Történetek egy utazásra kattantból lett idegenvezető útjairól

HoNoradi, az utazó

Olasz-francia-spanyol körút 2010 - Hazatérés olasz ízekkel

Genova, Pavia, Mantova

2020. május 28. - HoNoradi

Visszafelé is Olaszországon keresztül jöttünk és útbaejtettük az odafelé kimaradt Genovát. Na ez a város, ahová nem szeretnék visszatérni. Pedig nem lenne egy csúnya hely csak semmilyen gondot nem fordítanak rá. A kikötőnél álltunk meg a busszal. Ott egyből kiszúrtuk azt a vitorlást, amelyik Kolombusz egyik hajójának mása. A barna hajótest orrán egy fehérre festett Poszeidon alak magasodott.

genova-vitorlas_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Megpróbáltunk egy sétát tenni a városban. Macskaköves utcák, régi házak a homlokzatukon régi mesterek keze nyoma. Itt egy fríz, ott egy dombormű és néhány igazán különleges falfestmény.

genova2_jav.jpg

Csakhogy minden végtelenül koszos és büdös. Az utcákon vizelet nyoma látszott minden kapualjban és nem csak kutyamagasságban. A párás meleg csak felerősítette az ehhez társuló szagokat. A barcelonai társasággal, akiket ismét boldogítottam, azon gondolkodtunk, hogy valami buli lehetett a városban vagy az utcákon a szemét állandó tartozék. Az egyik utcában kiszúrtunk egy kebab büfét, amelyiknek volt egy kiülős terasza és gyors, olcsó kajákat kínáltak. Az előző napi leckéből tanulva  és mert amúgy sem volt kedvem száraz kaját enni, rendeltem egy kebabot. Kicsit megkavartuk az indiai kinézetű pincért a sokféle igényünkkel, de állta a sarat és egy percre se tűnt el arcáról a mosoly. Ugyanilyen jóindulatúan mosolygott az egész társaság, amikor a mosdót kerestem és a kiadópult valamint konyha melletti funérlemez tolóajtóra mutattak. Azzal nem lehetett probléma, hogy kicsi a helyiség, habár inkább hosszában, mint széltében dicsekedhetett jelentős méretekkel, de legalább volt. Sőt luxus a köbön, hogy WC papír és kéztörlő is. Az ételtől se kellett lefordulni a székről és a társaság is jó volt, ezért gyorsan elfelejtődtek a kellemetlenségek, amikben a város részesített bennünket. Lassan mindenki visszaszivárgott a buszhoz és indultunk tovább.

A következő megálló Paviában volt. Pontosabban a Pavia mellett található kolostort néztük meg, amelyik a karthausi rend tulajdonát képezte. Az ebbe a rendbe belépő szerzetesek némasági fogadalmat tesznek és kis celláikban elmélkednek a vallásról vagy más bűnükről. Paviában ehhez megfelelően emelkedett hangulatba kerülhettek, hiszen a késő középkori építészet egyik remeke nézett szembe velünk a kaviccsal leszórt sétány túloldaláról.

pavia3_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Itt jött jól először, hogy egy széles sálat kötöttem a nyakamba, amit szükség esetén akár vállkendőnek is lehetett használni. Itt nem csak lehetett, hanem kellett is, mert szigorúan figyeltek az erkölcsös öltözködésre és én nem akartam közbotrányt okozni. Nézelődni szerettem volna és megcsodálni a falakat borító freskókat. Az egyiken például egy abakpárkányon egy férfi könyökölt ki gyönyörű kékeszöld színű ruhában. Egy míves kovácsoltvas kapu állta az utunkat a szentélyhez vezető úton. Meg egy morcos helybéli, aki egy atya elé terelgetett bennünket, aki már javában tartotta a kiselőadását a templomról. Olaszul. Két megállapítást kellett tennünk: 1., az atya nem karthausi, 2., nem mehetünk tovább, amíg ő be nem fejezi a mondandóját. A teremfelvigyázóról lepattant minden elsuttogott érvelésünk, kérésünk, hogy hadd menjünk tovább, nem zavarnánk senkit stb., egyszerűen zárva tartotta a szentély ajtaját. Akkor mi meg nem néztük meg a szentélyt és a kolostor egyéb részeit sem, mert minden le volt zárva. Nem túl barátságos fogadtatás egy egyébként barátságosnak látszó helytől. Mit mondjak, nem sajnáltam, amikor elindultunk. Kicsit már le is mondtam arról, hogy új élményekkel gazdagodjam.

Ekkor értünk Mantovába  és kaptam egy szép búcsúemléket az olaszoktól.

mantova_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Már kora este volt, tehát éppen újraéledt a kisváros. Ha valahol, akkor itt teljes pompájában átélhető a késő középkor és a reneszánsz. Macskaköves utcák fogadtak itt is bennünket, de micsoda különbség ez Genovához képest! A hangulatosan kanyargó utcák kis terekbe torkoltak, ahol kávézók sorjáztak és a teraszaikon nyugodtan, békésen és mosolygósan üldögéltek a vendégek, akik az öblös poharaikból kortyolták a vörösbort, vagy a kis csészékből iszogatták a kávét.

mantova5_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Az egyik kis fagylaltozónál mi is megálltunk és fagyit, üdítőt vételeztünk. Ahogy később kisakkoztuk egy fiatal testvérpár lehetett a tulajdonos. A lányok a pult mögött fogadták a vendégeket és válaszoltak a hülye kérdésekre, mármint az enyémekre. Az egyik polcon ugyanis ajándéktáskák sorakoztak, mintha zsákbamacskák lennének. Mivel nyitva volt a szájuk, belekukucskáltam az egyikbe és egy üveg bort, valamint egy előrecsomagolt linzer tortát láttam benne. Nagyon megtetszett, persze főleg a bor, és megérdeklődtem a lányoktól, hogy mit is látok tulajdonképpen. Egyből megerősítették vásárlási szándékomat, amikor elmondták, ezek helyi különlegességek. Vettem hát egy zsákbamacskát.

Sétálgattunk az árkádos házakkal szegélyezett utcákon, nézelődtünk és szívtuk magunkba a légkört. Olyan szívesen maradtam volna még! Felírtam a listámra azok közé a helyek közé, ahova vissza akarok jönni.

Újra fel a buszra és most már tényleg irány haza. Az újabb üveg bor, újabb problémákat okozott, hiszen már nem egy, hanem két drágaságra kellett felügyelnem. Fel is raktam a mellettem lévő ülésre a hátizsákomat a két értékes zsákmánnyal és ha lett volna biztonsági öv, lehet még azt is becsatoltam volna, csak el vagy le ne dőljenek. Amúgy is lebuktam, amikor kiderült, hogy a szigorúan prevenciós célra vitt pálinkából jócskán maradt még. A népszerűségi indexem nagyot ugrott. Először megkóstoltuk, aztán ittunk még egyet az íze kedvéért. A hangulatért már nem kellett, mert az már nagyon jóra sikeredett. Pedig úgy tűnt, hogy az andorrai felhőket hoztuk magunkkal, mert egész úton esett az eső és hűlt a levegő. A pálinkának és az MP3-asnak köszönhetően egészen jól elaludtam. Kihasználtam a két ülés adta lehetőségeket és elvackoltam, amennyire kényelmesen csak lehetett. Néha megálltunk egy-egy benzinkúton, ahol kinyújtóztattuk a lábunkat és aztán faltuk tovább a kilométereket.

A reggelinket már Magyarországon költöttük el. Miközben mi ébredeztünk és jártunk egyet az éppen aktuális benzinkút körül a sofőrteam egy jobb első defektet diagnosztizált és gyors konzultálás után már orvosolta is a problémát. A sok kaland közül, tehát végül ez sem maradt ki.

Utószó:

Az eltelt 10 évben néhány városba visszatértem (egyik-másikba többször is) és mindig új és új felfedezéseket tettem. Nem lehet megunni.

Olasz-francia-spanyol körút 2010 - A miniállam, szinte álom

Andorra

Utolsó nap a strandon hirtelen azt vettem észre, hogy elcsendesül a környezetem és az ősi ösztönlényem vészjelzője riadóztat. Olyan adrenalinlöketet kaptam, hogy azonnal felegyenesedtem, elkezdtem kémlelni, hogy mi és honnan jön a veszély. A vízen ködfelhő gomolygott a part felé, a láthatár pedig teljesen eltűnt. Csak a felhő volt jól látható és közeledett egyre a part felé. Nagyon nem tetszett. Szívesen felkaptam volna cuccomat, és futottam volna a szélrózsa minden irányába. A többiek azonban nyugton maradtak a közelemben és nem is lett volna hova menekülni, mert a felhő beterítette az egész környéket. Hiába magyaráztam meg magamnak a furcsa időjárási jelenséget, megmondom úgy ahogy van, amíg nem tisztult ki a levegő, folyamatos figyelőállásban volt az összes érzékszervem, és égnek állt a kezemen a szőr. Szóval, akik a horror sztorikat írják, tudják mire kell és lehet rádolgozniuk. Ezt tanúsíthatom.

andorra_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Reggel elindult a karaván. Lassan magunk mögött hagytuk a tengert és a pálmafákat. Visszafelé a Pireneusokon úgy keltünk át, hogy átmentünk Andorrán. Alig vártam, hogy lássam a miniállamot, amiről az utazás előtt annyi érdekességet olvastam. A legenda szerint, egy elüldözött királylány és egy az elkóborolt nyáját kereső pásztor alapította. Hat tartományból áll és az állam berendezkedése teljesen középkori. Kettős irányítás alatt áll: egy spanyol püspökség és a francia állam közösen gyakorolja felette a főhatalmat. Folytassam még a furcsaságokat? Nincs állandó hadsereg, de háború esetén kötelező hadviselés van, főbenjáró bűnöket olyan ritkán követnek el, hogy alig-alig van börtön, ha túl sok a letartóztatás, akkor a tűzoltóság épületében rakják lakat alá a delikvenseket. A bíróságon a vádlott önállóan látja el a védelmét. Egy ügyvédek nélküli ország? Ezt látni kell! Az országnak nincs repülőtere és vasútvonala, ezért csak közúton közelíthető meg. Mára rákaptak az idegenforgalom ízére és rájöttek, hogy néhánya imádnak leszáguldani a meredek lejtőkön mindössze két vékony lécet kötözve a talpuk alá, tehát jó kis sípályákat alakítottak ki a hegyek között. A szezont úgy próbálják kicselezni, hogy az üzemanyagon és az alkoholon kívül nem terhelik adóval a termékeket. Így a bevásárló turizmust is bevonzották a kis országba. Kíváncsi vagyok, mikor érnek ide a kaszinók.

A busz szorgosan falta a kilómétereket és mi egyszer csak azt vettük észre, hogy jócskán bent járunk a hegyek között és a Heidi című film díszletébe keveredtünk. Ilyen nincs és mégis van! Sziklák, smaragzöld fű, kristálytiszta patakok és vízesések, legelésző nyáj a hegyoldalban, terméskőből épített fagerendás házak. Vártam, hátha hirtelen drindliruhás nők vagy nagyszakállú, bőrnadrágos férfiak pattannak elő a házakból, de nem pattant ki senki. Mármint nem hogy ilyen ruházatban lévő emberek, hanem mások sem. Valószínűleg a téli szezonban kel életre az egész vidék, nyáron viszont mindenki a hétköznapi énjébe szürkül. Nagyon sok új és újonnan épülő társasházat láttam, amire ki volt rakva, hogy eladó vagy kiadó. Mégis kell lenni életnek, ha házat építenek neki. Úgy tűnt, hogy itt a muskátli helyett a rózsát kultiválják az ablakban és azzal szépítik az erkélyeket. Eszerint nem csak hogy van élet, hanem a virágot is szeretik, méghozzá a viszonylag kényesebb, ápolást igénylő fajtát. Ha a mondás igaz, akkor nem lehetnek rossz emberek. Szinte pislogás nélkül néztem a tájat, ami mellett elmentünk és gyűjtöttem magamba a látvány okozta élményt valamint hallgattam a csodálkozó kiáltásokat, sóhajokat, amiket az utastársaim adtak ki. Többen belemerültek a fényképezés művészetébe, megpróbálva elcsípni egy-egy rendkívüli tájelemet. Ennek következtében egyre többször úszott be a látómezőmbe egy fotómasina, minek utána a srác mellettem előszeretettel fényképezett. Természetesen nem engem, sőt igyekeztem annyira laposra összehúzni magam, hogy még véletlenül se jelenjek meg a gyönyörű tájban, nehogy belerondítsak a műalkotásba.

Andorra la Vella, a főváros a középkori és a modern keveréke. McDonalnd’s terméskő épületben, bevásárlóközpont csillogó üvegpalotában, autószalonok a főutcán. Újabb választási lehetőség, habár újból a szokásos: bevásárlás vagy szétnézés. A jól bevált, barcelonai társasághoz csatlakoztam és nem csalatkoztam. Először egy helyi ember útmutatására támaszkodva betévedtünk egy lakóparkba. A lakóparkban élőknek körbekerített parkot álmodott a tervező, egy mesterséges tavacskával, amin egy híd vitt keresztül. A tóban vadkacsák fürödtek. Később nem értettem a vadkacsákat, hiszen pár méterre ott csobogott az élő folyó. Pedig nem is tűntek művadkacsáknak. Csalinkáztunk még egy sort, majd egy rendőrtől megkérdeztük, hol az óváros. Egészen magyarosan állt a kérdéshez, amikor közölte, hogy ő nem turisztikai információs. Szerencsére megtaláltuk a helyi tourinformot és szerencsére ott kedves, segítőkész hölgyeket, mint itthon is és adtak helyi térképet valamint helyes útirányt. Végre a város középkori utcáit is szemügyre vehettük. Tényleg szűk utcák kacskaringóztak körbe a középkorias házak között.

andorra-torony_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Megcsodáltam az egyik állami épületet, aminek saroktornya, amelyen mellesleg nem láttam ablakot, lepottyanni látszott a ház sarkáról, de valami csoda mégis a helyén tartotta.

andorra-szokokut_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Aztán megcsodáltam egy kis csobogót az egyik terecskén. Táncoló alakok fogták közre a felspriccelő vizet. Az egészet pedig rózsákkal ültették körbe. Találtunk egy meglehetősen nagy teraszt és azon egy kellemesnek tűnő kávézót. Itt aztán újra otthon éreztük magunkat. Nem tudtam eldönteni, mi okozhatta a problémát. Véletlenül nem egy hanem három asztalnál is ültek? Több mindent is kértek? Megfejthetetlen. A pincér felvette az egyik asztalnál a rendelést, majd eltűnt. Szó szerint! Azután megjelent egy másik, aki a megrendelt italokat és csakis az italokat kihozta, de a további rendeléseket nem vette fel. Mert az az első pincér dolga. Azé, aki eltűnt. Elkezdtünk fogadásokat kötni, hogy vajon a kaját (úgyis mint hamburger) egy harmadik hozza-e ki. Közben előkerült kisbarátunk és hajlandó volt felvenni mindkét asztaltól a rendelést. Túlszárnyalták a várakozásainkat, nemhogy egy harmadik hozta ki a kaját, egy negyedik szedte be a pénzt! Kérem szépen, itt minden feladat elvégzésére megvan a megfelelő ember és még véletlenül se keverednek a funkciók, vagyis menthetetlenül belezavarodnának, ha mást is kellene végezniük, mint amire kiképezték őket. Szép új világ? Így kell leküzdeni a munkanélküliséget. Ámuldoztunk egy sort a kiszolgáláson, de az elénk táruló táj jelentősen tompította a szituáció bosszantó voltát. Mikor fogok legközelebb az egeket ostromló hegyek társaságában kávézni? Sürgetett az idő, ezért elindultunk vissza a parkolóba hagyott buszhoz. Azért csak beszédültünk egy parfümériába. Végigszaglásztam néhány illatot, de nem leltem a sajátomat, ezért nem csábultam el és nem vásároltam. Hozzáértők szerint pedig igen olcsón vesztegették a márkás parfümöket. Még csak amatőr parfümér sem vagyok, ezért ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Ekkor még nem tudtam, hogy a szaglásomat jobb lett volna eltompítani valamivel az elkövetkező jónéhány órára.

andorra8_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Mások is vásárolgattak ezt és azt. Nehezen, de mindenki előkerült és elindultunk Franciaország irányában. A táblák azonban nem voltak túl egyértelműek, ezért tettünk egy buszos városnézést is. Betévedtünk az egyik szűk középkori utcába is, ahol be kellett venni egy meredek jobb kanyart. A megállni tilos táblára ügyet se vető motorosok miatt ez a kanyar hasonló nehézségeket okozott, mint a monacoi alagút. Itt viszont egy kocsma képezte az alagút másik felét. A sarki ivónak nagy üvegablaka vagy inkább kirakata volt az utcára. Simán látni lehetett, hogy csak két vendége van a pultos lánynak, ami igen dícséretes ilyen déli órán. Azért nem zárhatott olyan rossz napot a lány, mert igencsak kiszáradhat az ember torka, amikor egy böhöm turistabusz akrobatikázik a törzshelyünkkel szemben. Ezt a vendégkör is így gondolta, mert friss italokat kért a látványhoz. Az egyikük néha elindult az ajtó felé. Nem tudom, hogy attól rettegett-e, a busz bemegy a kocsmába, vagy az övé volt az egyik motor a túloldalt és azt féltett. Mindenesetre ezt a műveletet is megoldották a sofőreink és elindultunk lefelé a hegyről. Igazi szerpentinút következett, jó kis hajtű kanyarokkal és szakadékokkal spékelve. Azt mondják, Andorra vízválasztó az időjárás tekintetében. Ha az egyik oldalán tündöklő napsütés van, akkor tuti, hogy a másik oldalán szakad az eső. Ez egy olyan legenda, ami igaz.

pireneusok_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Alig kezdtünk ereszkedni a hegy másik oldalán, amikor egy esőfelhő kellős közepébe csöppentünk. Nem csupán szerényen csöpörgött az eső, hanem egyből zuhogott, mi több ömlött, mintha dézsából öntenék. A látótávolságot egyből a minimálisra csökkentette és a kanyargós úton amúgy is lassan haladó busz, még lassabb tempóra vett vissza. A klíma kitünően üzemelt és a kinti időjárási viszonyok látványa miatti reflex is azt diktálta, hogy mindeni elkezdett felöltözni. Kivéve engem. Rólam ugyanis szakadt a víz és szívem szerint a vállpántos felsőmtől is megszabadultam volna, ha azzal enyhíteni tudtam volna a rosszullétemet. Történt ugyanis, hogy megpróbáltam relaxálni, de amint balra fordítottam a fejem olyan büdös lábszag csapta meg az orrom, hogy egyből felfordult a gyomrom. Próbáltam nem foglalkozni vele, másra gondolni, de a gyomrom liftezése nem akart alábbhagyni, márpedig ha valamit utálok, akkor az a hányás. Hiába, amint balra fordítottam a fejem újra és újra felböffent a szag és indult a gyomrom. Megpróbáltam inni egy korty vizet, de az előtte a buszban felmelegedett, ami egyébként nem zavart volna, de most kifejezetten rosszul jött ki. Nem fordultam hát balra, hátha azzal megúszhatom a bajt. Akkor se néztem balra, amikor a mellettem ülő srác megint elkezdte fényképezni a bal oldali tájat, vagyis az én oldalamat. Biztosan zavaróan viselkedtem, mert rövid idő múlva, már nem is volt olyan érdekes a fényképezés. Az eszemmel tudtam, hogy ezen a szerpentinen nem lesz megállás, mert az életveszélyes, de néhány pánikrohamszerű pillanatban szívesen előrerohantam volna behúzni a kéziféket csak hogy friss levegőt szívhassak végre. Már Franciaországban jártunk, amikor végre megálltunk. Totál kivoltam. Akkor már a saját szagom is elviselhetetlen volt számomra. Amikor leszálltam mély levegőt vettem és próbáltam rendezni a gyomrom. Megkérdezték, hogy vagyok, mire teljesen őszintén válaszoltam, hogy rosszul. Nem ragozom tovább. Közös nyomozás eredményeképpen megállapításra került, hogy egyik utitársunk vett szagos sajtot és azt hozta fel a buszra. Hiába csomagolta be szerencsétlen, mindenen áthatoló bűzt eregetett. Felajánlotta, hogy kidobja, de csak annyit kértünk, hogy rakja le a bőröndök közé. Mondanom se kell, hogy a korai reggelin és az Andorrában elfogyasztott jegeskávén kívül se nem ettem, se nem ittam egész nap a lábszag miatt, ezért mire Nizzába értünk már elértem a szokásos állapotomat, vagyis fejfájást, ami miatt enni és inni sem tudok. Elég későn értünk Nizzába. A buszt egyből a parkolóba állították be a fiúk, mivel joggal feltételezték, hogy mindenki felfogta a kézipoggyász lényegét. Felfogni felfogtam, de amikor összeraktam, akkor nem cipeltem egy kilométert. Valamiért ugyanis ennyit gyalogoltunk a szállásig, ahol első éjszaka is megszálltunk. Állítólag volt egy rövidebb út is odáig. Pedig pasi ment a csapat elején. Újra jött a játékos lift és a kártyák kiosztása. Most nem volt olyan szerencsénk és a hatodik emeletig kellett türelemjátékozni a felvonóval. Tusolás és egy tasakos leves lekényszerítése után eldőltem az ágyon és vártam, hátha csillapszik a szoba forgása. Így aludtam el utoljára ágyban az út során.

