(Még mezei utazóként, 2011-ben)

Amikor én még kislány voltam, nagyon kicsi kislány, akkor a családi legendárium szerint nyaralni voltunk Horvátországban és mivel mindenki külföldiül próbált beszélni hozzám, állítólag egyszercsak kifakadtam: Miért beszélnek hozzám olaszul, mikor én nem tudok olaszul?! Persze a családom ezután végig ezzel szórakozott, nekem pedig lett egy lightos olaszmániám. Kicsit nagyobb kislányként azután elolvastam A mi időnk visszatér c. regényt, ami a reneszánsz kori Firenzében Lorenzo Medici idejében játszódik. Ettől kezdve már nem csak úgy általában Olaszországot vágytam látni, hanem Firenzét mindenestől. Aztán jött a jel, az utazási prospektus és lecsaptam az első lehetőségre. Március végét írtunk ekkor.

Májusban aztán felgyorsultak az események. Felgyorsultak? Enyhe kifejezés! Rakétasebeséggel kezdtek el száguldani és én nem győztem kapaszkodni! Kiderült, hogy az elutazásom előtti napon lesz egy céges rendezvény, amit le kell vezényelni, tehát előtte nem vehetek ki szabadságot. Viszont mint tudjuk, nincs lehetetlen, csak tehetetlen meg hasonló idevágó frázisok, és amúgy is gyakorlott utazó vagyok, a csomagolás nem okozhat problémát, szóval nem estem pánikba. Csak akkor, amikor az utazásom előtt négy nappal kiderült, hogy a pesti indulású úthoz mégsem tudnak transzfert biztosítani, mint ahogy azt megígérték. Ekkor a kolléganőimhez fordultam és kupaktanácsot tartottunk, ahol én főleg sóhajtoztam és ráztam a fejem, mert egyik felvetett megoldási javaslat se tűnt megvalósíthatónak. Aztán derült égből villámcsapás és megvilágosodás! Persze nem nálam, mert én már javában ástam a sírt az utamnak. A kupaktanács kérdése: Nincs valami ismerősöd, akinél fent aludhatnál? De van! Gyors telefon és nagy segítőkészség az unokatesóm részéről. Ez a gond is megoldódott. Péntek hajnalban már Pesten fogok taxit magamnak és megyek át a budai oldalra, ahol vár a buszom. Már csak odáig kell eljutnom valahogy.

