Utolsó nap a strandon hirtelen azt vettem észre, hogy elcsendesül a környezetem és az ősi ösztönlényem vészjelzője riadóztat. Olyan adrenalinlöketet kaptam, hogy azonnal felegyenesedtem, elkezdtem kémlelni, hogy mi és honnan jön a veszély. A vízen ködfelhő gomolygott a part felé, a láthatár pedig teljesen eltűnt. Csak a felhő volt jól látható és közeledett egyre a part felé. Nagyon nem tetszett. Szívesen felkaptam volna cuccomat, és futottam volna a szélrózsa minden irányába. A többiek azonban nyugton maradtak a közelemben és nem is lett volna hova menekülni, mert a felhő beterítette az egész környéket. Hiába magyaráztam meg magamnak a furcsa időjárási jelenséget, megmondom úgy ahogy van, amíg nem tisztult ki a levegő, folyamatos figyelőállásban volt az összes érzékszervem, és égnek állt a kezemen a szőr. Szóval, akik a horror sztorikat írják, tudják mire kell és lehet rádolgozniuk. Ezt tanúsíthatom.

(forrás: saját fotó)

Reggel elindult a karaván. Lassan magunk mögött hagytuk a tengert és a pálmafákat. Visszafelé a Pireneusokon úgy keltünk át, hogy átmentünk Andorrán. Alig vártam, hogy lássam a miniállamot, amiről az utazás előtt annyi érdekességet olvastam. A legenda szerint, egy elüldözött királylány és egy az elkóborolt nyáját kereső pásztor alapította. Hat tartományból áll és az állam berendezkedése teljesen középkori. Kettős irányítás alatt áll: egy spanyol püspökség és a francia állam közösen gyakorolja felette a főhatalmat. Folytassam még a furcsaságokat? Nincs állandó hadsereg, de háború esetén kötelező hadviselés van, főbenjáró bűnöket olyan ritkán követnek el, hogy alig-alig van börtön, ha túl sok a letartóztatás, akkor a tűzoltóság épületében rakják lakat alá a delikvenseket. A bíróságon a vádlott önállóan látja el a védelmét. Egy ügyvédek nélküli ország? Ezt látni kell! Az országnak nincs repülőtere és vasútvonala, ezért csak közúton közelíthető meg. Mára rákaptak az idegenforgalom ízére és rájöttek, hogy néhánya imádnak leszáguldani a meredek lejtőkön mindössze két vékony lécet kötözve a talpuk alá, tehát jó kis sípályákat alakítottak ki a hegyek között. A szezont úgy próbálják kicselezni, hogy az üzemanyagon és az alkoholon kívül nem terhelik adóval a termékeket. Így a bevásárló turizmust is bevonzották a kis országba. Kíváncsi vagyok, mikor érnek ide a kaszinók.

A busz szorgosan falta a kilómétereket és mi egyszer csak azt vettük észre, hogy jócskán bent járunk a hegyek között és a Heidi című film díszletébe keveredtünk. Ilyen nincs és mégis van! Sziklák, smaragzöld fű, kristálytiszta patakok és vízesések, legelésző nyáj a hegyoldalban, terméskőből épített fagerendás házak. Vártam, hátha hirtelen drindliruhás nők vagy nagyszakállú, bőrnadrágos férfiak pattannak elő a házakból, de nem pattant ki senki. Mármint nem hogy ilyen ruházatban lévő emberek, hanem mások sem. Valószínűleg a téli szezonban kel életre az egész vidék, nyáron viszont mindenki a hétköznapi énjébe szürkül. Nagyon sok új és újonnan épülő társasházat láttam, amire ki volt rakva, hogy eladó vagy kiadó. Mégis kell lenni életnek, ha házat építenek neki. Úgy tűnt, hogy itt a muskátli helyett a rózsát kultiválják az ablakban és azzal szépítik az erkélyeket. Eszerint nem csak hogy van élet, hanem a virágot is szeretik, méghozzá a viszonylag kényesebb, ápolást igénylő fajtát. Ha a mondás igaz, akkor nem lehetnek rossz emberek. Szinte pislogás nélkül néztem a tájat, ami mellett elmentünk és gyűjtöttem magamba a látvány okozta élményt valamint hallgattam a csodálkozó kiáltásokat, sóhajokat, amiket az utastársaim adtak ki. Többen belemerültek a fényképezés művészetébe, megpróbálva elcsípni egy-egy rendkívüli tájelemet. Ennek következtében egyre többször úszott be a látómezőmbe egy fotómasina, minek utána a srác mellettem előszeretettel fényképezett. Természetesen nem engem, sőt igyekeztem annyira laposra összehúzni magam, hogy még véletlenül se jelenjek meg a gyönyörű tájban, nehogy belerondítsak a műalkotásba.