Olasz-francia-spanyol körút 2010 - A spanyol nyaralás

L'lorett de Maar, Montserrat, Barcelona

A következő napokban kiélvezhettem egy tengerparti üdülés minden örömét és nyűgét. A szálloda hatalmas szórakoztató központként üzemelt, ahol a vendégek minden igényét ki akarják elégíteni az adott keretek között. Nincs közvetlenül a parton, de van medencéje. A nagy étterem mellett, ahol turnusokban lehetett reggelizni/vacsorázni, működik benne egy kisebb bár és egy nagyobb táncparkettel bővített szórakozóhely is. A szállodához tartozik a medence mellett egy kert és egy fekete macska. A kaján kívül nem lehetett panaszom a szállodára, ami teljes fordulatszámon pörgött egész végig. Mindenféle náció lakott itt együtt, amit onnan lehetett legkönnyebben megállapítani, hogy foci vb lévén, mindig ünnepelt valaki a győztes csapat színeiben. L’lorett amúgy is inkább buli-, mint pihenőhely. Az éppen csak anyuka szárnya alól kiszabadult fiatalok esténként ellepték az utcákat, bárokat, discokat és részegre itták magukat, majd így indultak vissza a szállásukra. Volt aki odaért, volt aki csak baráti segítséggel. Nappal ezek a fiatalok nem igazán mutatkoztak. Akkor a fiatal szülőké és a nagyszülőké volt a part.

l_lorett_de_maarpart_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Első nap, amikor lementünk a partra és egy sekély vizű öbölnél letelepedtünk pár óra alatt egy babafürdető kellős közepén találtuk magunkat. Mindenütt tipegő, totyogó, éppen csak járni tudó, rikongató, visító, bömbölő csöppségek és szüleik voltak, amerre csak néztem. Másnap kicsit távolabb költöztünk a babafürdetőtől, miáltal a nyugdíjasklubba csöppentünk. Idős hölgyek és urak törekedtek és tülekedtek minél közelebb a vízhez. Kb. 10 órára mindig teltházas lett a strand. Ekkor kezdődhetett a territórium védelme, ami hol sikeres, hol abszolút felesleges törekvés volt.

A rengeteg szórakozási lehetőség mellett, rengeteg pénzköltési lehetőség is van L’lorettben. A bóvli és bazári dolgoktól, a hamisított parfümön át a Mangoo outlettig minden megtalálható itt. Tudom, mert a szobatársam mániája az ajándékvásárlás volt. Öt napon keresztül kerestük a legtutibbat minden ismerősének. Lehetőleg a legjobb áron. Közben bele-bele futottunk néhány olyan cuccba, ami neki magának kellett. Így barangoltuk be a hely összes utcáját és néztük meg az összes üzletét. Ha figyelembe vesszük, hogy mennyire utálok vásárolni, akkor nem túlzás azt mondani, hogy birkatürelem kellett ehhez az akcióhoz. Néha azért én is szórakoztam. Pontosabban addig szórakoztam, amíg az egyik bizsus helyen bele nem szorultam egy gyűrűbe. A szobatársam a szokásos nyakláncvadászatát tartotta, amíg én felpróbálgattam néhány nagy és ronda gyűrűt. Mivel az ujjaim elég vékonyak, a gyűrűk meg jócskán bővek voltak, jókat szórakoztam, hogy lecsúsznak az ujjamról a nagy, színes virágok, kövek stb. Igen ám, de az egyik simán ráment az ujjamra, de nem jött le. „Biztosan az árcédula szorult meg” – próbáltam megfordítani a cetlit. Erre aztán tényleg bepánikoltam! Jó drága volt a jó randa gyűrű. Na nem, nem is tetszik, ennyiért meg pláne kell a fenének! Nekem óráknak tűnt, amíg lerángattam a förmedvényt, amit ekkora már tiszta szívből gyűlöltem. Nem tudom más látta-e, mit művelek, mindenesetre szakadt rólam a víz, amikor odamentem a szobatársamhoz és közöltem, hogy én most kimegyek innen. Ettől kezdve ódzkodtam a gyűrűpróbálgatástól, sőt minden egyéb próbálgatásától is. Néhány dolog azért engem is vásárlásra csábított. Egy nyaklánc, aminek kagyló medálja van, egy karkötő és egy fekete kalap. Mindegyik a jó közérzetem kialakításához szükséges és elengedhetetlennek ítéltetett. Az eladók minden nyelven tudtak eladni és szinte mindenütt nagyon udvariasak voltak. A legtöbb helyen gyorsan kialakult közöttünk valamiféle jó viszony. Mosolyogtam, visszamosolyogtam, halandzsa nyelven beszélgettem. Volt szó a melegről, amit a bolt plafonján elhelyezkedő spotlámpa még elviselhetetlenebbé tett, a túl sok áruról, ami aznap érkezett és el kellett pakolni stb. A Benetton üzletben megbeszéltük a tulajdonosnővel, hogy az a kis boleró, amit a szobatársam felpróbált, melyik színben, miért tetszik jobban. Egyszóval nem volt gondom. Persze voltak olyan helyek, ahol az eladók nagyon rámenősek és ráncigálósak voltak. Ott bevetettem az Egyiptomban tanult módszert: napszemüveg fel, nem nézek rá, meg se érintem az áruját és bármit mond elmegyek mellette. A szobatársam az első napokban nem akarta elhinni nekem, hogy nincs más módszer, hogy ne zaklassák és ne rángassák be az üzletbe. Aztán megtanulta, amikor alig tudott kijönni egyből. Mit tesz a nagy utazók tapasztalata!

Jó sokára sikerült leszervezni a fakultatív kirándulást. Most meg az idegenvezető volt a baj. Nem volt ugyanis szabad időpontja. Szerencsére nem a megérkezésünkkor szerencsétlenkedő hölgy jött velünk, mert akkor nem lett volna élvezetes kirándulásunk. Egy férfi volt a vezetőnk, jó humorral, kellő lexikális tudással és előadói képességgel megáldva. Mondjuk elég hamar rájött, hogy nem vagyunk egy könnyen kezelhető csapat. Már Montserratban.

montserrat8_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Ismét sűrű programot sikerült összehozni. Az első megálló Montserrat. A hegy tetején álló kolostor legnagyobb ékessége a Feketeszűz. A kis faszobor vonzza ide a turisták ezreit, mert csodát tesz a párokkal: akik megérintik a montserrati Madonna jobb kezét, kilenc hónap múlva gyermekáldásnak örvendhetnek. A kolostorban van egy külön szoba, ahol a hálás szülők által a Madonnának adományozott keresztelőruhák vannak, amelyekben az áldása hatására megszületett gyermekeket keresztelték. Állítólag havonta egyszer ki kell üríteni ezt a szobát, mert megtelik az ajándékokkal. Láttam a szobát. Nem egy egérlyuk. Maga a templom hasonlít egy kicsit Petrához. Mintha ez is a sziklából lenne kifaragva, de természetesen itt nem erről van szó, hiszen 1844-ben épült újjá a kolostor, hanem az ügyes építőmesterek munkájáról.

montserrat6_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

A rövid idő miatt, ami rendelkezésünkre állt, választani kellett a lehetőségek közül: Feketeszűz, vagy kilátó. Szívesen kihagytam volna a szüzet, mivel nem volt dolgunk egymással, de senki nem jött a kilátóba, egyedül meg nem olyan bulis, ezért beálltam a sorba. A szoborhoz vezető mellékoltárak elég eklektikus stílust mutattak, érdekes volt azonban a lépcső, ami a felső emeletre vezetett. Már eleve a boltozaton látható faragványok, ahol a kiűzetés és a Szűzanya menybemenetele jól megfért egymással, de leginkább a lépcső falának festményei. A női szentek között ugyanis felfedeztem magyarországi Szt. Erzsébetet is, aki a kötényét, amelyekben a rózsává változott kenyér volt, szorongatva nézett vissza rám. Nagyon megható volt. A híres szobor nem nyűgözött le ennyire. Úgy jártam, mint annak idején a Mona Lisa-val. Golyóálló üveg mögött egy kis faragott szobor. Az üveg a jobb kezénél ki volt vágva, hogy a hívek megérinthessék. Nem reszkíroztam, biztos, ami biztos jó távol álltam meg tőle. Ezután már csak az ajándékboltok füzérén kellett átverekedni magunkat. A kialakult iszonyom miatt nekem ez percek alatt ment. Nem is én voltam, aki nem ért oda a buszhoz időben. A szobatársamra várt az egész busz, amit később nekem úgy magyarázott, hogy ő még látta, hogy mások is vásárolgatnak ezért nem izgult, aztán meg nem vette észre az idő múlását. Így hát az idegenvezető egyből ízelítőt kapott a csoport mentalitásából. Amit nem is felejtett el. A következő megállónál már jelezte, hogy nagyon szoros a program és kéretik a találkozási időpontokat betartani.

barcelona5_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Mindezt egy olyan város előtt, amelyik magába szippantja a nézelődőt egy pillanat alatt úgy, hogy nincs is kedve elhagyni azt. Nagy kikötője telis-teli van rakodó hajókkal a világ minden részéről, a város tele van tágas terekkel és parkokkal, érdekes épületekkel, sporttörténeti emlékekkel. Megnéztük az FC Barcelona stadionját kívülről és az ajándékboltját belülről. Bolt? Üzletház! Két szinten teli barcás relikviákkal (mez, dedikált labda stb.) és apró japán turistákkal.

fcbarcelona2_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Aztán ott az olimpiai atlétikai stadion és mellette a nagy, furcsa formájú antenna, amely közvetítette az eseményeket szerte a világba. Ami igazán megadta a város hangulatát, az a Rambla. A sétány, ahol a négysávos út közepén fasor húzódik, ahol sétálhatnak, kávézhatnak, vásárolgathatnak az emberek.

barcelona-rambla_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Ez az utcai művészek helye. Lépten-nyomon beöltözött, befestett figurába botlani, akivel le lehet fényképezkedni, ha pénzt dobsz neki, de óvakodj tőle, ha nem fizetsz és potyázni akarsz, mert csúnyán megjárhatod. Minimum közröhej tárgyává tesznek. Mondjuk ez akkor is előfordulhat, ha fizetsz. Itt van a nyolcadik utas a halál szörnye és a tündék hercege is. Közben érdemes a sugárút házaira is figyelni, hiszen itt az opera és néhány városi palota, aminek egyéni díszítése van, ezek szegélyezi az utat. Persze a város varázsát Gaudi adja meg. A Güell parkban, ahol szabadjára engedhette az építész a fantáziáját, megtaláljuk meseország bejáratát.

barcelona-guellpark3_jav.jpg

barcelona-guellpark5_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Az anyagok változatos felhasználása, a szokásos építészi formák semmibevétele egyszerűen lenyűgöző. Nekem egy olyan embert tükröz, aki megtartotta gyermeki énjét és nem félt megmutatni abban a művészeti ágban, amihez a legjobban értett. Bátran vetette el a vízszintes és függőleges aranyszabályát. Bárhol máshol giccsnek hatna ez a stílus, amit itt láttam, ide ebbe a városba és parkba viszont úgy illet ahogy volt. Már csak egy megálló volt hátra. A befejezetlen épület, a Sagrada Familia, amelynek mindegyik homlokzata más és más arcot mutat a nézelődőnek. A Passió homlokzat engem Aba-Novák munkáira emlékeztetett a szögletes formáival.

barcelona-sagrafamiliaszenvedes3_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

A Születés homlokzat viszont leginkább az Aggteleki cseppkőbarlangra.

barcelona-sagrafamiliaszuletes2_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Amelyik építész hozzányúlt, mindegyik rakott hozzá valamit a saját stílusából. Nehéz megmondani, hogy tetszetős-e az épület. Talán inkább az érdekes szót használnám.

A fakultatív programon sikerült egy jó kis társasághoz csapódnom, akiket a város és látnivalók is érdekeltek, habár már jártak itt. Pont ez volt a jó, mert tudták mit érdemes megnézni, hol érdemes nézelődni egy kicsit. Ezek pedig nem a vásárlási lehetőségek voltak. Kivéve a Hard Rock Cafét. Ide azért tértünk be, mert egyrészt ez is látványosság, másrészt a kezdő zenész jó dobverő nélkül olyan, mint… Nem is tudom milyen. Szóval a jó anyuka olyan helyet keres, ahol a fia megkapja a dobverőt és kapja hozzá inclusive az élményt is. Mármint a zeneit. Mert a kávézóban szólt a rock és a falakon rock relikviák voltak bekeretezve. Nem tudom, a srác hogy élte meg, nekem élmény volt ebbe belecsöppenni. Na, persze jócskán kilógtam a jókislányos kinézetemmel, de egy igazi rockernek nagy a szíve és elnézi a csetlő-botló műkedvelőket. A vásárlás ennyivel egyébként le is lett tudva, nem úgy mint a szobatársamnak, aki még a Sagrada Familia közelében is felfedezett egy Sale feliratot és betámadta a boltot. Megint várni kellett hát, habár most valóban nem volt egyedül.

Tartalmas és jó nap volt, de sajnos nagyon rövid. Annyira jó volt látni egy olyan várost, amelyik a maga nagysága mellett nem vált embertelenné. Teljesen élhetőnek és nagyon jó hangulatúnak tűnt. Hogy valóban az-e? Vissza kell mennem, hogy megnézzem!

Olasz-francia-spanyol körút 2010 - A folytatás franciás

Monaco, Nizza, Montpellier

Nizzából visszafelé kellett menni egy kicsit, hogy megnézzük Monacot. Az egyik oldalon folyamatosan a tengert csodálhattuk, a másikon pedig a hegyoldalba épült villákat, házakat és kerteket. Végig ámélkodó és csodálkozó hangoktól volt hangos a busz.

monaco-latkep2_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Monacoban István, a sofőr benavigálta a buszt a parkolóházba, ahonnan tényleg minden csak egy pár perc sétára volt. Ekkor újra átéltünk egy demokratikus deficitet és újra érződött az idegenvezető hiánya. Végül győztek az észérvek, a hangosabbak és akik tudták, mit akarnak. A hercegségben még dívik őrséget állítani és nagy csinradattával váltani a palota előtt. Éppen abban az időpontban értünk oda, hogy ha kiléptük, akkor láttuk ezt a helyi nevezetességet. A palota előtt már sokan várták a nagy eseményt, ezért a helyi erő a frissen érkezetteket, vagyis bennünket is, beterelte egy kordon mögé, hogy ne zavarjuk a felvonulást. A kordon mögött nézelődtem és felfedeztem a testőrség épületét. Ez a ház segített megfogalmazni, amit egész Monacoval kapcsolatban érzek. „Ilyen nincs, ez nem valódi.” – gondoltam. Nem jó értelemben, inkább kényelmetlenül. Végig kerestem a valóságot, a patyomkin városnak tűnő épületek mögött. A testőrség épülete is: rózsaszín(!) ház vaníliaszínű kőfüzérekkel, virágokkal  habos-babosítva. Elvadult rokokó.

monaco-testorseg_haza_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Ebből az épületből léptek ki aztán a testőrség vakító fehér egyenruhában feszítő tagjai, akik felett először szemlét tartott a feljebbvalójuk és természetesen talált igazítanivalót egyiken-másikon. Azután elindult a csapat dobszóra a kordon mögé szorított turisták sorfala között. Némelyiknek egész szép kis kitüntetés-gyűjtemény volt a mellkasára tűzve. Vajon melyik monacoi csatában szerzett elévülhetetlen érdemeket? Az őrségváltás nagy ceremóniázással, de bonyodalom nélkül lezajlott és mi a kerítéssel védett parkon keresztül sétáltunk vissza a városnéző kisvonat megállóhelyéhez. De jó lehet itt üldögélni és gyönyörködni a természetben! A vonat éppen indulni készült, amikor odaértünk. Újra kezdődött a ki akar jönni és ki nem kérdéskör taglalása, valamint a félreértés miszerint, ha sokan vagyunk, akkor gyorsan pattanjunk fel a kisvonatra és majd a sofőr összeszedi a pénzt. Természetesen nekünk kellett összeszedni, de amíg ez leesett addig szintén természetesen nem indult a vonat. Kedveltek lettünk Monacoban. Végig sétavonatoztunk a városon és egy darabon a Forma1-es pálya íveit is kiélvezhettük. Megnéztem, melyik kaszinóban kellene bemennem és melyik szállodába kellene megszállnom. Mivel ehhez nem találtam megfelelő szponzort, ezért a kisvonatról leszállva az óceonográfiai múzeum kiállítását választottam, a mankós sráccal és a párjával együtt.

monaco-muzeum_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Az múzeum alsó szintjén akvarisztikai kiállítás volt, ahol olyan halacskákkal szemeztünk, amiket csak búvárkodás közben lehet felfedezni. Nagyon viccesek is úszkáltak köztük. A kedvencem Szenilla volt a Némó nyomábanból, amelyik szemből papírvékony, míg oldalról hatalmasnak látszik. Az egyik akváriumban pont etetés volt. Hirtelen egy kéz jelent meg a vízben, amiből a hal tök nyugodtan kiette a rákocskát. A felső emeleteken a tengerészeti élet és az expedíciók során használt eszközök és begyűjtött fosszíliák voltak kiállítva. Több ezer éves megkövült állatok lenyomatait nézegettük az üvegek mögött. Sajnos kicsit sietni kellett, ezért nem tudtunk mindent végignézni. Pedig a srác olyan jól közlekedett a mankóival, hogy egyáltalán nem hátráltatott bennünket, ép lábúakat. Annyi mindent megnéztünk, hogy eltelt rajtunk az idő és gyorsan kellett visszamennünk a buszhoz, hogy indulhassunk Nizzát is megnézni.