A csütörtöki partnertalálkozót sikeresen leküzdöttük délelőtt, de be kell vallanom, hogy alig vártam a kedves vendégek távozását. Kolléganőm hazaszáguldott velem, gyorsan letusoltam és fel az első vonatra, amivel zötyögtem is Pestre. Unokatesóm váltig kapacitált, hogy szálljak fel a metróra és csak két megállót kell mennem a lakásig, de nekem valahogy nem volt kedvem a megpakolt bőröndömmel egyensúlyozni a mozgólépcsőn, ezért végighúztam azt a két megállót a városon a csomagomat. A csodálkozó pillantásokkal nem törődtem, én tudtam hova tartok. Valóban meg is találtam a házat és a felcsengetés is sikeresen ment az utasítások alapján, amit a telefonon kaptam. Vidáman behúztam a bőröndömet a csöpnyi liftbe és jól becsuktam az ajtót, ahogy a tanács szólt, megnyomtam a hármas gombot és a felvonó megindult. Kb. egy méter után megállt. Se föl, se le nem mozdult. Ott álltam és nem hittem el, hogy ez nem valami átverős műsor felvétele. Felhívtam unokatesómat, aki először azt hitte, hogy viccelek, aztán megijedt, mert tudta, hogy klausztrofóbiás vagyok és félt nem-e bepánikolok. Az összes létező gombot megnyomtam, kinyitottam és becsuktam a belső ajtót, de semmivel nem sikerült rávenni a mozdulatlan alkotmányt a haladásra és a külső ajtót nem lehetett kinyitni, hogy legalább szabadon távozhattam volna valahogyan, akárhogyan. Ekkor elöntött a veríték, másodpercek alatt lejátszottam magamnak az összes liftbeszorulós jelenetet, amit filmeken láttam, kikockázva az izgis momentumokat. Márpedig az nem lehet, hogy én itt legyek egy felvonóban, amikor sokkal fontosabb dolgom lenne. Megvitattuk az összes lehetőséget az unokatesómmal, természetesen jó hangosan, hiszen egy vastag fémajtó választott el bennünket. Egyikünknek sem jutott jobb eszébe, mint megnyomni az egyetlen gombot, amit még eddig nem nyomtam meg és rá volt írva: Vészjelző. Alatta pontos utasítás, hogy mit kell csinálni vész esetén. Az esetemet vésznek minősítve megnyomtam hát a gombot. Egy automata közölte a tennivalókat, mármint hogy várjak a kezelő jelentkezésére. Három vagy négy csengést kellett várni, amíg egy férfi bejelentkezett. Bemutatkoztam, mert az ember lánya legyen udvarias, akármilyen bajban is van, és elmondtam hol vagyok és mi a problémám. Sajnos a tákolmány az ő szóbeli utasításainak végrehajtására se gondolta meg magát, tehát szükség volt egy esetkocsira, amit a férfiú megígérte, hogy azonnal kiküld. Éreztem, le akarja tenni a kagylót, ezért gyorsan megkérdeztem, hogy mikorra várható a segítség megérkezése. 15-20 percet saccolt, ha nincs nagy forgalom, de nagyon szépen megkért, ha addig elindulna a lift, akkor szóljak neki, mert akkor lefújja a segélyakciót. Persze megígértem, de visszagondolva eszembe nem jutott volna megtenni, miután ez azzal járt volna, hogy újra be kellett volna lépni a liftbe, hiszen a beszélgetőpanel a fülkén belül volt. Márpedig ha egyszer kiszabadul valaki, akkor tuti biztos nem lép be újra csevegni egy sort.

(forrás:pixabay)

Kikiabáltam unokatesómnak a segélykérés eredményét, de akkor már más érdeklődő is felbukkant a lépcsőn, miután hiába hívta a liftet már gondolom egy tíz perce. A nagyon kedves fiatalembernek hangzó hang megkérdezte, segíthet-e valamiben, de sajnos nem pajszerrel járt, ezért nem volt használható semmire. Vártunk és kínomban azon poénkodtam, hogy végül is van nálam hat napra való enni- és innivaló, valamint elegendő ruha egy darabig kihúzom itt csak a mosdó kérdése nem megoldott. Meg hogy egyszer hívatom meg magam és rögtön elrontom a liftet és hasonlóak. Végül az egy főből álló segélycsapat olyan húsz perc múlva érkezett meg. A szakállas, copfos fiatalembernek először kiadogattam a csomagjaimat, majd kiugrottam a felfeszített ajtón keresztül én magam is. Nem tudott válaszolni, hogy mi lehetett a gond, a liftet lezárta és ajánlotta másik használatát. Megjegyeztem neki, hogy valahogy most nincs kedvem hozzá. Mire közölte, hogy csak nyugodtan, egy darabig még a közelben lesz. Ha-ha, nem rázol át! – gondoltam. Inkább felcipeltük közös erővel a bőröndöt a harmadikra és lerogytunk a lakásban. Ki-ki a vérmérsékletének megfelelő mértékben remegett. Aztán arra gondoltam: Semmi baj nem lesz az úton, hiszen a legrosszabb már megtörtént és túléltem!

Igyekeztem nem visszaélni az unokatesóm vendégszeretetével, meg a liftet is elrontottam ugye, ezért péntek hajnalban próbáltam a lehető legkisebb felfordulás közepette elhagyni a lakást. A csomagokat lecipeltem a harmadikról és kiengedtem magam a házból. A megrendelt taxi már várt rám, amikor kiléptem az ajtón. Ahogy áthajtottunk a Lánchídon megjegyeztem a sofőrnek, hogy még soha nem láttam ilyen csendesnek és nyugodtnak a várost. Egészen szép volt így Budapest, sőt még akár szeretnivalónak is nevezhető.

