tart, mint máshol.

20171209_141610_1.jpg

 

De nem csak a mosdóknál vannak sorok. Már a koronázó templom előtt kanyargó emberáradat látványa elrémíti a vendégeket. Pedig érdemes bemenni, hiszen ritkán léphetünk ennyire távol hazánktól olyan helyre, ahol sorjáznak a magyar emlékek, ahol Báthory István nyomába lépkedhetünk, akit szintén itt koronáztak lengyel királlyá. A már kívülről is csodaszép, vízköpőivel és aranyozott tetejével a figyelmünket magára vonzó templom belülről tárja fel az igazi szépségeit. Csak a tömeget kell megszokni és hogy állandóan a sarkunkban van valaki. Ezért aztán a hosszas nézelődés csak az igazán toleráns egyéneknek ajánlott.

 

20171209_143150_1.jpg

A királyi palota belső udvara az árkádsoros folyosóival lenyűgöző. Kár, hogy eddig akárhányszor voltam ott egy része mindig fel volt állványozva. Értem én, hogy a több száz év nem múlik el nyomtalanul és persze szükség van a karbantartásra, de remélem lesz egy olyan alkalom, amikor besétálok az udvarra és nem fémvázakat látok, hanem csak és kizárólag a pompás épületet. Amiben egyébként csodás kiállítás is van. Csak sajnos nagyon nehezen látogatható. Nekem szombaton 14:00-kor már nem sikerült jegyet vennem, ami elég lehangoló.

Akkor marad a séta és a város egyéb részei. Végig a koronázási úton, a Szent Péter és Pál templom mellett, ahol a 12 apostol szobra figyel a kerítésen. A legutóbbi csoportom szerint azért pont ennyi, mert ennyi oszlop volt. Csak költői kérdésként tettem fel, hogy nem-e fordítva volt és a 12 apostol miatt lett ennyi oszlop. Mindenesetre azért a krakkóiak a templommal szemben lévő kis teret Mária Magdolnának nevezték el, mintha csak a Dan Brown rajongóknak akarnának kedvezni és szinte csábítanak rá, hogy keressünk jeleket, fejtsünk meg szimbólumokat.20171209_135819_1.jpg

Ha nem csábulunk el, akkor folytathatjuk is az utunkat végig a kisebb üzletek és éttermek között. Az egyik sarkon fel is fedezhetünk egy magyar éttermet, a Balatont. A bejáratnál kihelyezett étlapja szerint akár egy finom gulyásra is betérhetünk. Sokakat vonz a hely, hiszen teljesen tele volt eddig mindig.

Számomra a kézműves csokoládé boltok sokkal vonzóbbak. De csak a kirakatból csodálhatom a kínálatot. Sajnos olyan kicsik ezek az üzletek, hogy állandóan teltház van bent. Ez egyébként érvényes a legtöbb vendéglátó egységre. Nagyobb társaságnak szinte lehetetlen együtt leülnie bent a belvárosban valahova kajálni. Még édeskettesben is fel kell adni néha a magány iránti igényünket és el kell fogadni, hogy összeültetnek bennünket idegenekkel. De sebaj! Krakkó nemzetközi város. Egészen jó kis beszélgetések kerekedhetnek ki egy-egy ilyen kényszer szülte asztaltársaságokból ha nem fordulunk be és hajlandóak vagyunk egy kicsit elbeszélgetni a mellettünk ülőkkel. Nem mondom, hogy örök barátságok fognak születni, de kellemes hangulatú ebéd/vacsora simán lehet belőle. A közvetítő nyelv általában az angol. Az itt tanuló külföldi diák és a sok turista miatt általában beszélik és egészen jól.20171209_130421_1.jpg

A legtöbb étterem a főtér közvetlen közelében van. Itt Krakkó régi városrészében pedig szinte mindegyik utca a főtérre vezet. A tér közepén áll a Posztócsarnok, mellette pedig a régi városháza tornya. A tér túloldalán pedig ott a híres templom, Legszentségesebb Szűz Mária Mennybemenetelének temploma és a kérdés, miért is nem egyforma magas a két torony. A legenda szerint két testvér építette a tornyokat és az egyik leszúrta a másikat, mert jobban haladt a tornyának az építésével. Ezt igazolja a Posztócsarnok templom felőli oldalának bejárata fölött a lámpa mellett a gyilkos tőr, amit megőriztek örök tanúságul az utókornak. Az utókor inkább a templom szépségeb gyönyörködik, miután borzongott egyet a testvérviszály tragédiáján. Érdemes bemenni a templomba és a mögötte lévő Szent Borbála templomba is. Mindkettő igazán magával ragadó látványossága Krakkónak.

A főtérről minden irányba 3-3 utca nyílik. A Florianska utcán elsétálhatunk egészen a valamikori városkapuig, a Flórián kapuig és megnézhetjük a Barbakánt, majd mögötte folytatva az utunkat eljuthatunk egészen a bevásárló központon keresztül a buszpályaudvarig. Vagy választhatjuk a Sw.Anny utcát és az azt keresztező ul. Jagellonskan balra fordulva máris ott lehetünk a krakkói egyetem épülete előtt. A krakkói egyetem előtt, amit 1364-ben alapítottak! Hihetetlen. Már csak ezért is érdemes besétálni az udvarára, ahol a vár kastélyához hasonló árkádos belső folyosó vár bennünket és egy szép díszkút. A földszinten állítólag alkimisták műhelye volt, akik az ördöggel cimboráltak. Hát az ördög talán nincs feltüntetve a diákok névsorában, nem úgy mint jó néhány magyar diák vagy akár Kopernikusz neve. Néha nyitva van az átjáró és át lehet sétálni az egyetem kertjébe így is, de ha nem, akkor csak ki kell sétálni az utcára és befordulni a következő kapun és mintha egy kolostor kerengőjében találnánk magunkat egy hangulatos belső parkba léphetünk be. Itt akár le is lehet ülni a padokra megpihenni. Már ha nem ülnek ott éppen vizsgadrukktól elfehéredett arcú, reszkető kezű, ideges mosolyú diákok.

20171209_130946-1_1.jpg

A Sw.Annyn van egyébként egy egészen kellemes gyorsétterem a Chimera. A Jagellonska utcától a főtér felé haladva a bal oldalon a második ház. Be kell menni a kapualjon keresztül a belső udvarra. 4 vagy 6-féle kaját lehet választani egyszerre, így egy teljes menüsort össze lehet saját ízlésünk szerint állítani az ízletes finomságokból. Hangulatos hely, de itt is elég nehéz leülni, kell egy kicsit keringőzni a tálcával, de ha elég szemfülesek vagyunk, akkor egy egészen kellemes elszeparált boxot is megcsíphetünk magunknak. Fő a kitartás és a jó ütemben történő rámozdulás.

Ami engem meglepett, ismerve a lengyelek katolikus hithez való szoros kötődését, hogy a városban járva kelve a szórólapokat óhatatlanul begyűjtve, állandóan night clubbokat ajánlgattak a figyelmünkbe illetve hogy a város felé tartva és elnézegetve az óriás plakátokat szinte minden harmadikon plasztikai sebészetet reklámoztak, ahol éppen egy meztelen hölgyre rajzolta fel az orvos az ideálisnak tartott vonalakat vagy éppen vaszektómiára biztattak. Hát nálunk már biztosan közfelháborodást okoztak volna ezek a plakátok, itt viszont nincsenek megtépkedve, átfirkálva, kiegészítve stb. Elgondolkodtató.