Monacot egy alagúton keresztül kíséreltük meg elhagyni. Az, hogy az alagútban kereszteződés volt, már fel se tűnt. Az elterelés már annál inkább. Egy mellékvájaton kellett kijutni, ami azonban kanyargott és keskeny volt. Az egyik kanyarba aztán be is állt a busz és oda-vissza centizéssel tudtunk csak továbbmenni. Az utazóközönség nagy izgalommal várta, hogy mi lesz a végkifejlett, vajon bennragadunk-e a barlangban. A profi sofőrpáros azonban kb. 10-15 perc alatt megküzdött a feladattal. Viszont érdekes, hogy ezalatt nem jött arra senki, vagyis nem okoztunk forgalmi dugót. A Nizzába vezető út már sétagaloppnak tűnt ezek után.

nizza-szokokut_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Most végre körül is néztünk a városban, ami a francia riviéra egyik gyöngyszeme. Sikert, fényt és csillogást vizionáltam hát, de inkább csak port és koszt találtam. A központi parkjuk, ahol a nagy medencés szökőkútjuk állt akár a szegedi Móra parki szökőkút is lehetne. A hontalanok itt is elfoglalták a padokat, az egyiken már édesen aludt az állandó bérlője a tűző napon. Lesétáltunk a tengerpartra, ami tele volt sétáló, nézelődő emberekkel.

nizza-kikoto_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

A vízben alig-alig úszkált valaki, pedig tiszta volt a víz ez tanúsíthatom, mert legalább a lábamat belemártottam. Kellemesen hűsített a víz. Néhányan elkezdtek köveket gyűjteni. Sétáltunk vissza, amikor az egyikőjük meglepett engem is egy nagyobbacska kaviccsal. Már nem fért a táskájába, de eldobni nem volt szíve, ezért rám testálta. Itt van az asztalomon, de még nem jöttem rá, mi tetszett meg neki benne.

Innen már megállás nélkül mentünk tovább Montpellier-be. Itt is tranzitszállásunk volt, de az előző ehhez képest luxusszálló. Egy háromemeletes, gangos épület 2. emeletére kellett felküzdeni a bőröndöket lift nélkül. Most jött jól az a tanács, amit egy gyakorlott utazó újságírópáros osztott meg a bulvármagazin olvasóival: „annyi csomagot szabad csak magunkkal vinni, amennyit egyedül elbírunk.” Jogos. Ahogy felértem már fordultam is volna ki a szobából. Csillebérci körülmények fogadtak, kivéve az úttörőtábor közös tusolóját. Minden ragadt a portól, egész éjjel azon filóztam, hogyan tudnék úgy feküdni az ágyban, hogy se a lepedőhöz, se a takaróhoz ne érjek. Túlságosan földhözragadt vagyok a levitáláshoz, ezért a lebegés helyett a forgolódás volt műsoron, vagyis nem volt pihentető az alvás. Legalább reggel nem kellett biztatni, hogy hagyjam el a szállást. Még búcsúpillantásra se méltattam a helyet.

A többség úgy érezte, hogy eljött az ideje, hogy feltöltse a készleteit valamint elszórjon némi pénzt. Nem értettem meg kristálytisztán, hogy miért nézzük meg a helyi Cora áruházat, ahova személy szerint én még itthon is csak ritkán járok, mert annyira idegesít a vásárlás. Dúlva-fúlva mentem a többiek után az áruházba és eltartott egy ideig, amíg nem keringtem dühödtem a sorok között, hanem lenyugodtam. Levonom a következtetést: a multik mindenütt ugyanazt a rendezési elvet követik. Így aztán könnyen megtaláltam a borokat és ott nézelődve elszállt a mérgem. Végigböngésztem az egész kínálatot, elborzadtam a prémium kategóriás borok árát látva. Hosszas töprengés után kiválasztottam egy vörösbort, amivel jól kitoltam magammal, mert utána nagyon kellett vigyázni egész hátralévő úton a hátizsákomra. Természetesen többen felajánlották, hogy osszam meg velük ezt a felelősséget, köztük a mellettem ülő srác is, de mivel arra a kérdésre, hogy „van bontód?” felcsillanó szemmel igennel válaszolt, nem találtam elég megbízhatónak, hogy vigyázzon az én drágaságomra.

montpellier-opera.jpg

(forrás: saját fotó)

Azért Montpellier városát is megnéztük. Itt is szabadprogram keretében ütöttük nyélbe a városnézést, vagyis rövid idő alatt körberohanhattuk volna a környéket. Hozzácsapódtam egy kisebb csapathoz és inkább sétálva, nézelődve töltöttük az időt. Szűk kis utcákon eldugott üzletek és nagy, széles bevásárló utca, ahová csak engedéllyel, vagyis kóddal rendelkező autók hajthatnak be, mert csak a távnyitó aktiválásával ereszkedik le a kordon. Azt hiszem valójában már mindenki szeretett volna inkább spanyol földön járni és ez a nézelődés csak időpocsékolásnak hatott. Nagy nehezen elindultunk és átkeltünk a Pireneusokon végre valahára.

Kisebb technikai szünetek után délután fél ötre érkeztünk meg L’lorett de Maarba, ahol a Don Juan elnevezésű szállodába cuccoltunk be. A recepció előtti aulában várakoztunk, amíg a kvázi vezetőink a szobabeosztást csinálták, ami kicsit bonyolulttá vált az időközben kikristályosodott igények miatt. Közben, aki megkapta a szobakulcsát, az se mehetett sehová, mert még az étkezésre jogosító kártyákat is ki kellett, hogy osszák, sőt vártuk azt az idegenvezetőt is, aki annak az utazási irodának volt a kitelepített munkatársa, amelyiken keresztül ezt a szállást foglalták. Aztán el lettünk engedve, de kérték, hogy amint ledobtuk a csomagokat, egyből jöjjünk vissza az idegenvezető tájékoztatójára. Úgy gondoltam, hogy én a tájékoztató után egyből lemegyek a partra és megejtem az első randimat a tengerrel. Szóval fürdőruha fel és izgatott utazó le az aulába. Aztán várakozás és várakozás, majd hosszas és parttalan magyarázat a helyről az idegenvezető hölgy részéről, majd elkezdte sorolni az utazási iroda helyi szervezésű programjait és részletesen bemutatni a tájékoztató mappát, amit megtalálhattunk a szálloda recepciója mellett. A prezentációból senki nem látott semmit, mert a térkép, amin mutogatott kicsi volt, a mappában apró képek mellett hosszú leírások voltak. Szinte helyben toporzékoltam, hogy legyen már vége és hadd menjek, mert engem már várnak, de mivel annyira elhúzódott a bejelentkezés és tájékoztató, hogy már a meghatározott vacsoraidőben voltunk, ezért el kellett halasztanom a nagy találkozást. Gyors evés után azonban nem tűrtem tovább és a szobatársammal a nyomomban elindultam arra, amerre a vizet sejtettem. Egy jó tíz perces séta után aztán ott volt előttem az apró kavicsos part és a sötétben is csillogó víz. Belegázoltam. Hideg volt, de nem annyira, hogy ne akarjak megmártózni benne. A tenger nagy hullámokkal fogadta jöttömet, többször is megpróbált kidobni, de aztán kiegyeztünk döntetlenben és hagyta hadd pancsoljak egy kicsit a habokban. A szobatársam nem osztozott a lelkesedésemben, nem jött be a vízbe és amúgy is kevesen voltak már a parton, ezért viszonylag egyedül lehettünk. Amíg néhány srácnak fel nem keltettük az érdeklődését. A valószínűleg orosz (a társalgásukból legalább is erre a nációra következtettem) tacskók különös formáját választották az ismerkedésnek. A három srác a hátunk mögött telepedett le és az apró kavicsokkal elkezdtek dobálni bennünket. Mivel nem reagáltunk, ezért új figurát vetettek be. Az egyikük nagy garral elfutott mellettünk és belevetette magát nagy csobbanással a vízbe. Ezt többször is megismételte, élvezve, hogy futás és rugaszkodás közben beterít a kavicsokkal. Valamiért nem vett le a lábamról. Fogtuk a törülközőnket és elindultunk vissza a szállodába. Ez az éjszaka sem telt el kaland nélkül, mert valami levágta a biztosítékot a szintünkön. Nagy csattogás a folyosón és kiáltozás, aztán éjszakai portás és lett újra világosság. Kb. fél óráig, aztán újra sötét. Szerencsére kifigyelték, hol kapcsolta fel a portás az áramot és mivel a szekrény nem volt bezárva, ezért már gond nélkül megoldották újra a problémát, ami aztán még többször is előfordult az otttartózkodásunk során. Végre mindenki nyugovóra tért.

Olasz-francia-spanyol körút 2010 - A kezdet olaszos

Padova, Verona, Cremona

Úgy kezdődött, hogy egyszerűen nem tudtam rendesen összerántani a csomagokat. Valahogy  csak pakolgattam, de az utolsó simítással mindig vártam még egy kicsit. Ebből következik, hogy hirtelen rohamtempóra kellett váltanom, amikor láttam, hogy mennyire eltelt rajtam az idő. Már mindegy, hogy melyik cipő csak gyorsan bele a bőröndbe.

Mivel az ülésrend szerint ültek mellettem, ezért a buszra felkerülő csomagjaim számát minimalizáltam. Később ezen a szisztémán önvédelmi okokból kénytelen voltam változtatni. A buszon többen ismerősként üdvözölték egymást. Egy kicsit úgy is éreztem, hogy egy jól összeszokott társaságban csöppentem bele külsősként, azaz még nem ismerem a viszonyokat, a belső poénokat, még tapogatózom a hierarchiában és még nem derült ki, hova is fogok sorolódni. A második ajtó utáni traktusba kerültem, a szervezők közelébe. Mellettem még üres volt a hely, mert amint megtudtam, Pesten és Székesfehérvárott is veszünk majd még fel utasokat. Így sem lett teltházas a busz, voltak eleve, akik egyedül ültek (pl. a velem egy sorban ülő srác és a későbbi szobatársam is) és voltak, akik később jutottak ehhez a kegyhez (pl. én). Bennünket aztán többen irigyeltek is, de lepörgött rólunk minden megjegyzés, zavartalanul kiélveztük az egyedülülés minden előnyét. Nálam azért ebben először volt némi zavar. Pesten ugyanis felszállt az a lány, aki az édesanyjával utazott. Az anyukának eleve két ülés volt fenntartva, mert műtött gerinccel, fájós lábbal és nyakkal rendelkezik. Mivel azonban több dolog konstellációjaként (sok szabad hely; a szintén Pesten felszállt fiatal pár férfi tagjának balesetes lába, amit kinyújtva kellett tartani, ezért előre ültek a sofőr mögé stb.) tobzódtunk a helyben hátul, ezért anya és lánya úgy döntöttek, hogy mindketten külön ülnek. A lány a második ajtó után közvetlenül, a néni a hátam mögé. A csomagjaikat viszont szépen elosztották mindenhová. Mindenhová, vagyis mellém is, hiszen eredetileg az lett volna a lány helye. Egyszercsak azon vettem észre magam, hogy el vagyok barikádozva, a helyemről se ki, se be. Csak pislogtam, mert ilyet még nem láttam, megmondom őszintén, hogy ennyire ne vegyék észre emberek magukat és hogy ennyire ne tudjanak csomagolni. A két hölgynek ugyanis hihetetlen mennyiségű nagyméretű szatyorja volt, és az út során megtapasztaltam, hogy soha nem találtak semmit ebben a csomaghegyben. Egész utazás alatt az anyuka állandó programja az volt, hogy keresett valamit. Bicska, erős paprika, édes paprika, gyógyszer, kenőcs, takaró és a lista tetszés szerint folytatható. Rémálmaimban valószínűleg elő-elő fog jönni, ahogy Erzsike a hátam mögött zörög, motyog, lökdösi az ülést és nagy erőkkel, felhevülten keres. Néha előre ment egy sort srégizavé a lányához, hogy ott is keressen valamit. Ilyenkor egymásra néztünk a sráccal mellettem és megpróbáltuk megtudni a másiktól, hogy mi az aktuális keresés tárgya.

A csomagproblémát az első olyan megálló után, ahol a bőröndöket, csomagokat leszedtük, vagyis Nizzában, megoldottan. Fogtam az addig a raktérbe lepakolt táskámat és felvittem, majd nagy lendülettel leraktam magam mellé. Volt egy kis szemkikerekedés, amikor Erzsike felfedezte, de végül nem szólt semmit. Ennyiben maradtunk. Territóriumomat ezzel kibővítve ezután már kényelmesebben utaztam.

padova5.jpg

(forrás: saját fotó)

Voltatok már abban a szerencsés helyzetben, hogy teljesen kívülállóként részesei legyetek egy város ébredésének? Padovába ugyanis reggel 6 óra körül érkeztünk meg. Még éppen a fejére húzta a takarót, hogy felkelés előtt aludjon egyet és csak a díszlet állt még a napi színjátékhoz. Kellemesen hűvös volt a reggeli levegő, a lámpák sárgán villogtak, nem volt forgalom az utcákon. Ez lehetővé tette, hogy kényelmesen sétálgatva rácsodálkozhassunk néhány különleges erkélyre, falfestményre és udvarra.

padova3.jpg

(forrás: saját fotó)

A városháza előtt két lábakon álló kőszarkofágokra lettünk figyelmesek. Különös helyen, különös emlékművei voltak ezek a halálnak. Sétánk közben felfedeztük a gyümölcspiac teret, ahol éppen pakolták ki a portékáikat az eladók.

padova-gyumolcspiac.jpg

(forrás: saját fotó)

Gyorsan megnéztem az árakat és küldtem haza SMS-t, hátha kell egy szállítmány. A teret bezáró torony óráján a holdnaptár is rajta volt, vagyis pontosan tájékozódhattunk, hogy most melyik dekádban is járunk és melyik csillagjegy jellemzői vannak hatással ránk. Kicsit eltévelyedtünk és csak többszöri nekifutásra találtuk meg a templomot és annak kolostorát. Szent Antal temploma több érdekességgel is szolgált. Egyrészt azzal, hogy a szentélye körbejárható. Az apszis mögött mellékoltárak és gyóntatópadok voltak. Abból viszont annyi, hogy elkezdtem lelkiismereti felülvizsgálatot tartani, hogy nem-e igénybe kellene vennem az egyiket, ha már itt ekkora hangsúlyt fektettek arra, hogy lehetőséget adjanak a bűnbánatra. Majd máskor. A másik érdekesség a templomhoz csatlakozó kolostor udvarán várt, sőt udvarain, mert kettő is volt. Két árkádos kerengővel körbevett botanikuskert és tulipánfák lelőhelye. Nem győztem dörzsölgetni a szemem, hogy biztosan ébren vagyok-e, vagy csak álmodom a terebélyes magnóliafát, amelyen jó tenyérnyi virágok nyíltak. Elhiszem, hogy egy ilyen helyen el lehet merülni a lelkigyakorlatokban. Alig-alig akartam elhagyni a kertet, de indulni kellett. Lassan Padova is felébredt. Kinyitottak a kávézók, elindultak a lámpák és elkezdődött a hétköznapi műsor. Mi pedig továbbindultunk egy kevésbé hétköznapi városba.

Verona történelmi városrészét az Isten is arra teremtette, hogy egy dráma helyszíne legyen. A híres szerelmespár története valódi, ha mégannyira kiszínezte is az utókor. Rómeó és Júlia tömegeket vonz és ez kissé körülményessé teszi a közlekedést az utcákon. A buszról leugrálva  elindultunk mi is, hogy beolvadjunk a turisták tömegébe. Még az utunk elején jártunk, de már látszott, hogy nehéz lesz összetartani a csapatot. Mivel nem volt idegenvezető, kvázi irányító, ezért a demokrácia szabályai érvényesültek, vagyis mindenki ment amerre látott. Opciós lehetőségként fel volt dobva, hogy mit lehet megnézni és többen csatlakoztunk is azokhoz, akik a kulturális programot választották. Legutóbb, amikor Veronában voltam, szintén kevés időnk volt egymásra és az Arénába nem tudtam bemenni. Most nem hagytam ki a lehetőségét annak, hogy megnézem Európa egyik legnagyobb működő szabadtéri színházát.

verona-arena.jpg

(forrás: saját fotó)

A legtöbbször az Aidát játsszák, aminek a díszlete állandóan ott van az épületen belül és kívül. Megnéztük a hatalmas nézőteret és hüledeztünk, hogy a mai technika nélkül is milyen jó akusztikát tudtak teremteni a régiek. Természetesen meg kellett nézni Júlia házát is, ha már itt vagyunk, de igazából már nem lelkesített annyira, mint első találkozásunkkor.

verona-julia_haza2.jpg

(forrás: saját fotó)

Sajnos most nem volt idő, hogy a kis utcákban sétáljunk, tereken bóklásszunk és betévedjünk egy-egy kisebb zárt térre, ahol csak egy kis szökőkút csobog. A közeli teret viszont körbejártuk, ahol veronai emléktárgyakat lehetett vásárolni. A kirakodó elején egy büfé állt, aminek a hűtőjében 3 dl-es műanyag poharakban szeletelt gyümölcsök mosolyogtak. Egy hurkapálcikával lehetett kivadászni a gyümölcsdarabokat a pohárból. Először nem akartam venni, de annyira gusztusosak voltak, hogy legyőztem az „utcán nem veszünk gyümölcsöt” - ellenérzésemet és vettem egy adagot. „Éljünk a mának!” – tűztem a zászlómra és jóízűen elfogyasztottam a vegyes és üdítő csemegét. Eközben a többiekkel andalogtam vissza a buszhoz. Verona ismét megérintett, de újra csak kacérkodtunk egymással, igazán megismerkedni nem sikerült. Vissza kell mennem újra.

cremona-dom2.jpg

(forrás: saját fotó)

A következő megálló Cremona volt. Az olasz kisváros teljes délutáni pompájában fogadott bennünket. A legfontosabb látnivalója a dóm, amely a korai lombard stílusban épült és a város főterén állt. Itt valami rendezvény készülődött. A téren felállítottak egy színpadot, szembe vele kordon mögött rendőrautók és csónakok (utánfutón) parkoltak. A színpad előtt vörös szőnyeg húzódott egészen a templomig. Na, azért nem ezen mentünk végig, hogy belépjünk a templomba, de megérdemelte volna ezt a felvezetést is. Belülről a szürke és a fekete árnyalataiban pompázó, magasba törő oszlopsorok fogadtak. A három hajó mennyezete külön-külön mintázatú fazettás díszítést kapott. Igazi élmény volt ott lenni és befogadni a látványt. Az első olyan hely volt, ahol valóban úgy éreztem, hogy le kell ülnöm és elsuttognom egy imát, mert minden egyéb szentségtörés lenne.

cremona-dom.jpg

(forrás: saját fotó)

A három olasz városban gyűjtött élményekkel annyira elteltünk, hogy nyugodt szívvel megszavaztuk, ne álljunk meg csak a szálláshelyünkön Nizzában, és majd hazafelé nézzük meg Genovat.