A Déli Pályaudvar melletti hotelnél még nem volt ott a busz, ami Toscanaba röpített és el se tudtam képzelni, hova fog beállni. Gondoltam megkérdezem a hotel előtt álldogáló alakot, mert olyan meghittem cigerettázott az ajtóban, azt hittem az éjszakai portás. Már kb. két lépésre volt tőlem, amikor éppen elővett egy papírt, amiben az általam jól ismert utitájékoztatót ismertem fel és éles logikával rájöttem, hogy a véletlen éppen egy sorstársamhoz vezérelt. Bemutatkoztunk egymásnak a kedves hölggyel és megosztottunk az információinkat. Ő már eltársalgott a szálloda portásával és megkérdezte a busz várható parkolási irányát, én pedig tájékoztattam, hogy ott nincs semmi mivel arról jöttem. Gyorsan tisztáztuk, hogy egyébként ki milyen távolságot tett meg idáig és mikor honnan indult. Közben sorra érkeztek a taxik és a további utasok. A busz is megérkezett és pont oda, ahova az éjszakai portás jelezte. Ebből arra lehet következtetni, hogy egyrészt már sokan megkérdezhették tőle, másrészt nem alszik éjszaka, ha meg tudta figyelni mi történik a szálloda mögött. Magára hagytuk a segítőkész férfiút és csatlakoztunk a többiekhez.

Nagyon hosszú volt az út, amit csak ritkán szakított meg egy-egy technikai szünet. Itt elkezdődött az ismerkedés a többiekkel. Két fiatal lánnyal beszélgettem és kellemes meglepetésként ért, hogy végre nem kiáltottak fel szent borzadállyal, vagy nem néztek lesajnálóan, amikor kiderült, hogy egyedül utazom. Úgy vettem észre, hogy idősebb hölgyeknél ezt nem találják olyan furcsának, de az én koromban még valahogy nem tudják megemészteni. Szerencsére itt nem volt ilyen probléma és jól eltársalogtunk. Szlovéniába érve aztán Zsuzsa, az idegenvezetőnk megérettnek látta a pillanatot arra, hogy betegyen egy útifilmet az országról én pedig arra, hogy elővegyem és felavassam a nyakpárnámat, aminek a két vége tigrisfejet mintázott. Mivel most történt az avatásuk, ezek lettek az én avatarjaim és az egész út során nagyon jó szolgálatot tettek. A szlovén nevezetességeket bemutató film másra is hasonló hatást gyakorolt, vagyis gyakorlatilag mindenki átaludta, amikor beléptünk Olaszország területére. Hipp-hopp egyszercsak kinyitottam a szemem és olaszul voltak a feliratok az út mentén. Hát ez gyorsan ment. – gondoltam, de a lábam nem ezt mondta, mert már kezdett nagyon fájni a sok üléstől. Még egy technikai szünet beiktatása után végre az utolsó etaphoz érkeztünk, ami az idegenvezetőnk szerint a legbizonytalanabb kimenetelű. Azaz nem lehetett tudni, hogy két óra vagy négy óra múlva érkezünk meg, mert bár a távolság ugyan nem nagy, de a közlekedési akadályok már annál nagyobbak lehetnek. Ilyen tájékoztató után mindenki feszült csendben várta a sors ítéletét. A sors pedig kegyes volt hozzánk és gyors haladást biztosított. Az út mentén a jellegzetes ciprusfák magasodtak és már az sem zavart, hogy a mögöttem ülő hölgy folyamatosan kommentálta a látványt és késztetést érzett arra, hogy minden apró állatnak és növénynek közölje a fajtáját és hovatartozását. Meg hogy nálunk látni-e ilyet és a ha igen hol, ha nem akkor miért nem. Egész enciklopédia volt a fejében, amit állandóan nyitva tartott, lapozgatott és hangosan olvasott. Néha nagyon fárasztó tudott lenni, hiszen a hosszú és információkban tobzódó út után nem tudtam több adatot befogadni. Önmagában viszont elképesztő teljesítményt nyújtott.