20171209_161521_1.jpg

Krakkó tényleg csodálatos és egy nap alatt bejárhatatlan. Érdemes több napot szánni rá, hiszen innen több egyéb látványosság is könnyen elérhető. Legyen az akár sóbarlang vagy a volt koncentrációs tábor.

Hazafelé pedig ejtsük útba Zakopanét és a hegyeket.

 

Szlovénia - első találkozás, egyből szerelem III.

2012.09.20.-23.

Az elhatározás nemes és nagyszerű volt, a felkelés viszont szörnyű korai. De ha csak egy kicsit is hasonlítani fog a tó Bohinjban látottakhoz, már megérte. Legalábbis ezzel próbáltam meggyőzni magam, amikor kissé morcosan készülődtem.  A pára felhőkben úszott a víz felett pár méterrel és szállt a hegyek között. A templomsziget úgy tűnt, mintha ebben a felhőben lebegett volna. Se az nem látszódott, ahol a szárazföld a vízzel találkozott, sem az ég a templomtorony fölött. Ahogy mozgott a pára olyan volt, mintha haladna a sziget is. Mintha fel sem ébredtem volna, mintha csak egy álom folytatásában lennék és hamarosan a szigetre léphetnék, ahol ki tudja mi vár rám. Pár percig tartott csak ez a látomás, mert egy erősebb szélfuvallat elvitte a felhőket a torony mellől, de egy kicsit mégis részesének érezhettük magunkat valami titkos eseménynek, amiről csak mi tudhatunk. Vagy mégsem. A mólón szorgosan kattogtató japán párossal találkoztunk, akik az éppen szárítkozó hattyúkat igyekeztek magukba bolondítani egy fotó erejéig. Azok szó szerint tojtak rájuk. Mondjuk ránk is. Ki is ábrándultam ezekből az elegáns madarakból, amik a szárazföldön egyébként is elég idétlenül néztek ki. A hattyúk helye a vízben van, nem pedig a töltésen, ahol legelészésbe kezdtek és bőszen nyújtogatták felénk a nyakukat, amikor a közelükbe mentünk. Magukra is hagytuk őket a dühükkel és kihasználtuk, hogy a japánok teljesítették az egy látványosságra jutó kattingatás előírásukat és zavartalanul végigsétálhattunk a tó melletti ösvényen.

ljubljana_harmashid.jpg

Az első megálló Ljubljana volt. Már korábban is használtuk a füleseket, ami egy ügyes kis szerkezet és kiválóan alkalmas nagyobb csoportok városnéző túrájának a levezénylésére, amennyiben jól ki tudják használni, ezért nem volt meglepő, hogy itt is elő kellett venni a kis készüléket. Az európai autómentes nap miatt nem mehettünk be busszal teljesen a belvárosba, és a leszállást is kicsit gyorsabban kellett megtenni, mint ahogy egyébként szoktuk. Felszerelvényeztem magamra a fülest és már hallgattam is az idegenvezető magyarázatát, hogyan fogunk ide visszatalálni, mert ugyanitt fog bennünket hasonló repülőstarttal felvenni a busz. Aztán ezt meghallgattam még legalább négyszer. De itt még egészen jól bírtam. A cérna akkor szakadt el nálam, amikor sétáltunk végre a városban, néztem a hangulatos belvárost, végre megláttam a hármashidat, és elhangzott a kérdés: Hol van a legközelebbi WC? Tele volt a hócipőm az egész témával, főleg mert az idegenvezető elmondta, hogy pár perc türelem csak megmutatja először a csokoládéboltot, ahol érdemes vásárolni és utána már oda is érünk a csoport legfontosabb találkozóhelyéhez és mégis volt olyan, akinél fölakadt a lemez és újra megkérdezte, mikor megyünk már a mosdóba. Másokat meg teljesen összezavart a sok információ és megkérdezte, milyen csokiboltról van szó. Ott álltunk egy kis ékszerdoboz közepén és több felvonásos rádiókabarét hallgattunk csak sajnos én már nem tudtam röhögni rajta. A csokiboltot megjegyeztem és a csokicsomagot is, amit ajánlott az emberünk majd füstölögve mentem vissza  a hidakhoz és vártam egy nagy félórát amíg mindenki előkerült a híd lábából, ahol a mosdó volt. Mert addig nem mehettünk tovább és el se bóklászhattunk, mert nem volt megmondva, hogy meddig maradhatunk és ráadásul én mindenképpen fel akartam menni a várba, ahova közösen mentünk fel a felvonóval. Ott aztán végre szabadkártyát kaptunk és végre nem kellett máshoz igazodni.

ljubljana_batthyany.jpg

Először is az emléktáblát akartam látni, amit Batthyány Lajos itt raboskodásának emlékére avattak fel. Aztán körbenéztünk a vár udvarán, ami a 19. század közepétől börtönként szolgált és felmentünk egy csigalépcsőn a teraszra, ahonnan jó kilátás nyílt az egész városra. Majdnem lefújt bennünket a szél, amíg azt néztük, hogy bizony csak a belváros maradt történelmi, kijjebb már iparvárosról beszélhetünk és szépség csak kis részre koncentrálódik. Arra a kis részre viszont sok. Amikor lelifteztünk a várból igyekeztünk a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt minél többet magunkba szívni ebből a városból. Szombat lévén teljes gőzzel üzemelt a piac, amit mi végülis kihagytunk. Teljesen elégedett voltam a helyzet alakulásával és így már nyugodtabban sétáltam vissza a barátnőmmel a hármashídhoz. Közben nem győztük egymásnak mutogatni a szebbnél szebb házakat, homlokzatdíszeket és hangulatosabbnál hangulatosabb kávézókat, ahol szemmel láthatóan nem csak turisták tanyáztak, hanem a helyiek is szívesen üldögéltek. De jó is lett volna beülni valahova! Mi viszont elnavigáltunk a csokibolthoz és beszereztünk néhány finomságot. Visszasétáltunk a találkozópontra, ahol már várakoztak néhányan és úgy látszott a hangulatomat nem tudja már semmi elrontani, hiszen ráadásul egy lovagvár volt a következő célpontunk, amit egy hegybe építettek be a középkorban.