Kissé belefásultam ekkora már az utazásba. Nem nagyon tudtam lelkendezni a tenger látványának és az összes hegynek és alagútnak, amin keresztülmentünk. Örültem, amikor szóltak, hogy már csak pár kilométer és a szálláshelyünkön leszünk. Ez azonban nem azt jelentette, hogy közel az ágy. Addig még néhány akadályt le kellett küzdenünk. A legfőbb akadály az volt, hogy nem lehetett a busszal közvetlenül a szálloda előtt parkolni. Helyette maradt a forgalmas, négysávos út széle, amit egy derékig érő kordon választott el a szálloda előtt futó szervízúttól. Ha kicsit (kb. 200 métert) előrébb parkolunk, akkor meg a járda volt lezárva a kordon végénél, tehát nem volt jó megoldás a le- és felszállás abszolválásához. Leszedtük a bőröndöket és nézegettük a kordont. Vajon megkerüljük, vagy átugorjuk? A csapat férfi tagjai, élükön Istvánnal és Zsolttal az átugorjukot választották és szépen átpakolták a bőröndöket a kordonon. A lányok, asszonyok pedig elslattyogtak 200 métert és átjutottak a túloldalra. A fiatal valamint kalandkedvelő lányok természetesen átmásztak, de én abban az adott pillanatban egyiknek se éreztem magam, tehát a 200 méter gát mellettet választottam. A szálloda recepciója a 3. emeleten volt. Két lift állt rendelkezésre, amiket rögtön igénybe is vettünk, vagyis néhányan beszálltak bőröndöstől majd pályára álltak. Mivel a lift önkényesen választotta ki, hogy milyen utasítást fogad el, ezért nem vitte azonnal az embert a kiválasztott emeletre, hanem ment amerre éppen hívták. Ha a harmadikról a negyedikre kellett volna menni és kapott egy hívást a földszintről is, akkor előfordulhatott, hogy először lement aztán fel a harmadikra és csak azután a negyedikre. Egyetlen biztos pont volt: a harmadik emelet. Előfordult, hogy megérkezett a lift a földszintre, rámozdultál az összes csomagoddal, de az előző turnus nézett szembe veled, amikor kinyílt az ajtó és készülhettél a következő rajtra. Azért ott este fáradtan, csomagokkal megrakodva nem volt ennyire szórakoztató.

nizza-repuloter.jpg

(forrás: saját fotó)

Szerencsére éppen a harmadikon kaptam szobát, mellé egy szobatársat is. Gyorsan megegyeztünk, hogy a klímát egyikünk se szereti, ezért nem kapcsoltuk be. Nem is volt rá szükség, mert az ablak viszont nyitva volt. Nem lehetett becsukni. Mint kiderült, mivel velünk szemben volt a nizzai repülőtér, ezért a szálló összes ablaka hermetikusan zárt, vagyis a többi szoba levegőtlen volt. Egyébként szokásos tranzitszállás képét mutatta: két ágy, fogas és egy zárható tusolósarok, ahová bepasszírozták a mosdót és a WC-t is. Tényleg csak egy éjszakára tervezték. Valakinek a kaland is kijutott. Míg a többség fáradtan zuhant az ágyba, az egyik szobába ugyan be tudtak menni a kártyájukkal, de meglepetten vették észre, hogy az már lakott volt. A recepción kiderült, hogy nem már, hanem még lakott. A vendégnek már régen ki kellett volna költöznie. Ez mondjuk felveti annak a kérdését, hogy takarítanak ebben a szállóban és hogy veszik vissza a kártyákat, amelyek az ajtókat nyitják. Az éjszakai recepciós úgy oldotta meg a problémát, hogy kirakta a potyázó csomagjait a folyosóra, vitt tiszta ágyneműt, elvitte a koszosat és közölte, hogy be lehet költözni, mert egyébként teltház van, tehát vagy ez a szoba, vagy semmi, csereszoba nincs. Belementek hát a kényszermegoldásba, de ezzel az ügy még korántsem volt lezárva. Éjjel ugyanis megérkezett a csomagok tulajdonosa és bement a szobába az ajtót nyitó kártyával! A recepciós ugyanis nem vonta vissza! Még jó, hogy nem egy kétajtós szekrény, csak egy nő érkezett, akit kitessékeltek.

Nem mindenki várta hát felhőtlenül boldogan a másnapot.

Toscankörút - A korona, avagy a hab a tortán

Pisa, Torre de Lago, Villa Torrigiani, Lucca

Amikor már úgy érzed, hogy kész, mindent láttál, nem bírsz további új élményeket befogadni, akkor is menj még egy kicsit tovább, hidd el megéri! Siena után nekem már egy kicsit elment a kedvem az utazgatástól, de a következő nap újra felültem a buszra és úton voltam Pisaba, hogy megbizonyosodjam róla, a torony valóban ferde vagy csak jól fotózzák.

pisa_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Ebbe a városba se lehetett csak úgy behajtani, igénybe kellett venni a helyi buszjáratot. Miközben vártuk a transzfert, a parkolóban meglepett bennünket a csencselők serege. Amíg nem állt be mögénk a következő csoport, addig nem szálltak le rólunk és zsongtak körülöttünk, mint dög körül a legyek. Szerencsére jött a buszunk és így megmenekültünk tőlük, vagy inkább csöbörből vödörbe estünk, mert ahogy felértünk a városba és a Csodák mezeje felé vettük az irányt, ahol a torony is áll, hasonló árusok között találtuk magunkat, annyi különbséggel, hogy már asztaluk és ernyőjük is volt. Na meg, hogy kínaiak is keveredtek közéjük.

A Csodák mezejének nevezett térre egy nagy boltíves kapunk keresztül lehetett bejutni. Miért hívják Csodák mezejének? A tér egyik oldalán valószerűtlenül zöld pázsit közepén három fehér márvány épület magasodik. Ahogy az már megszokott, a keresztelő kápolna, a dóm és a harangtorony külön-külön épültek meg. Mögöttük helyezkedik el a temető, ami szintén különleges látványosság, mert a földjét a Szentföldről hozták ide és római kori, faragott szarkofágokat helyeztek el az árkádos kerengő oszlopai között. Az épületek között a zöld fű olyan egyenletesre volt nyírva, hogy biztosan egy angol kertésszel dolgoztatnak, aki naponta végigjárja a teret és körömvágó ollóval irtja ki a netán még rakoncátlankodó fűszálakat. Annyira tökéletes összképet mutatott a három épület, hogy inkább díszletnek tűntek, mint valódi alkotásoknak. Főleg, ha a tér másik oldalán álló épületekhez hasonlítottuk őket. Ezek bizony elég lepukkant képet mutattak. Mindegyik aljában kis üzletet nyitottak a tulajdonosaik és az így kialakult bazárból igyekeztek fenntartani magukat. Aki bement a látványosságokban, az utána végigment a bazáron és megvette az emlékeztetőt. Az idegenvezetőnk előre szólt, hogy ha ajándékvásárlásban gondolkodunk, akkor érdemes idáig tartogatni a pénzünket, mert itt minden megkapható, ami másik városban is, de sokkal olcsóbban. Ahhoz, hogy bemehessünk megnézni a kápolnát, a dómot, a tornyot vagy a temetőt, mindegyikbe jegyet kellett venni, de voltak kombinált jegyek is. A jegyirodában a pénztárnál egy üveglapra felrakták az épületek stilizált rajzát és nekünk csak rá kellett mutatni, hogy melyikbe szeretnénk bemenni. A katedrálisok már nem vonzottak, a toronyba pedig nem vágytam felmenni, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet a temető és a keresztelő kápolna. Kicsit bántott a lelkiismeret, amikor újdonsült barátnémmal Zsuzsa, az idegenvezetőnk bemutatását hallgattuk a dómról, mert bizony igencsak ráhatottam, hogy ő is inkább ezt a két látnivalót válassza és a katedrális belseje az elmondottak alapján nagyon szép lehetett. Egy kicsit morgolódott, amíg körbejártuk a templomot és tornyot is lefényképeztük. Az az egy szerencsém volt, hogy amikor bent voltunk a kápolnában, akkor éppen bemutatót tartottak az akusztikájáról. Egy hölgy beállt a helyiség közepére és egy gregorián éneket kezdett el énekelni. A kör alakú épületben a hangja gyönyörűen és tisztán szólt, igazán felemelő élmény részesei lehettünk. A rögtönzött előadás után felmentünk a kápolna felső karzatára is és ott megnéztük azokat a nagy vásznakat, amelyekre a kápolna homlokzatán elhelyezkedő alkotások képeit kasírozták. Soha nem tudtuk volna így szemügyre venni ezeket a szobrokat és nem vettük volna észre milyen részletesen kidolgozott alakok díszítik az épületet.

pisa_temetoje_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Talán morbidnak tűnik, de a temető hasonlóan meglepően kellemes élményben részesített. A római kori szarkofágok megmunkálásán nem győztünk csodálkozni. Érdekes volt, hogy úgy tűnt, mintha nem a kerengő által közrefogott kertbe, hanem a kerengő padozatába helyezték volna el a sírokat. Lépten nyomon sírfeliratokat láttunk a lábunk alatt. A pisai egyetem professzorai, tudósok, a magistratus tagjai mind-mind itt kaptak végső nyughelyet. Az egyik oszlopnál egy apáca vázába tett virágokat helyezett el a padlón az egyik sírtáblánál. Nem mertem annyira pofátlan lenni, hogy odalépjek megnézni kinek kedveskedik ezzel. A temető falait valaha freskók díszítették, de a háború során találat érte az épületet és majd minden érték elveszett. Egy külön helyiségben néhány megmentett falfestményt nézhettünk meg, amelyek az ember halál utáni sorsát mutatták be. Milyen érdekesek vagyunk. A jó dolgokat mennyire nem tudjuk megmutatni, a rosszakra pedig milyen sok variációt ismerünk. A festmény mennyországot bemutató része majdhogynem sablonos és érdektelen volt. A pokol viszont! A középkori emberek kínzási és kivégzési módszereiről sokat olvastam, de ennyire plasztikusan még nem láttam ábrázolni. Nem tudok másra gondolni csak, hogy a festő vagy festők nagyon is jól ismerték ezeket a módszereket, mert látták vagy tapasztalták azokat, és habár biztosan megspékelték a képzeletükkel, de az ismereteik alapján rajzolták meg az emberi szenvedést. A kor emberének biztosan érthető és elrettentő volt az alkotás, ha még ma is elborzadok tőle, ahogy eszembe jut. Mindazonáltal örülök neki, hogy ezt is láttam, mert így Pisa nem úgy él az emlékezetemben, mint a makettváros, hanem van mit felidéznem a látottakból, és ezek olyan részletek amelyeket fénykép nem adhat vissza. Lebuszoztunk a parkolóba és egy különleges úti cél felé vettük az irányt.

Torre de Lago a kisváros neve, ahol Puccini vett magának egy villát, miután a Bohémélet c. operájával anyagilag annyira megerősödött, hogy a hitelezőit ki tudta fizetni és végre saját lábára állhatott. A villát nem mutogatják minden jöttmentnek és nagyon kínosan ügyelnek a pontosságra. Zsuzsa elmondása szerint, volt már olyan, hogy tíz perc késés miatt egyszerűen nem akarták beengedni a csoportot. Szerencsére most jókedvükben találtuk a két hölgyet, akik a villára ügyeltek. Szívesen fogadtak bennünket, de a fényképezést szigorúan megtiltották. Egy kis szecessziós épület földszintjét járhattuk körbe, ahol a falak növényi mintái és a bútorok stílusa is a kor divatját követték. Megnézhettük a zeneszerző zongoráját, ahol a darabjait komponálta és a sok bemutató plakátját vagy a fellépők fotóját. Külön érdekes volt látni, hogy a rendkívüli szegénységből felemelkedett Puccini mennyire lelkesedett minden modern felfedezésért. A villába az elsők között vezették be a villanyt és a művésznek egész autóparkja lehetett. Az egyik vezetői engedélyét ki is állították és jól látható volt, hogy akkoriban az engedélyt nem személyhez kötötték, hanem az autóhoz, ezért aztán annak a fotója volt a jogosítványban. Mivel Puccini idejében a tó a villa kertjének végében fodrozódott, ezért két hajója is volt, amivel ringatózhatott a vízen, ha ahhoz volt kedve. Ez a villa lett egyébként a végső nyughelye is a zeneszerzőnek. A konyhából ugyanis egy kis kápolnát alakítottak ki és annak a falába temették el a hamvait egy márvány emléktábla alá. A család többi tagja is itt nyugszik, ahogy azt az egyik hölgy mesélte, és az unokája gyakran tartózkodik a villában. Nagyon szép helyet választott magának Puccini. Ahogy körülnéztünk a villa környékén, a kikötőben és a tóparton arra jutottunk, hogy itt nyugodtan írhatta az operáit, de a társasági életről sem kellett lemondania, ha éppen ahhoz támadt kedve. Nagy vacsorák és evészetek és ivászatok lehettek itt. Nekünk se ártott volna már enni valamit.

tooredelago_puccini_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

A kívánságunk hamarosan teljesülhetett. Hol máshol, mint egy borkóstolón. Egy pincészethez tértünk be ugyanis, hogy képet kapjunk a toscan borokról és ételekről. Már messziről hallottuk, hogy más csoportok is vannak a pincészetben, akik a kóstolásban igen előre haladtak. Erősítették is bennünk a magyar virtust, hiszen nem szabad rontani a hírnevünket, ha ivásról van szó. Arra viszont nem számítottunk, hogy egy csapat becsípett francia nyugdíjas nénit kell túlinni. Akkora hangzavarral voltak, hogy amikor leültünk a nekünk kijelölt helyre és felrakták a borokat, amelyeket kóstolhattunk, egyszerűen nem lehetett hallani a hölgy rövid bemutatását az itókákról. Pedig még hátra is szólt, hogy halkabban vigadjanak, amíg nekünk is elmagyarázza a szokásokat. Láttam már, hogy az ő szintjüket nehéz lesz még megközelíteni is, de azért nekigyűrkőztünk a feladatnak. A borkorcsolya finom kenyér, olíva olaj, bogyó, az olajban eltett szárított paradicsom és a vékonyra szelt szalámi voltak. Miközben jó étvággyal nekiestünk az ételnek sorra kóstoltuk a borokat, amikből magunk tölthettük a kóstoló mennyiséget. Természetesen ahogy azt kell, nem kortyban mértük a tesztelendő itókát és szintén ahogy azt kell, csak a pohár teljes kiürítése után töltöttünk újra. A fejenként kirakott két pohár nálam folyamatos kihasználtságot élvezett. Egyiket a fehér, másikat a vörös bornak tartottam fent. Finom száraz boraik voltak és nem volt különbség a fehér vagy a vörös bor javára, habár nekem leginkább az egyik vörös ízlett. De minden szájnak megvan a maga ízlése, mint ahogy azt tudjuk, ezért aztán nem is győzködtük egymást a választásunk igazáról a többiekkel. A végére maradt egy igazán különleges bor a Vin Santo, a Szent Bor. Az édes borok nekem nem jönnek be, de ezt napokig innám. Olyan íze volt, mint a mazsolának és fogyasztani pedig úgy volt érdemes, hogy a hozzá kínált cantuccit, a kis mandulás süteményt bele kellett mártani. Vigyázat, nagyon itatja, vagy inkább eteti magát! Észre sem vesszük és már be is csíptünk az amúgy magas alkoholfokú bortól. Ez után még kaptunk egy pohár grappát is, gondolom szétcsapatni az addig elfogyasztott italokat. Ahogy azt a fiúktól tanultam annak idején, akik szerint a pálinkát nem szopogatni, hanem inni kell, ezt nem kóstolgattam, hanem ahogy volt felhajtottam. Ez a pálinka sehol nem volt az itthoniakhoz képest, nem kellett attól félni, hogy érzem az útját, ahogy a gyomromba leér. A borokat meg lehetett vásárolni a pincészet kis üzletében és a körülöttünk lévő szőlőben is sétálgathattunk volna egy kicsit ha besokaltunk volna a kulináris élvezetektől. Mi nem sokaltunk be és amúgy is indulnunk kellett tovább, ezért nem néztük meg a borok eredeti formáját. Alig vártam, hogy biztonságba helyezem a két palack bort, amit választottam és tudtam, hogy nem lesz hazáig egy nyugodt pillantom se, amíg a csomagomból épségben elő nem kerülnek a szerzeményeim.