Megérkeztünk Montecatinibe, ami egy Firenzéhez közeli település és megkezdtük a beszállásolásunkat. A kedves kis szálloda előterében vártuk, ki milyen szobát kap. Nekem külön érdekes volt, hogy milyen szobatársat kapok, hiszen az út befizetésekor csak úgy nem kellett egyágyas felárat fizetnem, ha vállaltam, hogy társulok valakivel. Első emeleti szobát kaptam és egy hatvanéves gyermekgyógyász doktornőt. Igazából nem sok vizet zavart az egész út során, mert ő már kétszer járt Firenzében és most csak azt akarta megnézni, ami eddig kimaradt, azaz a négy napból, amikor kirándultunk, hármat nem velünk töltött, és nagyon jó indulatú is volt, de valami nem stimmelt vele. Régóta egyedül élhet, ahol nem kell senkihez sem alkalmazkodnia, ezért nem volt zökkenőmentes az együttlakásunk. Valamiféle külön világban/burokban létezett, ami csak a legszükségesebb felületeken érintkezett a többiekével és ezért észre sem vette, hogy magában motyog, vagy a tevékenységével zavar másokat. Mindeközben nagyon talpraesetten intézte az ügyeit és megértette magát az olaszokkal, akik segítőkészek voltak vele szemben. Elvarázsolt figura volt minden jó és rossz tulajdonságát együttvéve. Mindenesetre az út végére a türelmemmel játszott, ahogy teljesen anarchistán állt a közös szoba kérdéséhez, vagyis az együttműködéshez való hozzáállásom a végén már nekem is inkább a negatív irányba fordult.

A szálló egyébként nagyon családias hangulatú, puritán berendezésű, de nagyon tiszta hely volt. A családfő, Paulo vezette és a felesége uralkodott a konyhában. Rugalmasan álltak hozzá minden problémához és a végletekig segítőkésznek bizonyultak. Igazi vendéglátók, akikhez biztos vagyok benne, hogy sokan visszatérnek. A tavalyi spanyol tapasztalatomból kiindulva nem fizettem be a félpanziót, tehát nem volt csak reggelim, de akik vacsoráztak, azok nagyon dicsérték a főztjüket. Habár a süteményüket én is megkóstolhattam, mert új barátném nem szerette az édességet és felküldte nekem a szobatársammal. Tényleg finom volt. Az új ismeretséget megpecsételendő a szobatársam javaslatára elindultunk, hogy megnézzük a kisváros legrégebbi részét. Ehhez csupán a felvonót kellett megkeresni, ami kb. 20 perc sétára volt tőlünk a szobatársam tempójában, ami kicsit hasonlított a futáshoz. Már majdnem feladtuk, amikor végre megtaláltuk a felvonó bejáratát, ami a budavári siklóhoz hasonlít. A pénztárhoz mentünk volna, de egy nagyon kedves fiatalember hevesen integetett, hogy szálljunk be és amikor bent voltunk ránk csukta az ajtót, ezért nem volt teljesen tiszta, hol is kell fizetni és mennyit. Egy német csoporttal kerültünk egy vagonba, akik hangosan társalogtak és nagyon meglepődtek, amikor felérve megkérdeztem őket németül, hogy akkor most kell-e majd fizetni. Mondhattam volna, hogy bocs minden szót értettem, csak nem akartam félbeszakítani a vidám kiabálásotokat, de hazudtam volna, mert olyan tájszólásban beszéltek, amiről csak gyanítottam, hogy német. De bejött. Teljesen besötétedett mire felértünk, de így is szép volt a régi városrész a sok kiülős teraszos vendéglővel és a sétányával, amit teljesen körbejártunk. A közeli város fényeiről váltig győzködtem két sétatársamat, hogy az Firenze, nem akarták elhinni. Másnap kiderült, hogy igazam volt, mert a két település olyan közel volt egymáshoz, hogy az a sok-sok fény nem a kis Montecatinihez, hanem bizony Firenzéhez tartozott. Jól kisétáltuk magunkat és már majdnem éjfél volt, amikor visszaértünk a szállóhoz.

Elhelyezkedtünk és vártuk a beharangozott sok-sok kalandot, amit a következő napok ígértek.