predjama.jpg

Predjama várát egyszerűen fogták az építők és beillesztették az éppen ott található barlangba. Hihetetlen, de mégis igaz, hogy a vár egyes függőleges falait maga a barlang adja és a tető fölé még ráborul a barlang boltozata. Bevehetetlen, tökéletesen védhető, maga a tuti biztonság. Úgy tűnt Szlovéniában a várak nem csak a turistákat vonzzák, hanem a nagy események szervezői is szívesen választják helyszínül. Itt éppen egy esküvő előkészületeibe csöppentünk és mit ad Isten, már megint terítve voltak a teraszon az asztalok. A násznép közé viszont nehezen keveredhettünk volna, mert egységes öltönyös-kisfeketés társaságnak tűntek, akik elég kevesen voltak ahhoz, hogy ismerjék egymást és ne higgyék el, ha rokonnak akarnánk kiadni magunkat. Maradt hát a jelszó: Fel a várba! Ez nem olyan vár volt, mint a ljubljanai, amit inkább kilátóterasznak neveznék, hanem valódi vár vár. Méter vastag falakkal, belső függőátjáróval egyik épületszárnyból a másikba, szűk lépcsőkkel, várbörtönnel, írnokkal, aki hű viaszbábúként kimeredt szemmel bámulta a feljegyzéseit és jó rálátással az útra. Valamikor volt egy rejtekajtó is, ami egy barlangrendszerbe vezetett, a menekülést biztosította gondolom, ha mégis bekövetkezne a lehetetlen és bevenné az ellen a várat, de azt nem találtuk meg pedig a füles használatát hanyagolva, önállóan barangoltuk be a várat és néztünk be minden helyiségbe. Még a boldog párt is sikerült meglesni, ahogy éppen a kápolnában esküdöztek egymásnak és a jelenlévőknek. Kint már nagyon várták őket, elő volt készítve a rizs, ezért igyekeztünk minél gyorsabban elhagyni a terepet, nehogy végül lenyúljuk a szerencseszórásukat. 

A posztojnai barlanglátogatásnak nagyon nyűgösen vágtam neki. Lehet azért is éreztem már túlzásnak a barlangi túrát, mert már annyira tömegesen, gépiesítve ment az egész, ami a személytelenség határát súrolta. A minél több ember kiszolgálására való törekvés ezen a helyen egy kicsit a szlovén barátságos hangulat rovására ment. Pedig a legjobbat akarták: a barlang belsejébe egy kisvonat visz be, amire kedves segítők navigálnak fel, a hegy gyomrában egy újabb segítő áll a csapat élére, amelyik végigkíséri a társaságot és a kis lámpáját többször is ráirányítja az érdekesebb képződményekre, a túra végén pedig ismét csak vonatra kell szállni, ami kiviharzik velünk a napfényre. Profi szervezés, semmi fennakadás, rengeteg látnivaló – mit kívánhat még az ember? Mondom, nem tudom mi zavart annyira. Hacsak az nem, hogy a beléptetőkapunál egyből lefényképeztek, a kisvonaton az első száz méteren nem győztem a szememet dörgölni, mert belecsöppent a víz a plafonról, az ösvény keskenysége miatt kénytelenek voltunk a csoszogós tempót tartani, az audio guide magyar hangjának műlelkesedésétől pedig hajhullást kaptam. Ráadásul a kütyün közölt információk bekorlátozták a fantáziát, na meg a látószöget. A két szintet bejáró túraútvonalon sokszor leálltam volna vitatkozni a hanggal, mit is látok én és miről beszél ő, de erre aztán végképp nem volt lehetőség, mert a tömeg vitt magával. Egy idő után részemről megszakítottam a kapcsolatot kütyüvel és mindjárt jobban szét is tudtam nézni. Rögtön fel is fedeztem a fal mellett a fehér drapériáknak tűnő cseppköveket, meg a hatalmas koponyát és a T-Rex fejet is el tudtam képzelni, ahogy azt is, hogy A bolygó neve halál c. film keltetőbarlangjában járkálok, ahol magát a szörnyet is felfedezni véltem. Ekkor lekapcsolták a villanyt. Merő jófejségből, ezt még az elején elmondták, hogy meg fogják tenni, mert éreztetni szerették volna milyen érzés lehetett a barlangba elsőként belépőknek. Jó sokáig vártak vele, amíg kb. mindenki elfelejtette, amit az elején hallott, ezért voltak néhányan, akik kifogásolták az eljárást. Senki nem volt azonban veszélyben és mindenki túlélte a sokkot.

Másnap azután magunk mögött hagytuk a vad hegyeket, a barátnőm nagy bánatára. Csak lemondóan legyintett, amikor az első megállónknál mutattam neki a távoli vonulatokat. Jó, jó, a Vogelhez képest tényleg dombok voltak. Hátat is fordítottunk nekik és elkezdtük a kanyargózást felfelé a többiek után a frences rendiek egyik híres zarándoktemplomához, Ptujska Gorában. Érdekes módon a templomhoz vezető emelkedőn nem a stációknak emeltek szürke emlékoszlopokat, hanem mindegyikre egy-egy áldást véstek fel. A pihenőnél pedig egy Szent Ferenc szobrot állítottak fel, ami egészen szokatlan módon úgy nézett ki, mintha nem égették volna ki az agyagot, amiből készült és az ember várta, hogy előkerüljön a szobrász és elsimítsa az anyagot, vagy eltolja a kemencébe az alkotását. Nem szoktam szobrokat (sem) fogdosni, de ebben az esetben győzött a kíváncsiság és amikor lefelé jöttünk megkocogtattam a szent alakját, ami nem üresen kongott, tehát ráadásul még valami tömör anyagból is kellett lennie. Mindenestre nagyon kedvesen mosolygott. Lehetett is oka a mosolygásra, mert egy szép kis templom előtt álldogált. Az alapok gótikusok voltak, de minden kor tett hozzá a maga módján az épülethez. Így fordulhatott elő, hogy a templomban az egyik mellékoltár teljesen gótikus stílusú volt, a fő díszítések a barokk faragványokat idézték, míg a színes üvegablakok a modern kor munkái lehettek. Valószínűleg itt is esküvőre készülődtek, mert szépen fel voltak díszítve a padsorok és még a székek is ruhát kaptak. Nem vártuk meg a násznép érkezését, egészen rendes volt a társaság, mindenki a busz mellett álldogált a megadott időpontban.

ptuj.jpg

Ilyen sokk átélése után még jó is esett egy hosszabb utazás, ami után Ptuj városába érkeztünk. Beléptünk a várkapun és az udvaron mindjárt egy lipicaival találtuk szembe magunkat. Na, jó csak szobor formájában, de tényleg ott álldogált egy lovacska és mögötte feltűnt a város templomának tornya. A vár gazdasági épülete volt kinevezve jegyirodának és a turisták fogadását is itt bonyolították. Szerencsénk volt, mert éppen egy nagyon kedves hölgy volt szolgálatban, aki szíves-örömest kísért végig bennünket és bemutatta a vár látványosságait. Először a korantokat, a mohácsi busójáráshoz hasonló célból és hagyományból varrt jelmezes gyűjteményén vezetett keresztül bennünket, majd felmentünk a tényleges várba, amit én már remegő kíváncsisággal vártam. Mások nem voltak ennyire feldobva a lehetőségtől, hogy régi falak között bolyonghatnak és az udvarba betelepült kávézó teraszára vették be magukat. Ez okozott némi félreértést az idegenvezető és köztük, aki nem értette el ebbéli szándékukat és néhány percig mi többiek vártunk rájuk, amíg ki nem derült, hogy nem akarnak több lépcsőt megmászni. Mi viszont igen és az utunk egyik legjobb döntésének bizonyult, legalábbis a számomra. Szépen megőrizték és összegyűjtötték a régi korok bútorait és a tulajdonosok használati tárgyait. A fogadószoba mennyezetét gipszstukkók díszítették, a falakat teljesen betöltötték a faliszőnyegeket, amiket éppen most raktak vissza a helyükre, mert jutott pénz a restaurálásukra.