villatorrigiani_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

A kóstolótól feldobódott csapat elindult, hogy megnézzen egy igazi toscan villát, a Villa Torrigianit. A romantikus stílusú épület egy hatalmas park közepén állt. A villa és a park megtekintése fakultatív program volt és némi kavarodást is okozott, hogy ki akar bejönni és ki az aki kint maradna. Főleg, miután a belépőjegyhez egy-egy térkép volt a melléklet és néhányan nem értették ezt, ezért olyanok is elkérték a térképet, akik nem is akartak bejönni. Új kör, új számolás következett és végre a végleges létszámú csoport elindult, hogy megnézze az épület belsejét. Ehhez egy helyi vezetőt kaptunk segítségül. Na most kérem szépen, itt szeretném felhívni a figyelmet a megfelelő időpontban a megfelelő személy kiválasztásának fontosságára. A helyi vezető ugyanis egy alacsony termetű, hosszú felsőtestű, rövid lábú, vékony alkatú, vörös, égnek meredő hajú, szemüveges fiatalember volt. Egy ilyen fazon megjelenése egy éppen borkóstolásból érkezett társaság számár olyan kihívás volt, mint a csipogós labda egy kutyának, vagy egy zörgő lapú képesújság egy kisgyereknek. Egyszerűen nem lehetett nem foglalkozni magával a jelenséggel és kibírni, hogy ne nevessünk. Nagyon próbáltuk tartani magunkat, de akkor a reggelizőtársaság fiatal párjának női tagja nagy kikerekedett szemmel rám nézett és megkérdezte: Ez a pasi olyan furcsa valamiért, nem? Akiből erre nem tört volna fel a röhögés, az egy hős és kitüntetést érdemel. Nem vagyok hős, ezért sajnos aztán a bemutató első tíz percéről lemaradtam. Másokra is hasonlóképpen hatott a figura meg a bor és egy mindenben mókát kereső társasággá alakultunk át. Kisbarátunk előtt viszont le a kalappal. Először is, mert bár továbbra sem tudtam olaszul, de élvezett volt hallgatni ahogy egy-egy helyiség különlegességeit bemutatta. Másodszor vette a lapot és partner volt a csibészségben. Az étkezőben például rácsodálkoztunk egy hatalmas, plafonig érő üveges szekrényre és nyomban tudni akartuk mi van benne. Még kis is nyitotta nekünk, hogy lássuk, jelenleg semmi, de régen telis tele volt étkészlettel és poharakkal. Azt azonban nem értem, hogy miért volt ilyen magas, csak létráról megközelíthető helye a tányéroknak, hiszen nagy kockázata volt annak, hogy mire leért az ember a létráról kicsúszott a kezéből az egész étkészlet. Persze felül biztosan a ritkán használatos tárgyakat tartották, de valószínű a legértékesebbeket is. Egyébként is, nem féltek, hogy rájuk dől az egész és tányértörmelékek alatt végzik? Mondjuk, ahogy hallottam nem volt sok tányérra szüksége a családnak, mert a gyermekáldás elkerülte őket. Az utolsó Torrigianinak például csak egy lánya született, aki egy Colonnahoz ment férjhez és ők nyitották meg a látogatók előtt ezt a villát. Itt hagyták a szép berendezést, a zeneszerszámokat is. Megpróbáltuk rávenni kisbarátunkat, hogy játsszon a csembalón, de csak szabadkozott. Az unszolásra már elnevette magát és feltartotta a kezét, hogy értsük meg nem lehet, majd felnyitotta a hangszer fedelét és megmutatta, hogy nincsenek benne húrok. Biztosítottuk, hogy amint hazaérünk, az első dolgunk lesz húrokat küldeni neki. Aztán fény derült arra is, hogy miért csak egy lány született az utolsó házasságból. A következő hálószobában ugyanis az ágytakarót, az elmondás szerint, az utolsó Torrigianni férfiú készítette, mivel igencsak ráért, hiszen a felesége a tizenkilenc villájuk közül mindig pont abban tartózkodott, amelyikben ő nem. Nagyon szépen hímzett ágytakaró volt.

villatorrigiani2_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

A villa parkja sétára csábította az embert. A nagy terrakotta virágtartókban citrom és narancsfák virágoztak, némelyiken már a termés is rajta volt, sőt később felfedeztem, hogy már szüreteltek is, mert egy talicskában egy láda citromot találtunk. A virágoskert végében egy rácsokkal lezárt, sötét boltíves építményt találtunk, ahol bekukucskálva ijesztően grimaszoló szobrok álltak a falfülkékben. El nem tudtuk képzelni, hogy mik akartak lenni: leselejtezett vízköpők valamelyik szökőkútról vagy a családi szellemvasút szörnyei. A kezünkbe nyomott térképen úgy szerepelt a hely, mint a szelek barlangja, de éjszaka inkább a szörnyek barlangjának neveztem volna. Különös ízlése volt annak, aki ezt berendezte. A park végében, a kijáratnál találtunk egy magnóliafát, amit éppen a hatalmas fehér virágai díszítettek. Nem csak szemet gyönyörködtető volt, hanem nagyon jó illatú is, ezért megálltunk csodálni egy darabig. A villán kívül maradók nem is értették, mitől vagyunk annyira feldobva és néhányan morgolódtak, mert szerintük késtünk. A vidám társaságot ez sem tudta lelombozni és alig vártuk, hogy az utolsó állomásunkat, vagyis Lucca városát is szemügyre vegyük.

lucca_jav.jpg

(forrás: saját fotó)

Luccába érve először az épen maradt városfalak tűntek fel. Aztán, ahogy falon belül kerültünk maga a város lepett meg. Először nem is tűnt olyan különösnek a hely. Ahogy sétálgattunk nem is értettem, csak éreztem, hogy valami érdekeset, eddig szokatlant látok. Akkor esett le a hályog a szememről, amikor Zsuzsa megjegyezte, hogy milyen szépek az üzletek szecessziós portáljai. Hát persze! Pedig olyan növényi indákat utánzó kovácsoltvas rácsokat láttam, amelyek méltó párjai lehetnek a magyar mintáknak is. Na, persze a szegedi Reök Palota díszítését kivéve, mert az egyedülállóan gyönyörű. – mondja egy lokálpatrióta.

lucca3.jpg

(forrás: saját fotó)

Mindenesetre vidám társaságunk itt sem hazudtolta meg önmagát és az ötletbörzét is újra megnyitottuk, amikor érthetetlennek tűnő építészeti megoldásba botlottuk. A luccai dóm építői ugyanis a Szent Márton tiszteletére épített templom főbejáratát három boltíves nyílással tervezték díszíteni. Ha szembeálltunk vele, akkor láthattuk, hogy a jobb szélső nyílás bizony jóval keskenyebb, mint a többi. Az elfogyott a pénz c. mese nekünk túl prózainak tűnt és sokkal inkább hajlottunk a kettőt vásárol, hármat kap verzióra, vagyis az építéskor pont olyan akció lehetett a boltívboltban, ahol két nagy boltív megvásárlásakor egy kicsit kaptak ajándékba. Az ötletünk megvitatása miatt négyesünk ismét vidám hangulatba és a társaság középpontjába került. A poénok még inkább repkedtek miután a dómba belépve teljes sötétség fogadott bennünket és egy mise hangjai. Tapogatózva mentünk a hangok után és mikor hozzászokott a szemünk a sötéthez, akkorra már mehettünk is kifelé, mert a templom őre egyszerűen közölte, hogy ne a szemünknek higgyünk, hanem neki és hiába van még látogatási idő a kiírtak szerint, akkor sem fogja felkapcsolni a lámpát és kész. Lucca egyébként furcsán bánik a templomaival. A következőnél, ahol megálltunk, jól látszott, hogy egy román kori épülethez toldottak hozzá. Ablakot viszont így is keveset tettek rá. A timpanont díszítő mozaik lett a megoldás kulcsa, abba vágtak egy lyukat a fény beengedésének. A mozaik a menybe emelkedő széttárt kezű Krisztust ábrázolta, alatta az apostolok ültek, akik között középen Szűz Mária foglalt helyet. A királynő feláldozásra került a cél érdekében, vagyis a Madonna maga lett a templom fénye. A város lakói egyébként is a praktikumnak hódolhattak, mert az utcák a régi római kori település hálózatát követték, vagyis nyílegyenesek és derékszögű metszéspontúak voltak átláthatóvá téve a közlekedést. Ki is használták ezt a biciklisek és vidáman szlalomoztak a gyalogosok között. Gyanús, hogy itt mindenki két keréken közlekedik, idős, fiatal, férfi, nő, öltönyös vagy farmeres. Nem győztünk félreugrani a helyiek elől miközben éppen az volt a kupaktanács témája, hogy beüljünk-e inni valamit valahova, keressünk egy nyilvános WC-t vagy utolsó lehetőségként nézzünk szét bevásárlás céljából. A szükség győzött és a mosdó valamint a vásárlás töltötte ki a szabadidőnk javát. A nap végére a bor és az olasz lazaság annyira belém költözött, hogy a helyi különlegességeket árusító üzletből már egy hangos és vidám köszönéssel távoztam. A városfalon kívül egy forgalmas út mellett a sétányon vártuk a buszunkat és éppen megvitattuk, hogy kinek melyik hely tetszett jobban, amikor a lámpánál álló autók közül egy kis Fiat500-ból négy pasi hajolt ki és integetett felénk. Amikor feléjük fordultunk még hevesebb integetésbe kezdtek és mutogatták, hogy menjünk velük. Annyira elgondolkodtam, hogy hova ülhetnénk még be abba a kis autóba, hogy lemaradtam a visszaintegetésről, amiért a többiek jól le is szidtak én meg csak bosszankodhattam a lassúságomon. Azért sikerült még egy járművet leintenünk, igaz kicsit nagyobbat az előzőnél. Gyorsan felpattanunk a buszunkra és mentünk vissza a szállásunkra, ahol még össze kellett pakolnunk, mert másnap indultunk haza.

 

 Hazafelé

A hazaút sokkal hosszabbnak tűnt, mint odafelé. Reggel jó korán elindultunk miután mindenki lecipelte a bőröndjeit. Még mindig nem értem, hogyan lehet ugyanaz a mennyiségű cucc kétszer olyan nehezebben elhelyezhető és kétszer olyan nehéz is, mint induláskor. Felfoghatatlan. A kis csapat vidáman integetett Paulónak, aki kiállt a szálloda ajtajába búcsúzkodni. A busz falta a kilométereket, mi pedig néhány filmen szórakoztunk. A megállók ugyanazok voltak, mint odaúton azzal a különbséggel, hogy most azt kérdezgettük: Mikor érünk már haza? Még egy gyors gyűjtést is tartottunk, mert ketten azok közül, akik kértek jegyet a Torriglinai Villába, nem fizették ki a belépőt Zsuzsának, az idegenvezetőnek és lapítottak akkor is, amikor rákérdezett, hogy ki volt az. A sunnyogók helyett összedobtuk a belépők árát, mert nem akartuk, hogy rossz szájízzel váljon szét a csapat. Otthon majd mindenki elszámol a lelkiisemeretével.

Este nyolc után aztán végre Budán, a Déli Pályaudvarnál voltunk. Lekapkodtuk a csomagjainkat aztán elbúcsúzkodtunk egymástól. A taxi átrepített a Duna túlpartjára és újra unokatesóm lakásánál álltam és fel akartam csengetni hozzá. A csengetéshez szükséges kódot azonban elfelejtettem, a telefonomat pedig nem tudtam használni, mert a szolgáltató valamilyen általam ismeretlen oknál fogva korlátozta a szolgáltatást rajta. Ott álltam a csengető előtt és nézegettem. Az első számban biztos voltam, de a másodikban nem. Mivel albérletről volt szó, ezért unokatesóm neve sem lehetett a segítségemre. Valamilyen név mégis derengett és éles logikával próbáltam az első számot és a derengést összepárosítani. Volt értelme, mert az így kijött szám szerepelt a táblán. Egy életem, egy halálom én ezt a számot kipróbálom! – gondoltam. Legfeljebb bocsánatot kérek, ha nem jött be. De bejött! Az ajtó kinyílt és én újra bejutottam a házba. A liftet békén hagytam, és felcipeltem a bőröndömet. Majdnem egész éjszakás beszámolómat unokatesóm türelemmel hallgatta, amíg bele nem fáradtam.

Másnap együtt hagytuk el a lakást. Vidám hangulatban húztam a bőröndömet egészen a Nyugatiig, ahol a csigalassú vonattal hazajöttem.

A hat napig száguldó világ megállt körülöttem. Még szerencse, mert így van időm feldolgozni a sok-sok élményt, amiben részem volt.

Megint csak arra a megállapításra jutottam, hogy az olaszokhoz bármikor visszamennék annyira tetszik a táj és az életszemléletük. Firenze helyett viszont több mint valószínű, hogy szívesebben választanám Sienát, Luccát vagy a tavaly látott Mantovát, Veronát. Szemmel láthatólag én már csak ilyen kisvárosi lány maradok.

Ennyi látogatás után lehet, hogy érdemes lenne megtanulni végre olaszul? Vagy ki tudja merre vezet a következő utam? Várom a jelet és készen tartom a bőröndömet!

 

Toscankörút - A dacból épült város és a tornyok

Siena, San Gimignano, Volterra

Olaszországban a turistabuszokra különös szabály vonatkozik: hétköznap fél kilencig el kell hagyniuk a várost, mert indulnak a reggeli iskolabuszok és nem szabad, hogy a nebulókat feltartsák holmi idegenek a tudás szentélyébe való útjukon. Ha az olasz iskolások is olyanok, mint a magyarok, szerintem egy kicsit sem szomorkodnának a késés miatt, de az ilyen kérdésekben itt is kérlelhetetlenek a felnőttek. A dolog előnye, hogy legalább nem kerülnek be a vendégek a reggeli csúcsba. A hátránya, hogy vagy korán kell kelni, vagy mindent 10 óra utánra kell tervezni. Akik annyira vágynak a kalandra, mint a mi kis csapatunk, azok a korán kelésre szavaznak. Így lehetett, hogy egyik nap se sütött a hasamra a nap, hanem frissen fitten kivetett magából az ágy.

Már korábban is feltűnt, de leginkább a Sienába vezető úton ragadta meg a figyelmemet, hogy egymást érték a dísznövény kereskedések az autópálya mentén. Változatos formára vágott bukszusok, leanderek és cédrusfák sorakoztak katonás rendben. Szépek lehetnek a kertes házak errefelé, hiszen gondolom azért ilyen nagy a kínálat, mert van rá kereslet is. Több növény eleve mutatós virágtartóba volt elültetve, gondolom ezek voltak a mobil kerteseknek való változatok. Költözéskor a szívünkhöz nőtt kert is egyből vihető. Nagyon praktikus megoldás.

siena.jpg

(forrás: saját fotó)

Siena városában nem sokan vásárolhattak a kereskedésekben, mert a település egy sziklás dombra épült. De milyen szép! A története pedig legalábbis Grimm-mesébe illő. Volt egyszer, hol nem volt két város, amelyek állandóan vetélkedtek egymással. Melyik tud szebb házakat felmutatni, melyik tud magasabb tornyot építeni, melyik katedrális a nagyobb, hova gyűlnek a kereskedők és bankárok. Firenzében a családok közül lassan felemelkedtek a Mediciek és hatalmukat a városuk határain kívül is gyakorolni óhajtották. Siena lakói azonban meg akarták mutatni, hogy őket nem lehet olyan könnyen megadásra kényszeríteni és minden erejükkel bizonyítani akarták a város függetlenségét. A középkorban szokatlan módon egységessé tették a város képét, harmonikussá a felépítését. Az építészek nem féltek a meglepő eszközök használatától sem, ha a látvány úgy kívánta. Ezért fordulhatott elő, hogy a Városháza épületének homlokzata, amely a kagyló alakú főtér alsó záróeleme, kissé tört vonalú, mivel alárendelték a formáját a tér igényeihez. A megoldás szokatlan, de a látvány lélegzetelállító. Főként, ha a teret az egyik kis sikátorból közelítjük meg, ami felett a házak boltozata takarja el az eget. Az utcák békésen tekergőznek fel a dombra. Gyalogosan pont megfelelő szélességűek voltak, de gyakran egy-egy autós keveredett közénk és ilyenkor nem ártott behúzódni a kapualjakba, mivel továbbra is szükségünk volt a lábunkra. A „majd mi megmutatjuk” virtus ékes példája a sienai katedrális. A gótikus épület kívül-belül csodálatosan díszes. A mennyezetre a csillagokkal teli éjszaki égboltot festették, az oszlopok kék-fehér csíkosak, a padozatot mozaikok díszítették, amelyeken keresztény és világi alakok is feltűntek. A könyvtárban ott sorjáztak a kódexek és dóm szószéke szinte elmozdult a faragott figurák mozgalmas jelenetétől. Gyakorlatilag elállt a szavam, mert a sok festmény, faragás, freskó együtt nem tudom megmagyarázni hogyan, de nem ment el a giccs irányába. A sok turista egymás lábát taposta a nagy igyekezetében, hogy mindent lásson. Beálltam a kupola alá és hagytam, hogy az épület hasson rám, elvigyen egy kicsit abba az időbe, amikor itt még nem fényképezgető tömegek tolongtak, hanem egy feltörekvő város lakói.

siena2.jpg

(forrás: saját fotó)

Sajnos nem sokáig élvezhették a templom szépségét ezek a lakók. A pestis miatt leállt az építkezés és a tervezett kereszthajó már nem épült meg, csak az egyik boltíve mutatja még ma is milyen monumentális építményről álmodtak a tervezők. Ezt a boltívet ma már kilátónak használják, de mi nem tudtuk megnézni, mert éppen felállványozták. Egyébként ez a járvány aztán nem csak a katedrális, hanem a város sorsát is eldöntötte. Firenze és a Mediciek lettek a térség urai, Sienanak bealkonyult, de a helyi családok palotái továbbra is hirdették a valaha volt gazdagságot. Az egyik ilyen palota udvarába tértünk be újdonsült barátnémmal és megcsodáltuk az udvar közepén álló kutat, az árkádos terasz freskóit és leültünk egy kicsit a körbefutó kőpadok egyikére. Ahogy a feliratból megtudtam a sienai zeneakadémiára tévedtünk be. Az akadémia ajándékboltjában cd-ket lehetett venni és gondolom, hogy bemutassák kínálatukat klasszikus zene szűrődött ki az ajtón. Miközben nézelődtünk az Egy amerikai Párizsbant hallgattuk. Meglepő volt a folyamatosan zajongó forgatagban egy zug, ahol maximum halk beszélgetés mellett az emberek élvezik a zenét. Olyan hatással volt rám a város, hogy egyszerűen nem értettem, mit rohangálnak körülöttem az emberek, miért nem hagyják hadd ragadja magával őket a hely hangulata. Meg is jegyezték az elbai társaim a viháncolásban, hogy nagyon csendes lettem. Mi tagadás, a ritka alkalmak egyike volt, amikor nem tudtam szólni egyszerűen fogva tartott a varázs.

siena3.jpg

(forrás: saját fotó)

Mentem amerre a többiek és így megnéztem a Szent Katalin szülőházának tekintett épületet is majd kisétáltunk a város legrégebbi részéből és megnéztük a régi víztározóját is, amiben ma is kristálytiszta víz van, valamint kék és narancssárga halak úszkáltak a medencéjében. A buszunk most sem várhatott meg bennünket bent a városban, ezért egy helyijáratosra kellett felkapaszkodnunk, hogy eljussunk a buszparkolóba. Elsőajtós felszállítás és agyament sofőr jutott nekünk. A gázpedált és a satuféket ismerte és előszeretettel alkalmazta. Bennünket a sofőrjeink elkényeztettek, ezért nem voltunk ilyen bánásmódhoz szokva. Szerencsére nem volt hosszú az út.

sangimignano.jpg

(forrás: saját fotó)