ptuj_var_szoba.jpg

A következő helyiségek mindegyike más stílusban volt berendezve, vagyis volt kínai szoba, rokokó hangulatot árasztó, a napóleoni időket idéző és nehéz, sötétre pácolt bútorokkal berendezett szoba is. Ahogy haladtunk a szárnyak felől az épület középső traktusa felé, egyre vastagabbak lettek a falak. Nagyon renitensek lettünk a barátnőmmel, jól lemaradtunk, mert mutogattuk egymásnak a virágos tapétát, meg a festményeket, meg a rekamiét, amit mindketten haza akartunk hozni, ezért nem csoda, hogy amikor kiléptünk a folyosóra nem tudtuk, merre van a csoport nagyobbik része. Egy nagy teremben találtuk meg őket, ami a bálterem lehetett régen. Ha keringőben mérjük, akkor kb. olyan tíz fordulás hosszú és négy fordulás széles lehetett, leszámítva természetesen a gardedamok két oldalt sorakozó székeit és a büféasztalt a terem végén. Igyekeztünk a továbbiakban rendesen viselkedni és a csoporttal maradni, hiszen hátra volt még a képtár, a hangszergyűjtemény és a fegyvergyűjtemény is. Láttunk mandolint, hárfát, csembalót, hegedűt és a hangszerek karbantartására és készítésére szolgáló eszközöket is. Ahogy beléptünk a fegyvergyűjteménybe és lesétáltunk a lépcsőn majdnem átestünk egy kétkezes kardon, ami ezért volt odahelyezve a földre, hogy bárki kipróbálja, vajon fel tudja-e emelni. Őszintén magamba néztem és elfogultság nélkül felmértem a képességeimet, mi szerint képtelen lennék felemelni a pallost. De! Azért vannak a páncélos lovagok, hogy ilyen szolgálatokat is megtegyenek egy hölgy kedvéért. Fel is fedeztem egy ilyen páncélost a terem másik végében és odaléptem hozzá, hogy meggyőzzem hősies cselekedetének szükségességéről, de teljesen üresfejűnek mutatkozott és egy tapodtat sem mozdult. Akkor megfenyegettem, hogy ráuszítom a többi páncélost, akik takaros hármas sorban ácsorogtak a közelben, de valójában azokkal sem mentem volna sokra, mert amilyen életuntak voltak még a lándzsáikat is csak a hátuk mögötti állványon tárolták és nem szegezték fenyegetően a lovagra. Így aztán hőstett nélkül voltam kénytelen elhagyni a fegyvertárat és a ptuji várat.

Hova is mennék vissza szívesen? Sütizni Grazba és rögtön utána Ljubljanaba, már csak az összehasonlítás kedvéért. Értintésközelbe lenni a hegyekhez Bohinjba, ahol a tó titkát is megpróbálnám megfejteni. Kényelmesen sétálni a természetben Bledbe, és akkor ha már ott lennék bemennék tanácsot kérni abba a jópofa túrainformációs házikóba, ami előtt mindig jóképű srácok üldögéltek. Várkisasszonyt játszani Ptujba és mindjárt szerveznék is egy nagy bált, amivel megtelne a nagyterem és minden gyönyörű szobát megnyittatnék és minden gyönyörű cserépkályhába begyújtatnék. Bárcsak!

 

U.i.: Most, 2017-ben, már elmondhatom, hogy bár többször is sikerült visszamennem ebbe a csodaországba, a varázsa minden alkalommal ugyanúgy hat rám. Bármikor szívesen megyek vissza ma már akár csoportokat is kísérve.

Szlovénia - első találkozás, egyből szerelem II.

2012.09.20.-23.

 

Úristen! Úristen! – ez volt amire teljesen magamhoz tértem másnap reggel. Addig is valami ébrenléti állapotban voltam, és lézengtem a szobában, de erre aztán teljes riadókészültségbe kerültem. Nem tehetek róla, egy nap alatt még nem szoktam meg barátnőm kirobbanó lelkesedését és annak jeleit. Úgy pattogott, mint egy labda és egyre csak ismételgette: Úristen! Úristen! Végre eljutott odáig, hogy a lelkesedés okát is elmondja, vagyis kitolt az erkélyre és irányba állított, aztán megpörgetett és a másik oldalt is megmutatta. Mit érdekelt onnantól kezdve a szálloda szocreál külseje és belseje, amikor balról a reggeli ködbe burkolózó hegyeket, jobbról pedig a bledi tavat láttuk! Azon vettem észre magam, hogy  én is ugyanúgy pattogok és tapsikolok és gondolatban odaintek a hegyeknek, hogy itt vagyok, nézzetek rám. Egyre inkább tetszett az aznapi program, ami egyszerre ígért hegyeket és völgyeket, tavat, hajókázást és záróakkordként a bledi krémest. Elő a vadonatúj túracipővel, hadd avassam végre már fel!

bohinj_to.jpg

Első utunk a Bohinj-tó keleti sarkához vezetett, ahonnan eredetileg csak a tavat és a fölé magasodó hegyeket akartunk megnézni, de jóval többet sikerült látni. A sétaút egy hídra kanyarodott fel, aminek a másik oldalán egy fehér falú kis templom állt. A tornya szépen díszített, mint kiderült a környéken szokásos, színes farkasfogakkal. A tó fölött még mindig a reggeli pára szállt és az egész környéknek valami sejtelmes hangulatot adott. Aki csak tehette megállt egy fotó kedvéért, még a sportbringával közlekedők is fékeztek, hogy lássák ezt a különös természeti játékot. Nem csak a természettel volt szerencsénk. A templomot általában zárva tartják, de pont odaérkezésünkkor egy francia diákcsoport kért és kapott bebocsátást. A fiatal srácok többsége unott arccal lézengett az épület körül, mi viszont beszivárogtunk a nyitva hagyott ajtón. És csak álltam a kis templomban és azt kívántam bár egyszerre mindent láthatnék. A templom falaira a gótikus festők Keresztelő Szent János történetét festették, Salome szörnyű kívánságát és a szent lefejezését. Az oltár úgy nézett ki, mint egy tulipános láda és a karzat fa faragásai is festettek voltak, sőt még a mennyezetet is festett virágmotívumok díszítették. Láthatólag most restaurálhatták a templom belsejét, hiszen lehetetlen lett volna ilyen élénk színeket megtartani évszázadokon keresztül. A restaurátorok jó munkát végeztek, nem volt valószerűtlen, vagy múzeumszerű a hely, sokkal inkább tiszteletre méltó és hangulatos. Kiszédelegtem a főbejáraton és felnéztem a toronyra. A templom külső faláról ismét Szent Kristóf nézett le rám. Jól van, jó helyen vagyok. Míg álldogáltunk barátnőm megkérdezte tőlem, hol is vagyunk pontosan. Laza mozdulattal intettem a hátam mögé, ahova gondos kertészek sövénybenyírták a következőt: BOHINJ. Hát kérem, itt így megy ez. Nem kell útjelző tábla, a bokrokat kell figyelni útbaigazítás céljából. Végre mindenki előkerült és útnak indulhattunk a Vogel felé a tó másik végébe.

A hegy lábánál fekvő parkolóból szinte repülőstartot vettünk, mivel tíz perc múlva indult a következő felvonó és utána egy óráig semmi. Rohantunk hát, hogy le nem maradjunk és gyorsan be is szereztük a jegyünket oda-vissza aztán betömegeltünk egy üvegkabinba és már indultunk is fölfelé. Azt hittem félelmetesebb lesz ez a felvonózás, de néhány döccenőtől eltekintve a kabin nem lengedezett jobbra-balra, vagy imbolygott, ezért nem éreztem magam veszélyben. Vagy talán Szent Kristóf keze volt a dologban? Amikor felértünk, a vezetőnk közölte, hogy van háromnegyed óránk nézelődni, aztán megyünk lefelé. A kilátás valami lélegzetelállító volt. Itt kicsit megoszlott a véleményünk a barátnőmmel. Szerinte a hegyek, a Júlia-Alpok mindent vittek. Valóban szépek voltak a sziklák, ahogy az égre törtek és némelyik oldalán már hófoltok látszódtak, de engem jobban lenyűgözött a tó, amibe beleszakadtak a sziklák. A tükörsima, mélykék felületén visszatükröződtek a csúcsok és olyan volt, mintha lenne egy párhuzamos világ, egy fent és egy lent, egy tökéletes leképezése a valóságnak. Ezek után valószínűnek tartom, hogy mindegyik filozófus, aki hasonló kérdéskörrel foglalkozott, valami ilyesmi helyen élhetett, vagy járhatott. Ha nem, akkor el kellett volna mennie, hogy tisztában legyen vele, miről is okfejteget magányos óráiban.

ukanc_temeto.jpg

Ahogy leértünk a parkolóba az emberünk feltette a költői kérdést: „Na kérem szépen hol van a busz?” Néztünk jobbra-balra, de sehol nem láttuk és el se tudtuk képzelni, hova tüntette azt a böhöm nagy járgányt. Egyszerűen elküldte. Erre egynémely hölgy arcára kiült az „ez hülye!” kifejezés, pedig éppen akkor kezdte el kifejteni az úriember, hogy egy tíz perces sétára van egy emlékhely, amit nekünk magyaroknak feltétlenül meg kell néznünk. Az első világháború idején ugyanis a Bohinj-tó fölé magasodó hegyek voltak az első vonalai a hátországnak. Mögötte már harcok dúltak és ide, Ukancba hozták a sebesülteket és temették el a halottakat. Itt a hegyek között, az erdő mélyén van egy kis katonai temető. Nem tömegsírokkal, nem emlékoszloppal a közepén, hanem szépen sorakozó fakeresztekkel, mindegyiken a névvel és egy kis fából ácsolt kápolnával. Román, ukrán, magyar békében nyugszik egymás mellett a szépen rendben tartott temetőben. Nekik szerencséjük volt a szerencsétlenségben, a nevükre emlékeztek, a sírjaikat látogatják, tudják hol nyugszanak. Szép gesztus ez az utókortól. Maga a látvány annyira megfogta a csoportot, hogy hangos szó nélkül, elmélázva sétáltunk le a buszunkhoz.

Ha már láttuk a Bohinj-tavat, akkor vettük magunknak a fáradságot, hogy a szállásunkhoz közelebb eső Bledi-tavat is megnézzük. Visszaszáguldottunk Bledbe és gyorsan le is csaptunk három csónakosra, akik vállalkoztak rá, hogy a sokszemélyes hajóikon áteveznek velünk a szigetre, ahol a Szűz Máriának szentelt templom áll. A három közül a legfiatalabb csónakost választottam és bepattantam a hajóba. A legfiatalabb egyben a legnépszerűbb is lehetett a haverjai körében, mert amíg a többiekkel már messze járt a csónak, addig ő egy lapáttal irányítgatott ki bennünket a móló mellől, mert a másik kezében a telefonját tartotta és magyarázta, hogy éppen most dolgozik. Végülis nekem mindegy volt, mikor érünk át, amíg nem borít a vízbe bennünket. Néhányan viszont el kezdtek hangosan morgolódni a lemaradásunk miatt és mivel a telefon szó elég nemzetközi, ezért minden bizonnyal értette a zúgolódás okát a kispajtás is, aki találva érezvén magát lerázta a hívóját és hajrába kezdett. A nyári olimpiai feelingen edződött társaság izgatottan látta, hogy ledolgozza a hátrányát és elsőként köt ki velünk a templomhoz felvezető 98 db lépcsőnél. Megtapsoltuk a teljesítményét, aztán elismertettük a győzelmünket a másik két hajó utasaival és még olyan megjegyzések is elhangoztak, hogy „a miénk volt a legjobb”. Egy tóhossznyi idő alatt elég nagyívű karriert futott be a srác. Sokra viheti. Ha így folytatja, még celeb is lehet belőle. Előttünk viszont a lépcsősor magasodott teljesítendő feladat és jövőképként. Az új cipőm kényeztetését élvezve hipp-hopp fölszökelltem a lépcső tetejére és elmentem a templom melletti terasz végébe, ahonnan Tito valaha volt villájára nyílt kitűnő kilátás. Ezek a vezetők mindig tudták, hol töltsék a hatalom gyakorlásába megfáradt tagjaik pihentetésére szánt idejüket.

bledi_to.jpg

A templomsziget gyönyörű kilátást nyújthatott a villa lakóinak. A templom belseje barokk díszítést kapott, de volt elég időm körülnézni, amíg a többiek a kívánságharanggal vesződtek, aminek a kötelét úgy kell meghúzni, hogy a harang pontosan háromszor szólaljon meg és akkor a kívánság teljesülni fog. Amíg ők rángatták a madzagot, addig én a hátam mögött fölfedeztem egy hármas oltárképet, ami teljesen más stílusú volt, mint a templom berendezése. A húsvéti eseményeket ábrázolta, de inkább klasszicista stílusban, mint a tobzódó barokkban. Egy darabig elnézegettem a festményt, aztán kimentem az udvarra és benéztem az ajándékboltba. Persze megint annyira kevés időnk maradt, hogy rohanni kellett le a lépcsőn a csónakokhoz. Sajnos mire leértünk a mi hősünk már elindult egy másik csoporttal, ezért kénytelen-kelletlen beszálltunk egy másik hajóba és leültünk az elejébe. Békésen csónakáztunk át a tavon, amikor a hátsó traktusban valakinek az a kitűnő ötlete nem támadt, hogy át akar ülni a másik oldalra. Felborult a hajó egyensúlya, mi meg majdnem bele a vízbe az evezősünk nem győzött rátartani. Az illető hölgyet kollektíve lehülyézték ki hangosan, ki csak magában és visszatuszkolták a helyére miközben nem túl szépen megkérték, hogy maradjon a hátsóján, amíg ki nem kötünk. Erre hamarosan sor került és mi igyekeztünk minél gyorsabban elhagyni a hajót.