Átszálltunk a biztonságos buszunkba és indultunk a kimondhatatlan nevű San Gimignano alias San Jimi és Mignonba. Ez a középkori olasz város arról híres, hogy itt maradt meg a legtöbb, számszerint 14 lakótorony. Mik azok a lakótornyok? Kérem szépen, azt mondják, rossz szomszédság török átok, de többször bebizonyosodott már, hogy nem kell töröknek lenni a határvillongásokhoz. Már a középkorban sem kellett sok hozzá, hogy a szomszédok egymásnak essenek. Ekkor jött jól egy megmászhatatlan erődítmény, ahova be lehet gyorsan spájzolni embert, lábas és lábatlan jószágot. Az egész építmény úgy nézett ki, mintha egy földbe ásott hatalmas ház kéménye lenne. A falakon 10x10-es lyukak engedték be imitt-amott a fényt és a külső falépcső felhúzható volt, hogy támadás esetén ne lehessen idegennek semmilyen módon bejutni a toronyba. Ha netán, az alsó szinteket mégis elfoglalták volna, akkor a bentiek feljebb és még feljebb menekültek maguk előtt költöztetve az élelmiszert. Egy-egy torony egy-egy család tulajdona volt. A későbbi korok emberei vagy megbékéltek a szomszédaikkal, vagy rájöttek a tornyok hiányosságaira és elhagyták őket, ezért igen elhanyagolt az állapotuk. Az egyiknek például az a legfőbb nevezetessége, hogy egy fa nőtt ki a tetején. San Jimi és Mignon egyébként egy egyutcás kisváros. Ezen a főutcán sétáltunk végig éhesen és nézegettük, hol tudnánk valami gyors kajához jutni. Teli volt amolyan büfészerű kiülős étteremmel. Az egyikbe beléptünk és választottunk a tányéron forgó pizzákból egy szeletet és nézelődés közben eszegettük meg. Lehet tippelni milyet sikerült választanom! Már a felét megettem, amikor rátaláltam a halra a feltéten. Jól elrejtették a piszkok! Nem tudom milyen hal volt és nem is érdekel. Még körberágicsáltam a biztonságosnak tűnő részeket, de a többit kidobtam. Újabb tapasztalat: Nem veszek többet olyan helyen pizzát, ahol csak rámutatok. A látszat mindig megcsal. Szegény San Jimi és Mignon nem is tudja, hogy egy rossz választás áldozata lett. Mehettünk akármerre, semmi sem tetszett. Pedig még a kilátót is megkerestük a lányokkal, ami nem volt kis teljesítmény tekintve, hogy pont az ellenkező irányba indultunk, mint amerre volt, és a várost övező táj is teljes pompájában mutatkozott előttünk. Nem tudta ledolgozni a választás negatív élményét és Siena csodái után amúgy sem tudott sok újat mutatni. Nem sajnáltam hát amikor továbbindultunk és a nap utolsó megállójaként Volterra felé vettük az irányt.

volterra2.jpg

(forrás: saját fotó)

Másnak is akadtak problémái. Újdonsült barátném közölte, hogy ő aztán nem bír egy tapodtat se továbbmenni a jelenlegi talpain, ezért inkább Volterra főterén megvárja, hogy visszajöjjünk a nagy felfedezésről. Volterra egy elég zord kinézetű város. Az építtetői inkább az erőt akarták demonstrálni, minthogy a szépségre törekedtek volna. Pedig a nagy elődök hagytak mintát a könnyed szépség építészetéből, de az etruszk és római kori épületeknek legfeljebb csak a köveit használták fel a lakosok. Nem sok mindent hagytak meg az utókornak. A csoportunk először elrobogott megnézni egy római kori színház romjait. Majd beléptünk egy alabástrom megmunkáló műhelybe. Tudom, hogy az ilyesmi szinte kötelező elem a körutazás során, de még egyetlen egyszer sem szórakozatott el. Kipipáltam, hogy ezt is láttam. A műhely gazdái meg, hogy ezek is megvoltak. A műhelyhez tartozó üzletben mindenféle formájúra megmunkált alabástrom megtalálható volt. A leginkább egy sakk-készlet tetszett, de sajnos nagyon drága volt és sakkozni sem tudok, porfogónak meg sajnáltam volna megvenni. A szakma csúcsát mégsem itt csodáltuk meg, hanem egy közeli kiállításon, amibe véletlenül szaladtunk bele. Hogy milyen apropóból, nem tudom, de négy művész, megépítette alabástromból a pisai ferdetorony mását. Olyan magas volt kb. mint egy ember meg egy fél. Nem kis teljesítmény lehetett a legkisebb apróságig egyező modell kidolgozása, de le a kalappal az alkotók előtt, mert mint ahogyan azt másnap alkalmam volt megállapítani, tökéletesen sikerült. Még erről beszélgettünk, amikor idegenvezetőnk fakultatív programnak felajánlotta, hogy fel lehet menni az etruszk romokat is megnézni. Megkérdeztük, hogy a fel, milyen meredeket jelent. Nem nagyon, de azért eléggé. – hangzott a válasz. Gondoltuk, adunk a NorbiésRéka programnak is és elkezdtünk felkapaszkodni a meredek lejtőn. Amikor már kellőképpen lihegtünk, akkor egy közpark kapujában találtuk magunkat. Amikor besétáltunk, akkor láttuk meg, hogy a volterraiak valószínűleg idejárnak relaxálni. A füvön fiatalok heverésztek és kisgyerekek próbáltak bemenni az egy csomóban lerakott és gondolom kiirthatatlannak bizonyuló embermagas pampafű közepébe. Szerencsére az apjuk nem támogatta ezt az ötletet és mielőtt a lurkók bevetették volna magukat a susnyásba letartóztatta őket. Egészen békés képet mutatott a táj, ezért csodálkoztam is, amikor Zsuzsa megmutatta a szembelévő várat és közölte, hogy az régen és ma is börtönként funkcionál. Nem volt rossz kilátásuk a raboknak, mert a parkon kívül körülöttük mindenütt fás, erdős rész terült el.  A romoknak, amikért feljöttünk viszont elég rossz kilátásaik voltak a jövőre nézvést. Egy drótkerítés mögül nézhettük csak meg, amit a gaz nem nőtt be. Nem volt rá magyarázat, miért hanyagolták ennyire el ezt a ritkaságot. Szabadon választható volt, hogy merre hagyjuk el a parkot. Nem meglepő módon, mi a hosszabb utat választottuk és így egy kicsit körbejártuk a várost. A parkján kívül a zordsága mit sem változott.

volterra.jpg

(forrás: saját fotó)

Ismét este lett mire a szállásunkra visszaértünk és az első este volt, amikor ahogy letettem a fejem elaludtam. Vagy megszoktam az idegen szobát, vagy nagyon fáradt lehettem. Talán inkább mindkettő egyszerre.

 

Toscankörút - A hely, amit a császár elhagyott

Elba

Igazi horror volt felkelni az előző napi sétálásnak nem nevezhető élményözön után. Ahhoz, hogy elérjük az Elba szigetére tartó kompot korán kellett reggelihez ülni és a lovak közé csapni. Amikor Zsuzsa, az idegenvezetőnk ezt elmagyarázta még mindenki bólogatott, hogy érti, de reggel az álmos arcokon nem sok értelem tükröződött. Még Pauló is fáradtabban nyomkodta a csodamasina gombjait, ami egy igazi olasztól természetes, hiszen ez az időpont nekik még bőven éjszaka. A buszon be is vágta mindenki a szunyát és a kikötőig nem sok szó esett.

Természetesen külön ment fel a busz és mi a kompra, aminek vicces rajzok díszítették az oldalát. Ahogy később a komptársaság szórólapját nézegettem, a többi hajójuk is hasonló külsőt kapott. Így biztosan nem tévesztik össze az utasok, hogy melyik társaság hajójával akarnak utazni. Ügyes! Egyébként rengeteg hely volt a kompon. A garázsokon és természetesen az irányítókabinokon kívül mindenütt lehetett kószálni. Kényelmes pamlagok, vagy éttermi asztalok várták a légkondis belső térben az utazókat, de lehetett kint a fedélzeten is nézni a távolodó majd újra közeledő partokat. Egy idősebb házaspárral jól elbeszélgettük az időt és észre sem vettük, amikor kifutott a hajó és az átkelés egy órája is gyorsan elrepült. Megismertem a házaspár családjának és unokáinak történetét, a családfő munkáját és gazdagabb lettem egy érdekes munkaügyi eset részleteivel. Mire kiléptünk a fedélzetre, már Elba szigetének partjait láthattuk. A tenger nagyon tiszta és kék volt körülöttünk és szép napnak ígérkezett a kis sziget felfedezésére.

elba_napoleonvillakilatas.jpg

(forrás: saját fotó)

Portoferraio úgyis, mint a sziget fővárosa egy nyüzsgő kikötő arcát mutatta. A kompokon kívül yachtok és szárnyashajók ringatóztak a vízen. Amint előkerült a buszunk a komp gyomrából, egy kicsit beljebb hatoltunk a városba. Nem sokkal, csak éppen annyira, hogy egy vásárba csöppenjünk. Az unió napjára való emlékezésképpen egy a tagországok termékeit felsorakoztató kirakodóvásárrá alakult át a város fő közlekedési útvonala. Amikor gyalogosan átvágtunk ezen a vásáron megállapítottuk, hogy a beígért szabadidőnkben lesz mit nézni és kóstolni. Sietnünk kellett azonban, ha nem akartuk, hogy Napóleon villáját tömegek lepjék el és egymás sarkát kelljen taposnunk, ha látni is akarunk valamit. Mondjuk szerintem felesleges volt a nagy sietség, a házigazda úgy sem volt otthon. Meglátva, hogy milyen csodálatos helyet hagyott el, teljesen őrültnek neveztem magamban az amúgy biztos valami kattanással rendelkező Napóleont. Persze, amennyiben nekem is akut és kezeletlen hatalommániám lenne, biztosan elmenekülnék egy olyan helyről, ahol csend és béke honol és legfeljebb a kertésszel vitatkozhatnék, hova is ültesse a pálmafát. A villára biztosan nem panaszkodhatott a nagy hadvezér, mert a tábori felszereléséhez képest mindenképpen több kényelmet nyújtott. Az édesanyja és családjának egyéb tagjai pedig megfelelő helyet kaptak az estélyek és egyéb rangos események megrendezésére, amelyekről még a száműzetés idején sem voltak hajlandóak lemondani. Elég gyorsan fel is élték azt a kétmilliós évjáradékot, amelyet Napóleonnak folyósítottak a legyőzői. Az Elba szigetén élők hamar rá is jöttek, hogy egy volt császár eltartása nagyon sokba kerül, amikor az kinevezte magát atyjuknak és adók kivetését határozta el, valamint jelentős összegeket követelt az újonnan megépített utak és csatornahálózat használatáért. El tudom képzelni, hogy örömmel csomagolták össze őruraságát és rakták fel a hajóra, hogy hadd hódítson újra. Csak legyenek azok mások és minél messzebb. Egyébként csodálatos kilátás nyílik a villából a tengerre és a teraszon lehet sétálgatni a gondozott kertben, ezért meg is említettem a többieknek, hogy esetleg ottmaradnék. Egymásra licitáltunk az igényeinkkel, de abban mindannyian megegyeztünk, hogy évi kétmillió költőpénzből mi ki tudnánk jönni. Önzetlen és lelkes ajánlkozásunkat nem hallották meg az illetékesek, ezért elhagytuk mi is a villát.

elba_napoleonvilla.jpg

(forrás: saját fotó)

A dombról lefelé menet a lépcsőkön leereszkedve egy esküvő előkészületeit pillantottuk meg, de négyesünk két tagja leszavazta, hogy csatlakozzunk a lakodalomhoz, pedig biztos vagyok benne, nagyon jól éreztük volna magunkat, mint külföldi rokonok. A kalandokat inkább a lenti kirakodóvásárban vélték megtalálni a társaim. Volt ott pármai sonka, toszkán sajt, bor, belga sütemény, velencei porcelán. Újdonsült barátnémnak szüksége volt egy bögrére, de a velenceieket csak készletben árulták és hiába próbálkozott nem sikerült magányossá tennie egy bögrét sem. Sebaj, új sátor új lehetőségek! Az angolok Bridget Jones óta megértőbbek a szinglikkel és egyedülálló bögréket is árultak mindenféle mintázatút az angol zászlótól egészen az angol rózsáig. Sikerült találni egy kevésbé giccses, inkább amolyan vidékiházas stílusú mintázatot és újdonsült barátném bemutatta hogyan tud alkudni. Ugrásra készen álltam, hogy esetleg bevessem angol tudásomat, de nem volt rá szükség, mert a komoly üzleti megbeszélés olaszul folyt. A hölgy megkérdezte, hogy mennyi. A férfiú elmondta, hogy 6€, de ha vesz egy készletet, akkor egyet ingyen kap. A hölgy egy kicsit hezitált. A férfi minden érdeklődés nélkül nézett. A hölgy átnyújtotta a bögrét, hogy kéri. A férfi elkezdte becsomagolni. A hölgy elővette a pénztárcáját és elszámolt négyig. A férfi folytatta: és öt, és hat. A hölgy újrakezdte a számolást és eljutott egészen ötig. A férfi közölte: meg egy az hat. A tárgyalás lezárult, a bögre és a 6€ gazdát cserélt. Csak ámultam a tárgyalófelek stratégiáján és profizmusán. Mindazonáltal ennyi gyakorlás után én még mindig nem tudok elszámolni olaszul hatig, ami tudom, csakis az én szellemi képességeimről tesz tanúbizonyságot.

elba.jpg

(forrás: saját fotó)

A kemény tárgyalástól kifáradva alig vártuk, hogy átkerüljünk a sziget túloldalára, ahol ígéretet kaptunk egy homokos tengerpart látványára és lehetőséget egy kellemes ebédre. A buszparkolóból kisétálva egy kis sétányon kötöttünk ki, ahol egymás mellett sorakoztak az éttermek. Az egyikből egy kis tömzsi pincér ugrott ki és nyomban terelgetett volna be bennünket. Az idegenvezetőnk azonban pár rövid kérdéssel megállította a vehemensen gesztikuláló pincért és megérdeklődte az árakat valamint a menüajánlatot. Jónak találta, de az javasolta menjünk egy kicsit tovább, mert hátha ráakadunk olyan helyre, ahol a halat is beleteszik a menübe. Mondjuk tőlem aztán ki is maradhatott, de a csordaszellem engem is vitt tovább. A kereskedőszellem meg a tömzsi kis pincért. Amint érzékelte a csoport tovahaladtát, nyomban utánunksietett és hevesen magyarázta Zsuzsának, hogy a tengerparti sétányon is van egy éttermük és ott is leülhetnék és persze hogy van haluk és természetesen benne is van a menüben. Fogva voltunk de rendesen! Követtük a kis fickót, aki egy kellemes és valóban tengerre néző teraszhoz kísért bennünket, ahol a helyi főpincérrel vitatkozott egy sort, majd széles mosollyal beterelt bennünket az ajtón. Kérem, így kell ezt csinálni! Vendég ne menjen kárba az előnytelen feltételek miatt! Mivel a tulajdonos nápolyi volt, ezért külön a figyelmünkbe ajánlották a pizzát, amit én szívesen fogadtam. Az asztaltársaságunk úgy alakult, hogy a lányok mellett még az idősebb házaspár keveredett hozzánk, akikkel a kompon beszélgettünk. Szerencsére nem maradtam egyedül és más is lábrázást kap a haltól, ezért ketten kértünk pizzát az egyik lánnyal, akinek az a merész ötlete támadt, hogy se hal, se hús, hanem extrán sok zöldséggel legyen beborítva a tészta. Lenyúltam az ötletét és én is olyat rendeltem. A rendelésben Zsuzsa segített nekünk és ezért egy kicsit lassan haladt, mert mindegyik asztalnál kisebb szavazókörök tartottak választásokat. Az italokat elég gyorsan kihozták. Két fajta bort rendeltünk és kénytelenek voltunk megállapítani, hogy az egyik borhibás. Miután a felét bekóstoltuk a másik felét visszaküldtük és szóltunk, hogy kérünk másikat. Szó nélkül elvitték és hozták a másikat. Mondjuk az sem volt sokkal jobb, de elment szódával. A saláták gyorsan megérkeztek, de a többi ételre várni kellett, pedig a pincérek folyamatosan mozgásban voltak. A pizza hamarosan megérkezett és ugyanolyan hatalmas adag volt, mint Firenzében. Amikor letették elénk a tányért a pincér megjegyezte a velem szemben ülő leányzónak, hogy bizony az övé nem lett szabályos kerek, inkább szív alakú. A lány, ahogy kell meghatódott ettől a figyelmességtől. A többieken viszont némi nyugtalanság vett erőt, mert a saláta elropogtatása nem csökkentette az étvágyukat. Mi már teli szájjal, elégedetten hümmögtünk a sok finomságot fogyasztva, amikor nekik megérkezett a pasta. A paradicsomos tésztát követte a natúr halszelet fűszeres olajban sütve. Ezzel még nem is volt semmi problémám, de újdonsült barátném mellettem tenger gyümölcsei tálat rendelt és kis rákok néztek rám a tányérjából lábaikat az égne fordítva. Megrázó volt. Ittam is rá vagy két pohár vizet.

Ebéd után lassan sétáltunk vissza a parton és természetesen elcsábított bennünket a víz. A tenger ott hullámzott és egyszerűen muszáj volt belegyalogolni kinek kinek ameddig a ruhája engedte. Persze mire kilábaltunk a sétányra rendesen bepanírozódott a lábunk, de senki se izgatta magát miatta túlságosan. Inkább azt kezdtük el nézegetni, nem találunk-e kiadó villát ahol maradhatnánk esetleg még egy jó darabig. A buszunk azonban hűségesen várt bennünket és indultunk vissza a komppal a szárazfölre.

Sokkal többen voltunk, mint odafelé. Most a hátsó fedélzeten találtunk magunknak helyet és próbáltunk beolvadni a tarka tömegbe. Mindenféle náció képviseltette magát nemtől és kortól függetlenül, habár talán inkább a fiatalok voltak túlsúlyban. Megmosolyogtató volt, ahogy a fiatal alfahímek kivonultak a fedélzetre. Kis csapatban jöttek és felmérték a terepet. Leültek egy árnyékosabb helyre, de az út során ki-kisétáltak a korláthoz, megmutatni magukat a nagyközönségnek, amihez levették a pólójukat is.

És most férfiolvasóimnak kéretik ugorni egy pár sort, mert fontos kérdést szeretnék intézni nőtársaimhoz! Úgy ni. Szóval, nőtársaim, úgy érzem lemaradtam egy nagyon fontos információról, ami nélkülözhetetlen lehet a megfelelő férfiú kiválasztásában. Mert miért másért villantanák ki jó öt centire a nadrágjukból a férfiak az alsóneműjüket, ha nem azért, hogy segítsenek bennünket? Az alfahímek megfigyelése közben arra a következtetésre jutottam, hogy ez olyasmi lehet, mint az autó, a karóra vagy a mobiltelefon, vagyis státuszszimbólum. Akinek márkásabb gatyája van, az a nyerő. Mivel azonban szemre nem lehet egyből eldönteni, melyik alsónemű volt drágább, ezért a divattervezők kihasználják ezt a kis felületet az önreklámozásra, vagyis mindjárt van segítség is! Most már csak össze kell állítani egy katalógust, hogy lehessen hova sorolni a kilógó felirat alapján az alanyt. Van valamelyikőtöknek ilyen katalógusa kéznél? Csak azért, hogy ne haljak meg tudatlanul, meg mert a lényeg ugye a részletekben rejlik.