vintgar_szurdok.jpg

A kis izgalom után elhagytuk a tavat, de nem a vizet. A tótól északra a Rodovna folyó által vájt szakadék felé vettük az irányt. A Vintgar-szurdok bejáratánál az idegenvezető ráállított bennünket az útra, és közölte, hogy 1,5 km sétaút van előttünk és kb. 2 óránk oda-vissza megtenni. Ezt én már nem igen hallottam, mert a fülemet betöltötte a víz zúgása és mint akit kötélen húznak mentem előre amíg meg nem láttam a rohanó folyót. A sziklába vájt és fából épített járdán vitt a lábam, néhol az egyik partról át a másikra, ahogyan a kiépítették az utat. Fölöttem fák magasodtak, vagy csak a puszta kő, amin látszódott a rétegződés, ahogy az idő során folyamatosan utat vágott magának rajta a víz, ami mellettem, alattam vágtázott és örvénylett és omlott alá a szikláról és folytatta tovább az útját. Közben folyamatosan incselkedett, versenyre hívott. Egy darabig ellenálltam, részben mert fényképezgettem, részben mert az előttem haladók tötyörögtek, de végül egyszerűen muszáj volt felvenni a kesztyűt és egy pihenőrésznél megelőztem a lassan haladókat és felvettem a víz ritmusát. Szinte szaladtam amíg el nem kényelmesedett a folyó és le nem lassult a folyása, hogy végül egy nagyobb katlanba belezuhanjon. Szegény barátnőmet jól otthagytam, de nem volt időm elmagyarázni neki a kihívást, meg a versenyt és hogy milyen erős volt a sodrás. Ő meg csak mondta, hogy ez egy kirándulás vagy mi, ahova sétálni jöttünk és nem rohangálni. Teljesen igaza volt, de ugrálni lett volna kedvem olyan könnyűnek és feldobottnak éreztem magam. Visszafelé rácsodálkoztunk a pisztrángokra, amik folyásiránnyal szemben álltak a vízben. Mármint gondolom piszkosul úsztak, de nem haladtak semerre sem. Itt kívánnám megjegyezni, hogy egy kicsit átverve érzem magam, mert eddigi olvasmányaim alapján meg voltam róla győződve, hogy a pisztráng ezüst színű hal. Hát kérem szépen, lehet, hogy a költők és regényírók ezüst pisztrángokkal találkoztak, de ezek sötétszürkék, inkább barnák voltak. Persze meglehet, hogy oxidálódtak és valami antik réteg képződött rajtuk, de mindenesetre nem csillogtak a vízben, mint ahogyan az a könyvekben meg van írva, szóval Verne, Karl May, Schiller sőt Schubert is látásvizsgálatra szorulna. Mondjuk az egész pisztrángozási mizériát nem értem, de hát, mint tudjuk, vajmi kevés közöm van a halakhoz és hála Istennek nekik is hozzám.

bled_sarkany.jpg

Erre a napra még a bledi vár meghódítása is be volt tervezve, majd megajándékozhattuk magunkat a világhírű krémessel. A várba még ugyanaz a lendület vitt föl, amit a szurdokba kaptam a folyótól. Van egy hülye szokásuk a szlovéneknek: a turistalátványosságoknál a kapun belépéskor készítenek egy fotót a vendégről ha akarja, ha nem. Aztán távozáskor kb. 6€-ért kiválthatja a képét. Ezzel a bledi várban találkoztam először és nem nagyon szimpatizáltam az ötlettel. Kicsit bosszankodva és a vakutól káprázó szemmel léptem be a sötét kapualjból a vár udvarára, ahol meglepetésre terített svédasztal és egy állófogadás kellős közepén találtuk magunkat, ahol egyenruhás férfiak utasítgatták a felszolgálókat, hova tegyenek még asztalokat. Gondolom azért a felszolgálókat pattogtatták, mert a saját beosztottjaik éppen valami elemózsiás kosár mellett üldögéltek a várfalon és falatoztak, sejtésem szerint megelőzendő az éhesen őrt álló katonák esetleges kihágását és a testület leégetését a fogadás alatt. Mivel a vállaposok irányítgattak, a pincérek pakoltak, a kiskatonák uzsiztak, így a magyar turisták szabadon lavírozhattak be a felállított asztalok közé, veszélyesen közel a még ugyan fóliával letakart hidegtálakhoz. Érezhették a helyzet komolyságát, mert a kilátóteraszra még felengedtek így bennünket, de lefelé már csak a várat megkerülve tudtunk menni. Pedig akkor már tartott a buli és igazán nem értem, mit számított volna az csipcsup negyven ember. Mindegy. Fellépcsőztünk a vár udvarára, ahol egy középkori bemutatóba csöppentünk ismét úgy, hogy egy másik csoport fizetett a szolgáltatásért. Habár az olaszoknak szólt a bemutató, mi szépen előre húzódtunk, hogy jobban lássuk az eseményeket. Rendkívül autentikus cipzárral záródó ruhába voltak bújtatva a szereplők, akik a CD-ről játszott középkori zenére táncoltak, amit távirányító és kisegítő személyzet híján úgy állítottak meg, hogy a technikusságot felvállaló páros mindig odatáncolt a lejátszóhoz és kikapcsolta a magnót. A lelkesedésünk viszont annyira magával ragadó volt, hogy ezeket a bakikat szívesen elnézte nekik az ember, sőt szorítottam nekik, hogy időben odaérjenek a magnóhoz, mielőtt a következő szám elkezdődne. Elég rosszul vette volna ki magát ugyanis, ha a lovagi tornához is csengettyűs zene szól. Márpedig itten aztán kard ki kard volt a javából! A négy férfi megküzdött egymással és én gyorsan ki is választottam kinek is szurkolok, aztán meg is néztem van-e nálam tiszta zsebkendő, amit a torna győztesének, remélhetőleg a választottamnak, át tudok nyújtani. Csak papírzsebkendőt találtam, igaz illatosítottat, de ha nekik lehet cipzáras ruhájuk, akkor a célnak ez is megfelel. Nagyon izgalmas volt a küzdelem, már majdnem a pocakos, idősebb lovag győzött, amikor az én lovagom kiütötte a kezéből a kardját és kétvállra fektette. Mégiscsak győzött a jobbik, meg szebbik. Megnyugodtam, hogy itt sem kell a lányoknak hiába izgulniuk, habár kicsit rosszul esett, hogy a győztes nem jelent meg előttem a keszkenőmért. Még ellejtettek egy örömtáncot a szereplők, de nekem már elvonta a figyelmemet egy sárkány, ami a kovácsműhely előtt állt. Volt kisebb és nagyobb tűzokádó is kikalapálva, nagyon tetszett ahogy felágaskodtak. Mire eldöntöttem, hogy lehet vennék egy ilyen alakú kis gyertyatartót már mennünk is kellett kifelé a várból. Az ajtóban ott voltak a falra kirakva a fotóink, de én nem akartam megvenni az engem ábrázolót. Vajon mit csinálnak azokkal a képekkel, amiket nem visznek el? Abból lesz a másnapi montázs és céltábla a lovagi gyakorláshoz?

Még mindig tartogatott a számunkra meglepetést a nap. Vacsora előtt még lesétáltunk a helyi híres cukrászda teraszára és rendeltünk a híres krémesből. Ami hiba volt, az az hogy le is ültünk a nyitott teraszon, ahol egyre hűvösebb lett és már nem nagyon érdekelt a krémes. Olyannyira, hogy amikor kihozták én bizony csak arra törekedtem, hogy minél gyorsabban megegyem és nem győztem a barátnőmet is rávenni erre. Ezután még vacsorázni is kellett. A szórakoztatásomról most nem a harmonikás gondoskodott. Fiatal pincértanoncok voltak a felszolgálók, akiknek, mivel svédasztalos étkezés volt, az volt a dolguk, hogy az asztalokról leszedjék a használt tányérokat és feltegyék a tisztákat a tálalókra. Az egyik srác szemmel láthatólag szétcsúszva önnön jóképűségétől nagyon feszített a fehér ingjében, ami rásimult a felsőtestére. Persze, nyilván ez tűnt föl először, de aztán elkezdtem figyelni és rájöttem, hogy milyen ügyes. A vele egy beosztásban lévő lány ötször annyiszor fordult, mint ő. Nem tehetett róla szegénykém, hogy mindig a legtávolabbi tányért szúrta ki magának és a leghosszabb úton jutatta el a gyűjtőhelyre. A lány három-néggyel a kezében fordult, míg ő, egyem a kis szívét, eggyel ügyeskedett végig a termen. Komoly művészetté fejlesztette a „hogyan nézzen ki úgy, mintha csinálnék valamit?” problémakör megoldását. Mindig úgy tűnt, mint aki éppen most akar valamit csinálni és mindig úgy csinálta, hogy mások hamarabb odaérjenek a melóhoz, mint ő. Én mondom, ebből még politikus lesz, ha megéri! Egyébként a krémes után nem nagyon tudtunk enni, ezért aztán elég gyorsan fel is mentünk a szobánkba, ahol még gyorsan megbeszéltük, hogy reggel hamarabb felkelünk, mert a bledi tóról el kell készíteni a megfelelő fényviszonyok mellett a fotókat.

Szlovénia - első találkozás, egyből szerelem I.

2012.09.20.-23.

A történet egy forró augusztusi napon kezdődött, még "csak" utazásfüggőként. Egy kedves ismerősöm meglátogatott és leültünk egy kis kávézásra, beszélgetésre és vihogásra valamint, hogy elmesélje milyen következtetésre jutott miután visszaszerezte a megtakarítását a soltvadkerti takarék csődjéből. Besokallt a bankok jobbnál jobb ígéreteitől és úgy döntött egyiknek sem adja a pénzét, inkább élménygyűjtésbe fog. Meg is lengetett előttem egy katalógust és egy portugál útajánlatot, ami gyönyörű tájakra csábított. „Könnyű Katát táncba vinni!”- tartja a mondás, de ez a tánc egy kicsit túl sokba került volna nekem. Lógott is az orrom miatta és gyorsan túl is lapoztam a Hispán-félsziget szépségeit taglaló oldalakon, mielőtt esetleg valami őrültség jutna eszembe. Így viszont megtaláltam azt az utat, aminek már tulajdonképpen évek óta esedékes kellett volna lennie, hiszen nem szép dolog, hogy rendszeres olasz csavargásaimhoz csak tranzitországnak használom Szlovéniát. „Varázslatos Szlovénia” – ígérte az út elnevezése. Nos, Szlovénia, itt vagyok, varázsolj el!

Nem található automatikus leírás.bohinj.jpg

Néha a csillagok szerencsés együttállása, vagy a véletlen megfelelőképpen működik és a lehetőség megtalálja az emberét. Nagyon misztikusan hangzik, ugye? Pedig tényleg valami ilyesmiről volt szó, amikor kolléganőmnek megemlítettem a tervemet. Nem egyszerűen felcsillant a szeme, hanem szinte a plafonig ugrott örömében, mert olyan régen tervezett már egy szlovén utat, de valahogy mindig halasztódott és tessék, íme most meg csak le kellett ütni a feldobott labdát, vagyis szívesen csatlakozott hozzám és vett részt egy kalandban. Vérbeli fotósként már előre örült, mennyi téma fog elékerülni és mennyi szépséget fog fényképezni. Nekem egy kikötésem volt: Lehetőleg én ne legyek téma. Ezt így utólag szerintem nem volt nehéz betartani, mert olyan sok helyen jártunk, hogy kár lett volna rám pazarolni a fényképezésre szánt időt, ami majdnem mindig nagyon rövidre volt szabva.

Amikor kb. egy héttel az indulás előtt megkaptuk a tájékoztatót a felszállás időpontjaival és egyéb részletekkel, akkor nem igazán értettem miért kell hajnali 4-kor elindulni Szegedről ahhoz, hogy 7-re Pesten a Hősök terén legyünk. (Akkor még csak kezdődő idegenvezető voltam.:)) Hát, az indulás napján megtudtam. Azért kérem szépen, mert gyűjtőbuszként működtünk, ami még nem lett volna probléma (más utazási irodák is így csinálják), de még véletlenül sem az autópályán mentünk fel, hanem a régi autóúton és nem benzinkutakon vettük fel az útitársakat, hanem a belvárosban. Ja, így tényleg hosszú az út fölfelé. Szakadt az eső, amikor megérkeztünk a Műcsarnok mögötti parkolóba, ahova én két emberrel is randit beszéltem meg rukkolás céljából. Vagyis két könyvet is át kellett adnom egy-egy delikvensnek, akik lecsaptak rá az ingyenes könyvcserélős oldalon. Ázva-fázva vártam a két boldog újtulajdonosra és a kolléganőmre. Szerencsésen lebonyolódtak az átadás-átvételek és a barátnőm is befutott teljesen feldobott állapotban így nem volt időm azzal törődni, hogy kik is lesznek az útitársaink és milyen válság van éppen kibontakozóban. Márpedig jó lett volna az első jelekre figyelni, mert ez végigkísérte az egész utunkat. A társaság összetétele elég egységes volt, ötvenen felüli hölgyek és az idegenvezetővel együtt hat férfi. A barátnőmmel nyomban előléptünk a Lányokká, bennünket az út során végig így emlegettek. Szerencsére a férjezettség és gyerekszülés témája nem került elő, mint egy korábbi utamnál Rómában, de volt helyette más, sokkal egyetemlegesebb téma. A pisilés. Már a Műcsarnoknál elkezdtek panaszkodni a szegedi utasok, hogy nem álltunk meg sehol sem felfrissülni (értsd: pisilni) és ez tarthatatlan állapot. Bizonyos prágai tapasztalatok alapján ebben az esetben egyetértettem velük, de arra nem számítottam, hogy az egész út másról sem fog szólni, mint intenzív és kollektív WC-kereséssel, WC-sorállással és WC-k előtti várakozással. Viszont kb. minden városban, túrázóhelyen meg tudom mondani, hol lehet elmenni a mosdóba és bárkinek szívesen adok felvilágosítást. Azt nem tudom, hogy ennek a témának a felvetődése, vagy más egyéb zavaró tényező okán, de amikor az idegenvezetőnk felszállt a buszra, elindultunk, bemutatta a sofőröket ő pedig elfelejtett bemutatkozni. Kellemes bariton hangjához és pikírt stílusához aztán az első megállónál, cirka fél óra múlva hozzá tudtam társítani (na nem a nevet, azt kb. az első nap végére sikerült egy-egy elszólásból megtudnom) az alkatot. Szóval egy ötvenes, szakállas, széltehosszaegy férfit tessék elképzelni, aki megnyert egy busznyi problémát. Az út során ezt különféleképpen kezelte.