Valószínűleg azért jutottam el ilyen okfejtésekig, hogy ne kelljen szembenéznem a ténnyel: bizony megtámadott bennünket egy csapat sirály és igen közel jártunk, hogy leforgathassuk a Madarak c. film mai változatát. Ezeknek a madaraknak hatalmas, kampós csőrük van és bukórepülésben csapnak le bármilyen ég felé nyújtott falatra. Néhányan azzal szórakoztak, hogy etették őket, miközben én magamban sikoltoztam és próbáltam lefényképezni a jelenetet inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az egyik sirály annyira megszokta a szereplés, hogy leszállt a hajóra, igaz olyan helyre, ahol a befogástól nem kellett félnie és fel-le sétálgatott. A bemutatója osztatlan sikert aratott, de hamarosan már nem is volt olyan érdekes. Megvonta a szárnyát és elrepült.

A mi négyesünk viszont éppen ekkora lendült formába. Azt latolgattuk, hogy a holnapi napunk milyen lesz és mit is fogunk látni. San Gimignano nevének kimondásába azonban mindannyiunknak beletört a bicskája. Javasoltam, nevezzük röviden Jiminek. A javaslatot a közgyűlés elfogadta azzal a kiegészítéssel, hogy a San Jimi és Mignon sokkal közelebb áll a valósághoz. Ezen fontos kérdés megvitatása kisebb hangzavarral és a nevetőizmok megdolgozásával járt. Körülöttük egyből nagyobb hely alakult ki és mint amolyan szent őrültekre kezdtek ránk nézni.

A buszon még ki-kirobbant belőlünk a nevetés, amikor eszünkbe jutott ez a jelenet. Nem sokat segített a kuncogás elfojtásában az sem, hogy újdonsült barátnémmal felfedeztünk egy házat, ami pont egy folyó útjában állt, de ami mögött nem folytatódott a víz. Némi tépelődés után két lehetőséget találtunk a jelenség magyarázatára: a folyó a ház alatt a föld mélyébe folyik, vagy a folyó a házból ered. Sajnos nem tudtuk megállapítani a folyásirányt, ezért eldöntetlen maradt a kérdés. Természetesen mi hajlandóak lettünk volna feláldozni magunkat a cél érdekében, de a többiek lepisszegtek bennünket, pedig meggyőződésem, hogy fontos földrajzi felfedezést tehettünk volna.

Visszaérve a szállásunkra a társaság nekiült vacsorázni én pedig tartottam egy gyors beszámolót a szobatársamnak, majd eltettem magam másnapra, hogy Siena városa mellett San Jimi és Mignonnal is megismerkedjem.

Toscankörút - Akkor induljon a kaland!

Firenze

Nem mondom, hogy egyszerű volt felkelni az esti sétálás után, de azért csak sikerült valamiféle ébrenléti állapotba küzdeni magam. A szobatársam még korábban elindult, mert rengeteg látnivalót jegyzett fel magának erre a napra, ezért a reggelit kihagyta. Helyette én ültem le az asztalhoz, ami aztán bevett szokássá vált: este ő, reggel én boldogítottuk a többi öt embert, aki az asztalnál ült. Akkor okoztunk csak némi problémát, amikor a szobatársam is velünk tartott a túrákra, mert a nagyon udvarias társaságot hirtelen megosztottuk és zavarba hoztuk, hogy kit is engedjenek maguk közé. A két lány és az újdonsült barátném még nem is annyira, de a fiatal pár bizony látszott, hogy küzd a jómodor és a farkastörvények közti ellentéttel. Önző módon és mivel nagyon jól éreztem magam a társaságukban, a farkastörvényekre szavaztam és aki hamarabb odaér elvét alkalmazva kiszorítottam a szobatársamat az asztaltársaságból. Pofátlanság, tudom és felírom a listára, amit meg kell majd gyónom, amikor odáig jutok. Így viszont végigszórakoztam az összes reggelit és még a sorbaállás sem zaklatott fel túlságosan, ami a tálalóasztalnál mindennapos volt. A gépet, ami képes volt kávét, kapucnit, teát és más csodákat adagolni Pauló kezelte és ebben nem ismert pardont. Szépen el kellett neki mondani, hogy mit szeretnénk és ő, mint egy kívánságkút vagy aranyhal már adta is vágyaink tárgyát. Sajnos nem voltam elég szemfüles, tudjuk be ezt a folyamatos koránkelésnek, pedig ki kellett volna próbálni, hogy csak a reggeli italokra specializálódott, vagy a szerkezeten volt más gomb is, amit megnyomva bármilyen kívánságot tudott volna teljesíteni. Erről lemaradtam és csak teát kértem a masinát kezelő úriembertől, aki lelkesen adagolta nekem a forró vizet és nyomta a kezembe a teafiltert.

Ezen a napon már a vágyott város utcáin sétálhattam. Előtte azonban tettünk még egy kitérőt és megnéztük Leonardo da Vinci szülővárosát, Vincit. Miközben utaztunk, Zsuzsa tartott egy kis ismertetőt a tájról, Toscanaról és Vinciről. Érdekes, sosem gondoltam bele, honnan származik az olaszokra olyan előszeretettel használt digó szavunk. Most megtudtam. Állítólag az első világháború során olasz fronton harcoló katonáink terjesztették el, amikor a csaták szünetében megpróbáltak barátkozni az ellenséggel. Az olaszok magyarázat közben sokszor használták a dico vagyis ’mondom’ kifejezést, de észak-olasz dialektusban, vagyis digo-nak ejtve. Mivel ezt annyiszor ismételték, a magyar lelemény egyszerűen csak digónak kezdte el őket szólítani. Vajon a magyar katonák milyen szót használtak előszeretettel? Nem biztos, hogy meg szeretném tudni. Mindenesetre az olaszok szerencsésebbek voltak, mert történelmi emlékeiket meg tudták valamilyen módon őrizni és most büszkén mutogathatják a hozzájuk látogató idegeneknek. Ilyen megőrzött kincsesdoboz Vinci városa is.

vinci.jpg

(forrás: saját fotó)

Középkori hangulat fogadott bennünket, ahogy a macskaköves utcán felsétáltunk a dombra. Énekes madarak repkedtek a fejünk felett és nagy hangon hirdették, hogy reggel van, süt a nap és szép az élet. A 13. századból megmaradt kastélyban egy kiállítást rendeztek be a zseni tiszteletére méghozzá úgy, hogy a rajzai alapján megépítették a gépeket, amiket tervezett. Természetesen csak olyan anyagok felhasználásával, amelyek da Vinci korában is léteztek. Az építkezéseket segítő csörlők és emelők mellett láthattunk szövőgépet és különleges selymet előállító masinát is. Ebbe a selyembe aranyszálat szőttek, amit vékony aranylemezekből készítettek. Ezek is a kiállítás részeit képezték. Megnézegettem, de sehogy nem tudtam volna úgy hozzáférni a selyemhez, hogy ne bukjam le, ezért a lányok egyikével helyes kis tervet eszeltünk ki, hogyan lehetne megoldani a problémát. Sajnos nem volt időnk a terv részleteinek kidolgozására, de állítom, hogy ez is egy jó kis olasz meló lett volna, nem kis bevétellel a végén. Viccet félretéve: el nem tudok olyan témát képzelni, ami da Vincit ne érdekelte volna. Valószínűnek tartom, hogyha szembetalálta magát valamilyen problémával, azonnal a megoldáson kezdte törni a fejét és bár tervei nagyobb része befejezetlenek maradtak, látszik, hogy minden esetben a természet megfigyelése és a logika alkalmazása révén messze megelőzte a korát. A sorozatlövő fegyver vagy a búvárruha annyira modernkori elgondolás, hogy nem is értem mit keresett ez az ember a középkorban. Megértem, ha az emberek őrültnek gondolták és azon sem csodálkoznék, ha ő ettől rengeteget szenvedett volna. Ma viszont, ebben a kisvárosban méltó kiállítással emlékeznek meg róla.

Már a Toscanaba vezető úton dönteni kellett néhány dologról. Nevezetesen, hogy ki akar bemenni az Uffizi képtárba, ki szeretne áthajózni Elba szigetére és ki szeretne egy profi idegenvezető segítségével megismerkedni Firenze látnivalóival. Örülök, hogy olyan csoporttal utazhattam, akik hasonló érdeklődésűek révén a vásárolgatási lehetőségek helyett inkább a kultúrálódási lehetőségeket helyezték előtérbe és ezáltal mindegyik fakultatív kirándulás elindult és bőven volt mindegyiken résztvevő. Ez párosult azzal, hogy nem kellett senkire sem várni és nem kellett senkit sem nyomozni, hogy hol veszhetett nyoma. Előre lefixálhattuk, hova megyünk be és hányan meggyorsítva ezzel a bejutást és megtakarítva a sorbanállást.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Sosem gondoltam volna, hogy az olaszok ennyire leleményesek és ennyire hasznot tudnak húzni a turistákból. Azt mondják mindenkinek, hogy „gyere nézd meg mi van nekünk”, majd „persze neked is nekünk is jobb ha nem tömegelsz, kérj időpontot” és „hogyne lehetne előre kérni”, de természetesen ezért fizetni kell. Egyébként be lehet állni a végeláthatatlan sorok egyikébe és reménykedni, hogy zárás előtt bejutsz. Persze ki az az idióta, aki nem fogadja el a felkínált lehetőséget, hiszen a csoportos utazást jelentősen megkönnyíti a kiszámíthatóság. Erre apellálva aztán jól meg is szedik magukat az olasz múzeumok, mert egy átlag harminc fős csoportnál fejenként 4 € egy gombnyomásért nem is olyan rossz ár. A buszunk természetesen csak behajtási engedélyt kapott a városba. Vagyis a megállítóhelyen le kellett szállni róla és délután jöhetett be újra a megadott időben és csak arra a pár percre állhatott meg, amíg felszálltunk rá. Természetesen ezért is külön fizetni kellett.Ezt kellene utánuk csinálni! Majd egyszer mi is felnövünk a feladathoz.

Minden programon részt akartam venni természetesen, hiszen a lehető legtöbbet szerettem volna látni a városból. Beálltam hát a csoporttal az Uffizi elé és újabb kellemes meglepetésben részesültem. Mint máshol is, Firenzében csak az az idegenvezető dolgozhat, akinek van erre engedélye. Szerencsénkre egy nagyon kedves és rendkívül felkészült hölgyet kaptunk kísérőül, Évát akinek nem kellett átkiabálni a várost ellepő turisták okozta állandó zajon, mert rögtön kiosztott a kollégájával közöttünk egy fülhallgatót és egy nyakbaakasztható adóvevő készüléket. Így ő egy mikrofonba beszélt és mi végig pontosan érthettük, hogy miről van éppen szó. A képtárba elég macerás volt a bemenet, mert kb. olyan átvizsgálást tartottak, mint a reptereken szoktak. Minden ásványvizes és üdítős palackot elkoboztak, de érdekes mód a nálam lévő kézfertőtlenítő folyadékos tubus nem keltette fel a gyanújukat. Most álljak le az őrökkel vitatkozni? Inkább megjegyeztem magamnak a fura szokásukat. Kellőképpen biztonságosnak találván bennünket végre bejuthattunk a festmények szentélyébe. Maga az épület hatalmas volt, olyan hosszú főfolyosóval, hogy el sem láttunk a végéig. A kiállítás a középkori táblaképfestőkkel kezdődött és Caravaggioval végződött. Az idegenvezetőnk kiemelte a legérdekesebb festményeket és hol a technikai újításokat, hol a festményhez kapcsolódó történeteket fűzte hozzá a bemutatásukhoz. Megismerkedhettünk Fra Filippo Lippi és az ő gyönyörűséges modelljének történetével, aki egy apáca volt, de nála szebb Madonnát képzelni sem lehet, Botticelli problémájával a lábak megfestésénél, ami akárhogy küzdött nem igazán sikerült neki, de kit érdekel, ha az alakjai annyira magával ragadóak, Raffaello megtisztított képeivel, amelyek így visszanyerték eredeti tündöklő színeiket és néhány olyan különlegeséggel, mint az alapvetően szobrász Michelangelo Szent családot ábrázoló festménye, amelyen a művész nem hazudtolja meg magát és szinte három dimenziósra festi az alakokat. Megtudhattunk olyan kis kulisszatitkokat, mint hogy a híres képtárat sem kerülik el a kártevők és bizony néhány fára festett festményt azért kell most restaurálni, mert a szú beköltözött a falak közé és rákapott a magaskultúrára. A hosszú folyosó végéről kitűnő kilátás nyílt a Ponte Vecchiora, amit szintén megcsodáltunk.

firenze.jpg

(forrás: saját fotó)

Kilépve az Uffiziből ránéztem az órámra és nem akartam elhinni, hogy ilyen sok időt töltöttünk bent. Habár zúgott a fejem a szemem által befogadott sok-sok információtól, szívesen befizettem volna ott azon nyomban még egy körre. Enni is kellett azonban valamit és még várt ránk a délutáni séta valamint Dávid is, ezért néhányan bementünk az idegenvezetőnk által ajánlott közeli étterembe. Kicsit megkavartuk a pincért, akinek nem annyira tetszett, hogy csapatunk nem mindegyik tagja akart ételt is fogyasztani. Azért megbékélt, amikor a legtöbben az egyszerűbb menüből választottunk és kevéske várakozás után már hozták is a salátát, ami mindenütt a menü előételét képezte. Akik tésztás menüt kértek, azoknak bor járt az ételhez. Méghozzá igen finom illatú bor, amit én meg is jegyeztem a mellettem ülőnek. Lovagias pasira találtam benne, mert egyből felkínálta, hogy önt egy kóstolót nekem. Sajnos nem figyeltem eléggé, ezért nem vettem észre, hogy más kontójára lovagiaskodik, még ha egy kasszán vannak is. A felesége jó képet vágott a dologhoz, de azért később elcsíptem egy megjegyzést, amiben igencsak nehezményezte a férfiú ilyetén nagylelkűségi rohamát. Mindenesetre a tudatlanságom biztonságában én nagyon finomnak találtam a bort. Amikor kihozták a pizzámat még örültem is neki, hogy ittam egy kortyot előtte, mert olyan hatalmas adagot kaptam, hogy igencsak megküzdöttem vele és nem is bírtam az egészet megenni. Teljesen belemelegedtem a vékony tészta nyiszatolásába és erősen gondolkodtam, hogy nevelés ide vagy oda, megfogom kézzel és sokkal gyorsabban haladok vele. Nem dobtam félre a neveltetésemet, de megjegyeztem, hogy edzésre lenne szükségem, ha ilyen kajákat akarok enni.

Miután megtömtük a hasunkat siettünk a találkozóhelyre, ami az étteremtől egyszer balra és egyszer jobbra volt, pont a Dávid előtt. Nem tévesztettük el és nyomban meg is tudtuk, hogy ez a Dávid nem az a Dávid, de meg fogjuk látni az eredetit is hamarosan. Így múlik el a nagyok dicsősége. – gondoltam én és már nem is bámultam annyira a kőférfit. Bámultam helyette a házakat és rajtuk a fel-feltűnő Medici-címert, ami jelezte, hogy valaha az is a család tulajdonában volt. Kibukkantunk egy térre, ahol a hatalmas Duomo előtt találtuk magunkat. Mivel Firenzében a mai napig ez a legmagasabb épület, ezért a város minden pontjáról lehet látni a feltűnő vörös kupoláját. A katedrális homlokzata zöld, rózsaszín és fehér színekben pompázik és bővelkedik a domborművekben. A vele szemben található keresztelőkápolna bejárata valaha bronzból készült és az Ótestamentum eseményeit mutatta be. Sajnos az eredeti egy tűz következtében megsérült, ezért ma már csak egy másolat látható a helyén, de ez is igazán lenyűgöző. A katedrálisnál kellett csak sorba állnunk, de kb. félórahosszánál nem többet, ahhoz, hogy bejussunk a templomba. A külső díszítéshez képest viszonylag egyszerűbb a belső, de a márványpadló mintája és a kupola freskója méltán világhírű. A dómból kilépve az akadémia felé vettük az irányt és ehhez tettünk egy sétát Firenze belvárosában.

firenze2.jpg

(forrás: saját fotó)

Végre amolyan „egyszerű” házakat is szemügyre vehettünk. Az akadémia utcáján aztán újra turisták tömegébe botlottunk, de talpraesett idegenvezetőpárosunk nem hagyott cserben bennünket és elég gyorsan bejutottunk a kapun, ahol kezdődött előről a fémdetektoros bohóckodás. A terembe, ahova beléptünk amolyan étvágygerjesztőnek Michelangelo négy befejezetlen szobrát állították ki. Nehezen tudtam elképzelni, hogy lehet az, hogy a szobrászok szerint ők csak lefejtik a szoborról a felesleges követ. Ezek a befejezetlen művek viszont tökéletesen ábrázolták ezt a folyamatot. Mindegyik alak úgy nézett ki, mintha ki akarna törni a kőből, ami per pillanat még magába zárja. Ezek után egyáltalán nem csodálkoztam, amikor a Dávid szobor elé lépve azt hallottam, hogy egy tömbből készült. Ez már csak természetes, hiszen Miki megláttam benne és segített neki kijönni belőle. Ennyi. A több mint öt méter magas szobor tényleg aprólékosan kidolgozott tökéletes munka. Története során csupán csak kétszer sérült meg, ahogy megtudtam. Egyszer akkor, amikor a városházán, ami előtt eredetileg állt, néminemű vita tört ki, amit tettek követtek és egy pad kidobása az ablakon. Az ülőalkalmatosság sajnálatos módon telibe kapta Dávid felemelt bal karját és letörte. Sokáig csonkán állt, amíg ügyes szobrászkezek vissza nem illesztették. A másik balesete már itt az akadémián történt, ahova pont a további károktól való megóvás érdekében szállították. Egy turista ugyanis vagy nem találta elég jónak a szobor lábujjait, vagy szuvenírt akart magának és ott a kiállítóteremben rávetette magát a kis vésőjével a márványszoborra. Néhány társa gyorsan lefogta és így nem tett kárt az alkotásban. Azért még azzal a kulisszatitokkal is gazdagodtam, hogy Michelangelo még ezt a munkáját se fejezte be teljesen. A fiatal férfi homlokba hulló göndör fürtjei és homloka találkozásánál ugyanis nincs lecsiszolva a márvány. Biztosan határidős volt a munka és a művész úgy gondolta, hogy olyan magasságig már senki sem lát el.

Sétánk a Santa Croce templommal zárult. A Giotto freskókkal díszített gótikus templom lett végső nyughelye Machiavellinek, akit annak idején elüldöztek a városból, de megírta A fejedelem c. munkáját, ami az uralkodók kézikönyve lett a hatalom megtartása érdekében, Galileinek, akinek a Mediciek nyújtottak menedéket, amikor híres tanait hangoztatva a pápa kiátkozta, de mégis mozog a Föld és az átkot vissza lehet vonni, ezért kerülhetett megszentelt sírba. A templom kerengőjéből nyílik egy kápolna, ahova eredetileg a Lorenzo Medici ellen merényletet elkövető Pazzi család temetkezett volna, de az il Magnifico elleni támadás eredményeképpen gyakorlatilag a család minden tagja bűnözőként, felakasztva és kitaszítva végezte és így a sírhely kihasználatlan maradt.

Helyi idegenvezetőnk, Éva itt elbúcsúzott tőlünk és mi kaptunk egy kis szabadidőt. Újonnan szerzett barátnémmal eldöntöttük, hogy egy életünk egy halálunk mi fagylaltot veszünk. Ezt a hadműveletet nem is volt olyan nehéz végrehajtanunk, mert lépten nyomon fagylaltozókba botlottunk. Megettem eddigi életem legnagyobb adag fagyiját és bátran mondhatom, hogy a legfinomabbat is. Miközben eszegettük a szerzeményünket feltámadt a szél és esélylatolgatásra kényszerültünk. Mégpedig arról, hogy fog-e esni avagy nem. Ötven-ötven százalékra szavaztam, ami nem nyugtatta meg fagylaltozótársamat és esernyőért kiáltott. Hamarosan meg is vettük élete legdrágább esernyőjét egy finom bőrtáskákat árusító üzletben. A befektetés megtérült, mert nem kezdett el zuhogni az eső. Sétálgattunk még egy kicsit, majd egy hídon átmentünk a folyó túloldalára, de nem távolodtunk el nagyon, mert az idő szorított. Visszatértünk hát és egy kis parkban leültünk, vártuk a buszunkat. Valami lehetett a helyben, mert bár nem ez volt találkozási pontnak megjelölve, az útitársainkat is odavonzotta és szépen összegyűltünk a megadott időpontra. A busz megérkezett, mi felpattantunk és a túlparti kilátóba vitt az utunk, ahonnan visszanéztünk a városra. Esteledett, a téren már gyülekeztek a helyiek és néhány fiatal vidáman capoerazott. Körbeállták őket a társaik és a turisták és a dobok hangjára ütemesen tapsoltak a különös táncot járó párosoknak. Egy kis nézelődés után indultunk vissza a szállásunkra.

Sokminden kimaradt a látnivalókból, hiszen még a Ponte Vecchion sem sétáltam át és a Pitti Palotát sem láttam, de ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy képet kapjak a városról. Csak úgy zúgott a fejem, amikor lefeküdtem és alig bírtam elaludni pedig ismét nagyon korán kellett kelni, mert a következő napra a Napóleon által elhagyott Elba-szigetének megismerése volt betervezve.

Toscankörút - A kezdetek, avagy akármi is jön, én megyek

(Még mezei utazóként, 2011-ben)

Amikor én még kislány voltam, nagyon kicsi kislány, akkor a családi legendárium szerint nyaralni voltunk Horvátországban és mivel mindenki külföldiül próbált beszélni hozzám, állítólag egyszercsak kifakadtam: Miért beszélnek hozzám olaszul, mikor én nem tudok olaszul?! Persze a családom ezután végig ezzel szórakozott, nekem pedig lett egy lightos olaszmániám. Kicsit nagyobb kislányként azután elolvastam A mi időnk visszatér c. regényt, ami a reneszánsz kori Firenzében Lorenzo Medici idejében játszódik. Ettől kezdve már nem csak úgy általában Olaszországot vágytam látni, hanem Firenzét mindenestől. Aztán jött a jel, az utazási prospektus és lecsaptam az első lehetőségre. Március végét írtunk ekkor.

Májusban aztán felgyorsultak az események. Felgyorsultak? Enyhe kifejezés! Rakétasebeséggel kezdtek el száguldani és én nem győztem kapaszkodni! Kiderült, hogy az elutazásom előtti napon lesz egy céges rendezvény, amit le kell vezényelni, tehát előtte nem vehetek ki szabadságot. Viszont mint tudjuk, nincs lehetetlen, csak tehetetlen meg hasonló idevágó frázisok, és amúgy is gyakorlott utazó vagyok, a csomagolás nem okozhat problémát, szóval nem estem pánikba. Csak akkor, amikor az utazásom előtt négy nappal kiderült, hogy a pesti indulású úthoz mégsem tudnak transzfert biztosítani, mint ahogy azt megígérték. Ekkor a kolléganőimhez fordultam és kupaktanácsot tartottunk, ahol én főleg sóhajtoztam és ráztam a fejem, mert egyik felvetett megoldási javaslat se tűnt megvalósíthatónak. Aztán derült égből villámcsapás és megvilágosodás! Persze nem nálam, mert én már javában ástam a sírt az utamnak. A kupaktanács kérdése: Nincs valami ismerősöd, akinél fent aludhatnál? De van! Gyors telefon és nagy segítőkészség az unokatesóm részéről. Ez a gond is megoldódott. Péntek hajnalban már Pesten fogok taxit magamnak és megyek át a budai oldalra, ahol vár a buszom. Már csak odáig kell eljutnom valahogy.

A csütörtöki partnertalálkozót sikeresen leküzdöttük délelőtt, de be kell vallanom, hogy alig vártam a kedves vendégek távozását. Kolléganőm hazaszáguldott velem, gyorsan letusoltam és fel az első vonatra, amivel zötyögtem is Pestre. Unokatesóm váltig kapacitált, hogy szálljak fel a metróra és csak két megállót kell mennem a lakásig, de nekem valahogy nem volt kedvem a megpakolt bőröndömmel egyensúlyozni a mozgólépcsőn, ezért végighúztam azt a két megállót a városon a csomagomat. A csodálkozó pillantásokkal nem törődtem, én tudtam hova tartok. Valóban meg is találtam a házat és a felcsengetés is sikeresen ment az utasítások alapján, amit a telefonon kaptam. Vidáman behúztam a bőröndömet a csöpnyi liftbe és jól becsuktam az ajtót, ahogy a tanács szólt, megnyomtam a hármas gombot és a felvonó megindult. Kb. egy méter után megállt. Se föl, se le nem mozdult. Ott álltam és nem hittem el, hogy ez nem valami átverős műsor felvétele. Felhívtam unokatesómat, aki először azt hitte, hogy viccelek, aztán megijedt, mert tudta, hogy klausztrofóbiás vagyok és félt nem-e bepánikolok. Az összes létező gombot megnyomtam, kinyitottam és becsuktam a belső ajtót, de semmivel nem sikerült rávenni a mozdulatlan alkotmányt a haladásra és a külső ajtót nem lehetett kinyitni, hogy legalább szabadon távozhattam volna valahogyan, akárhogyan. Ekkor elöntött a veríték, másodpercek alatt lejátszottam magamnak az összes liftbeszorulós jelenetet, amit filmeken láttam, kikockázva az izgis momentumokat. Márpedig az nem lehet, hogy én itt legyek egy felvonóban, amikor sokkal fontosabb dolgom lenne. Megvitattuk az összes lehetőséget az unokatesómmal, természetesen jó hangosan, hiszen egy vastag fémajtó választott el bennünket. Egyikünknek sem jutott jobb eszébe, mint megnyomni az egyetlen gombot, amit még eddig nem nyomtam meg és rá volt írva: Vészjelző. Alatta pontos utasítás, hogy mit kell csinálni vész esetén. Az esetemet vésznek minősítve megnyomtam hát a gombot. Egy automata közölte a tennivalókat, mármint hogy várjak a kezelő jelentkezésére. Három vagy négy csengést kellett várni, amíg egy férfi bejelentkezett. Bemutatkoztam, mert az ember lánya legyen udvarias, akármilyen bajban is van, és elmondtam hol vagyok és mi a problémám. Sajnos a tákolmány az ő szóbeli utasításainak végrehajtására se gondolta meg magát, tehát szükség volt egy esetkocsira, amit a férfiú megígérte, hogy azonnal kiküld. Éreztem, le akarja tenni a kagylót, ezért gyorsan megkérdeztem, hogy mikorra várható a segítség megérkezése. 15-20 percet saccolt, ha nincs nagy forgalom, de nagyon szépen megkért, ha addig elindulna a lift, akkor szóljak neki, mert akkor lefújja a segélyakciót. Persze megígértem, de visszagondolva eszembe nem jutott volna megtenni, miután ez azzal járt volna, hogy újra be kellett volna lépni a liftbe, hiszen a beszélgetőpanel a fülkén belül volt. Márpedig ha egyszer kiszabadul valaki, akkor tuti biztos nem lép be újra csevegni egy sort.

lift.jpg

(forrás:pixabay)

Kikiabáltam unokatesómnak a segélykérés eredményét, de akkor már más érdeklődő is felbukkant a lépcsőn, miután hiába hívta a liftet már gondolom egy tíz perce. A nagyon kedves fiatalembernek hangzó hang megkérdezte, segíthet-e valamiben, de sajnos nem pajszerrel járt, ezért nem volt használható semmire. Vártunk és kínomban azon poénkodtam, hogy végül is van nálam hat napra való enni- és innivaló, valamint elegendő ruha egy darabig kihúzom itt csak a mosdó kérdése nem megoldott. Meg hogy egyszer hívatom meg magam és rögtön elrontom a liftet és hasonlóak. Végül az egy főből álló segélycsapat olyan húsz perc múlva érkezett meg. A szakállas, copfos fiatalembernek először kiadogattam a csomagjaimat, majd kiugrottam a felfeszített ajtón keresztül én magam is. Nem tudott válaszolni, hogy mi lehetett a gond, a liftet lezárta és ajánlotta másik használatát. Megjegyeztem neki, hogy valahogy most nincs kedvem hozzá. Mire közölte, hogy csak nyugodtan, egy darabig még a közelben lesz. Ha-ha, nem rázol át! – gondoltam. Inkább felcipeltük közös erővel a bőröndöt a harmadikra és lerogytunk a lakásban. Ki-ki a vérmérsékletének megfelelő mértékben remegett. Aztán arra gondoltam: Semmi baj nem lesz az úton, hiszen a legrosszabb már megtörtént és túléltem!

Igyekeztem nem visszaélni az unokatesóm vendégszeretetével, meg a liftet is elrontottam ugye, ezért péntek hajnalban próbáltam a lehető legkisebb felfordulás közepette elhagyni a lakást. A csomagokat lecipeltem a harmadikról és kiengedtem magam a házból. A megrendelt taxi már várt rám, amikor kiléptem az ajtón. Ahogy áthajtottunk a Lánchídon megjegyeztem a sofőrnek, hogy még soha nem láttam ilyen csendesnek és nyugodtnak a várost. Egészen szép volt így Budapest, sőt még akár szeretnivalónak is nevezhető.

A Déli Pályaudvar melletti hotelnél még nem volt ott a busz, ami Toscanaba röpített és el se tudtam képzelni, hova fog beállni. Gondoltam megkérdezem a hotel előtt álldogáló alakot, mert olyan meghittem cigerettázott az ajtóban, azt hittem az éjszakai portás. Már kb. két lépésre volt tőlem, amikor éppen elővett egy papírt, amiben az általam jól ismert utitájékoztatót ismertem fel és éles logikával rájöttem, hogy a véletlen éppen egy sorstársamhoz vezérelt. Bemutatkoztunk egymásnak a kedves hölggyel és megosztottunk az információinkat. Ő már eltársalgott a szálloda portásával és megkérdezte a busz várható parkolási irányát, én pedig tájékoztattam, hogy ott nincs semmi mivel arról jöttem. Gyorsan tisztáztuk, hogy egyébként ki milyen távolságot tett meg idáig és mikor honnan indult. Közben sorra érkeztek a taxik és a további utasok. A busz is megérkezett és pont oda, ahova az éjszakai portás jelezte. Ebből arra lehet következtetni, hogy egyrészt már sokan megkérdezhették tőle, másrészt nem alszik éjszaka, ha meg tudta figyelni mi történik a szálloda mögött. Magára hagytuk a segítőkész férfiút és csatlakoztunk a többiekhez.

Nagyon hosszú volt az út, amit csak ritkán szakított meg egy-egy technikai szünet. Itt elkezdődött az ismerkedés a többiekkel. Két fiatal lánnyal beszélgettem és kellemes meglepetésként ért, hogy végre nem kiáltottak fel szent borzadállyal, vagy nem néztek lesajnálóan, amikor kiderült, hogy egyedül utazom. Úgy vettem észre, hogy idősebb hölgyeknél ezt nem találják olyan furcsának, de az én koromban még valahogy nem tudják megemészteni. Szerencsére itt nem volt ilyen probléma és jól eltársalogtunk. Szlovéniába érve aztán Zsuzsa, az idegenvezetőnk megérettnek látta a pillanatot arra, hogy betegyen egy útifilmet az országról én pedig arra, hogy elővegyem és felavassam a nyakpárnámat, aminek a két vége tigrisfejet mintázott. Mivel most történt az avatásuk, ezek lettek az én avatarjaim és az egész út során nagyon jó szolgálatot tettek. A szlovén nevezetességeket bemutató film másra is hasonló hatást gyakorolt, vagyis gyakorlatilag mindenki átaludta, amikor beléptünk Olaszország területére. Hipp-hopp egyszercsak kinyitottam a szemem és olaszul voltak a feliratok az út mentén. Hát ez gyorsan ment. – gondoltam, de a lábam nem ezt mondta, mert már kezdett nagyon fájni a sok üléstől. Még egy technikai szünet beiktatása után végre az utolsó etaphoz érkeztünk, ami az idegenvezetőnk szerint a legbizonytalanabb kimenetelű. Azaz nem lehetett tudni, hogy két óra vagy négy óra múlva érkezünk meg, mert bár a távolság ugyan nem nagy, de a közlekedési akadályok már annál nagyobbak lehetnek. Ilyen tájékoztató után mindenki feszült csendben várta a sors ítéletét. A sors pedig kegyes volt hozzánk és gyors haladást biztosított. Az út mentén a jellegzetes ciprusfák magasodtak és már az sem zavart, hogy a mögöttem ülő hölgy folyamatosan kommentálta a látványt és késztetést érzett arra, hogy minden apró állatnak és növénynek közölje a fajtáját és hovatartozását. Meg hogy nálunk látni-e ilyet és a ha igen hol, ha nem akkor miért nem. Egész enciklopédia volt a fejében, amit állandóan nyitva tartott, lapozgatott és hangosan olvasott. Néha nagyon fárasztó tudott lenni, hiszen a hosszú és információkban tobzódó út után nem tudtam több adatot befogadni. Önmagában viszont elképesztő teljesítményt nyújtott.

Megérkeztünk Montecatinibe, ami egy Firenzéhez közeli település és megkezdtük a beszállásolásunkat. A kedves kis szálloda előterében vártuk, ki milyen szobát kap. Nekem külön érdekes volt, hogy milyen szobatársat kapok, hiszen az út befizetésekor csak úgy nem kellett egyágyas felárat fizetnem, ha vállaltam, hogy társulok valakivel. Első emeleti szobát kaptam és egy hatvanéves gyermekgyógyász doktornőt. Igazából nem sok vizet zavart az egész út során, mert ő már kétszer járt Firenzében és most csak azt akarta megnézni, ami eddig kimaradt, azaz a négy napból, amikor kirándultunk, hármat nem velünk töltött, és nagyon jó indulatú is volt, de valami nem stimmelt vele. Régóta egyedül élhet, ahol nem kell senkihez sem alkalmazkodnia, ezért nem volt zökkenőmentes az együttlakásunk. Valamiféle külön világban/burokban létezett, ami csak a legszükségesebb felületeken érintkezett a többiekével és ezért észre sem vette, hogy magában motyog, vagy a tevékenységével zavar másokat. Mindeközben nagyon talpraesetten intézte az ügyeit és megértette magát az olaszokkal, akik segítőkészek voltak vele szemben. Elvarázsolt figura volt minden jó és rossz tulajdonságát együttvéve. Mindenesetre az út végére a türelmemmel játszott, ahogy teljesen anarchistán állt a közös szoba kérdéséhez, vagyis az együttműködéshez való hozzáállásom a végén már nekem is inkább a negatív irányba fordult.

A szálló egyébként nagyon családias hangulatú, puritán berendezésű, de nagyon tiszta hely volt. A családfő, Paulo vezette és a felesége uralkodott a konyhában. Rugalmasan álltak hozzá minden problémához és a végletekig segítőkésznek bizonyultak. Igazi vendéglátók, akikhez biztos vagyok benne, hogy sokan visszatérnek. A tavalyi spanyol tapasztalatomból kiindulva nem fizettem be a félpanziót, tehát nem volt csak reggelim, de akik vacsoráztak, azok nagyon dicsérték a főztjüket. Habár a süteményüket én is megkóstolhattam, mert új barátném nem szerette az édességet és felküldte nekem a szobatársammal. Tényleg finom volt. Az új ismeretséget megpecsételendő a szobatársam javaslatára elindultunk, hogy megnézzük a kisváros legrégebbi részét. Ehhez csupán a felvonót kellett megkeresni, ami kb. 20 perc sétára volt tőlünk a szobatársam tempójában, ami kicsit hasonlított a futáshoz. Már majdnem feladtuk, amikor végre megtaláltuk a felvonó bejáratát, ami a budavári siklóhoz hasonlít. A pénztárhoz mentünk volna, de egy nagyon kedves fiatalember hevesen integetett, hogy szálljunk be és amikor bent voltunk ránk csukta az ajtót, ezért nem volt teljesen tiszta, hol is kell fizetni és mennyit. Egy német csoporttal kerültünk egy vagonba, akik hangosan társalogtak és nagyon meglepődtek, amikor felérve megkérdeztem őket németül, hogy akkor most kell-e majd fizetni. Mondhattam volna, hogy bocs minden szót értettem, csak nem akartam félbeszakítani a vidám kiabálásotokat, de hazudtam volna, mert olyan tájszólásban beszéltek, amiről csak gyanítottam, hogy német. De bejött. Teljesen besötétedett mire felértünk, de így is szép volt a régi városrész a sok kiülős teraszos vendéglővel és a sétányával, amit teljesen körbejártunk. A közeli város fényeiről váltig győzködtem két sétatársamat, hogy az Firenze, nem akarták elhinni. Másnap kiderült, hogy igazam volt, mert a két település olyan közel volt egymáshoz, hogy az a sok-sok fény nem a kis Montecatinihez, hanem bizony Firenzéhez tartozott. Jól kisétáltuk magunkat és már majdnem éjfél volt, amikor visszaértünk a szállóhoz.

Elhelyezkedtünk és vártuk a beharangozott sok-sok kalandot, amit a következő napok ígértek.