A Balatont megkerülve szépen elhagytuk az országot és Tornyiszentmiklósnál átléptük a magyar-szlovén határt, majd felutaztunk Stájerország fővárosába, Grazba. Rendesen elmacskásodott már a lábunk, ránk fért egy jó kis séta. Az időjárás és én viszont nem voltunk teljesen kompatibilisek egymáshoz, vagyis kénytelen voltam minden kabátomat magamra venni, hogy a hűvös szél minél kevésbé tudjon a csontomig hatolni. Gyorsan elfelejtettem azonban az idő miatt panaszkodni, amint a grazi városkapun beléptünk. Egy tündérien kedves, hangulatos városban találtuk magunkat, ahol a kanyargós utcák és színes házak sétára, a kávézók sütizésre csábítanak. Jól öltözött, mosolygós emberek között lavíroztunk végig a városnézésünk során, akiket nem nagyon zavartak a turisták, élték a mindennapjaikat. Az egyik borozó teraszán, az asztalnál négy férfi éppen a világ dolgait vitatta meg, míg a pékség előtt két hölgy a másnapi programjukat egyeztették.

graz.jpg

Egy kisdiák csoporttal lépten nyomon összefutottunk. Valószínűleg ők valami „Ismerd meg a városodat!” – túrán vehettek részt, mert szemmel láthatólag mindannyian valami tesztet töltöttek ki. A Városháza udvarán is így találkoztunk velük, ahol először a szép kis kút körül csoportosultak és annál a toronynál is, ahol az a két lépcsősor van, amit a szerelmesek lépcsőinek neveznek, mert a gótikus lépcsők két spirálban tekeregnek fölfelé és a spirálok minden szinten összetalálkoznak majd helyet cserélnek. Bementünk a Dómba is, ami szép barokk díszítést kapott miután Mária Terézia és a Habsburgok a jezsuitáknak adták a templomot és a katolicizmust kezdték el támogatni. Azért maradt még a régebbi korok díszítéséből is a templomban. Szent Kristóf nézett le ránk egy a gótika korából megmaradt falfestményről és szegődött védelmezőnkké, mint az útonlévők védőszentje. Ő egyébként még sokszor feltűnt az utunk során a kisebb templomok falán is, ahol megálltunk, ezért teljes biztonságban éreztem magam. Egy egészen futurisztikus élményben is részesültünk, amikor egy felvonóval felmentünk a harangtoronyhoz. A felvonók a harangtorony alatti hegy gyomrába vágott alagútból indultak felfelé. Az alagút a háború alatt óvóhelyként szolgált és védett, most pedig látványosság lett belőle. Olyannyira, hogy mesevasutat, amolyan szellemvasutat építettek a vájatokba, az ijesztgetős rész kihagyásával. Ez most nem üzemelt, mert a síneket fel kell újítani. Meg gondolom a mesefigurákat is ki kell cserélni a modern kor igényei szerint Shrek, Aranyhaj stb. figuráira. Mi hívtuk az üvegliftet, aminek a pályája furcsa, hideg kék fénnyel volt megvilágítva, mintha egy űrhajó szerkezete lenne és betömörülve a fülkébe felszálltunk a hegytetőre, ahonnan az egész városra ráláttunk. Mellesleg pedig egy rózsakertben találtuk magunkat, egy szépen gondozott parkban, ahol a helyiek sétálgattak, relaxáltak és nézték a piros háztetőket.

graz_kilatas.jpg

Nem kicsit sárgultam az irigységtől, amikor elnéztem őket és végignéztem magunkon, akik már rohannak is tovább. Mert sajnos nekünk ez jutott. Egy futó mosoly, egy köszönés és mentünk tovább. Vagyis inkább vissza Szlovéniába a Karavankák alagútján keresztül. Ez egy nagyon hosszú alagút, olyan hosszú, hogy számtalanszor elmondta az idegenvezetőnk a pontos adatait szóval mire odaértünk már fogalmam sem volt hány kilométer, 7 vagy 8. Átmentünk egy fizetőkapun az autópályán és akkor azt mondta az emberünk, hogy „… és akkor most átmegyünk a Karavankák alagútján.” aztán megálltunk. Álltunk, várakoztunk egy tíz percet, húszat, harmincat. Ránksötétedett és mi még mindig találgattuk mi lehet az oka a várakozásnak, amikor szembe láttuk az autókat elmenni. Tömeges karambol? Birkák az úton? Arrébb ment az alagút és elvétettük a bejáratát? Egyszer csak megindultunk és idegenvezetőnk felhívta a figyelmünket, hogy figyeljünk a fal színének a változására, mert ott lesz a váltás. Milyen váltás? Csupa feszítő kérdés és bizonytalanság, ami tisztázásra várt. Erre viszont csak az alagút végén került sor, amikor megkaptuk a válaszokat mellékesen közölve, hogy a fehér falszakaszú részen még Ausztriában voltunk, a szürkén már Szlovéniában, a felújítási munkák miatt óránként engedik át az egyik, majd a másik oldalról felváltva az egy sávra szűkült úton az autókat. Szuper! Vééégre! Érteni nem értem miért kellett, de biztosan volt valami dramaturgiai oka, hogy csak ekkor tudtuk meg miért várakoztunk. Biztosan az, hogy elterelje a figyelmet a tényről, hogy jelentős csúszásban vagyunk és jó későn fogunk Bledbe, a szállásunkra érni, valamint jó későn fogunk vacsorához ülni is, annyira későn, ami már az étterem zárásának a határát súrolja. Gyors dobbantás a buszról és információmegosztás, hogy merre található a lift. Amikor barátnőmmel megláttuk a lift előtt a sort, valamint felmértük hányan férnek be csomagokkal inkább a lépcsőzést választottuk. Jobban jártunk, mert hamarabb tudtuk a kulcsunkat megszerezni és lehajigálni a cuccunkat a szobában, majd lerohanni az étterembe és forró levest szerezni. A vendéglátóink igyekeztek kitenni magukért és gondolták, habár a szálloda szocreál azért ők igazi népies hangulattal fognak üdvözölni bennünket és szolgálatba szólították a harmónikásukat. Nem csak a hajnali 3-as kelés, a hosszú út és zötykölődés tehet róla, hogy a pokolba kívántam az ipsét és szívesen kivettem volna a kezéből a hangszerét, ami nem lett volna elég az elhallgattatásához, mert még énekelt is, szerintem a kínzás további fokozása érdekében. Zúgott a fejem és a barátnőmmel elhatároztuk, hogy majd inkább reggel fogunk többet enni, hogy bírjuk a másnapi túrát.

 

süti beállítások módosítása