Andorra la Vella, a főváros a középkori és a modern keveréke. McDonalnd’s terméskő épületben, bevásárlóközpont csillogó üvegpalotában, autószalonok a főutcán. Újabb választási lehetőség, habár újból a szokásos: bevásárlás vagy szétnézés. A jól bevált, barcelonai társasághoz csatlakoztam és nem csalatkoztam. Először egy helyi ember útmutatására támaszkodva betévedtünk egy lakóparkba. A lakóparkban élőknek körbekerített parkot álmodott a tervező, egy mesterséges tavacskával, amin egy híd vitt keresztül. A tóban vadkacsák fürödtek. Később nem értettem a vadkacsákat, hiszen pár méterre ott csobogott az élő folyó. Pedig nem is tűntek művadkacsáknak. Csalinkáztunk még egy sort, majd egy rendőrtől megkérdeztük, hol az óváros. Egészen magyarosan állt a kérdéshez, amikor közölte, hogy ő nem turisztikai információs. Szerencsére megtaláltuk a helyi tourinformot és szerencsére ott kedves, segítőkész hölgyeket, mint itthon is és adtak helyi térképet valamint helyes útirányt. Végre a város középkori utcáit is szemügyre vehettük. Tényleg szűk utcák kacskaringóztak körbe a középkorias házak között.

(forrás: saját fotó)

Megcsodáltam az egyik állami épületet, aminek saroktornya, amelyen mellesleg nem láttam ablakot, lepottyanni látszott a ház sarkáról, de valami csoda mégis a helyén tartotta.

(forrás: saját fotó)

Aztán megcsodáltam egy kis csobogót az egyik terecskén. Táncoló alakok fogták közre a felspriccelő vizet. Az egészet pedig rózsákkal ültették körbe. Találtunk egy meglehetősen nagy teraszt és azon egy kellemesnek tűnő kávézót. Itt aztán újra otthon éreztük magunkat. Nem tudtam eldönteni, mi okozhatta a problémát. Véletlenül nem egy hanem három asztalnál is ültek? Több mindent is kértek? Megfejthetetlen. A pincér felvette az egyik asztalnál a rendelést, majd eltűnt. Szó szerint! Azután megjelent egy másik, aki a megrendelt italokat és csakis az italokat kihozta, de a további rendeléseket nem vette fel. Mert az az első pincér dolga. Azé, aki eltűnt. Elkezdtünk fogadásokat kötni, hogy vajon a kaját (úgyis mint hamburger) egy harmadik hozza-e ki. Közben előkerült kisbarátunk és hajlandó volt felvenni mindkét asztaltól a rendelést. Túlszárnyalták a várakozásainkat, nemhogy egy harmadik hozta ki a kaját, egy negyedik szedte be a pénzt! Kérem szépen, itt minden feladat elvégzésére megvan a megfelelő ember és még véletlenül se keverednek a funkciók, vagyis menthetetlenül belezavarodnának, ha mást is kellene végezniük, mint amire kiképezték őket. Szép új világ? Így kell leküzdeni a munkanélküliséget. Ámuldoztunk egy sort a kiszolgáláson, de az elénk táruló táj jelentősen tompította a szituáció bosszantó voltát. Mikor fogok legközelebb az egeket ostromló hegyek társaságában kávézni? Sürgetett az idő, ezért elindultunk vissza a parkolóba hagyott buszhoz. Azért csak beszédültünk egy parfümériába. Végigszaglásztam néhány illatot, de nem leltem a sajátomat, ezért nem csábultam el és nem vásároltam. Hozzáértők szerint pedig igen olcsón vesztegették a márkás parfümöket. Még csak amatőr parfümér sem vagyok, ezért ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Ekkor még nem tudtam, hogy a szaglásomat jobb lett volna eltompítani valamivel az elkövetkező jónéhány órára.

(forrás: saját fotó)

Mások is vásárolgattak ezt és azt. Nehezen, de mindenki előkerült és elindultunk Franciaország irányában. A táblák azonban nem voltak túl egyértelműek, ezért tettünk egy buszos városnézést is. Betévedtünk az egyik szűk középkori utcába is, ahol be kellett venni egy meredek jobb kanyart. A megállni tilos táblára ügyet se vető motorosok miatt ez a kanyar hasonló nehézségeket okozott, mint a monacoi alagút. Itt viszont egy kocsma képezte az alagút másik felét. A sarki ivónak nagy üvegablaka vagy inkább kirakata volt az utcára. Simán látni lehetett, hogy csak két vendége van a pultos lánynak, ami igen dícséretes ilyen déli órán. Azért nem zárhatott olyan rossz napot a lány, mert igencsak kiszáradhat az ember torka, amikor egy böhöm turistabusz akrobatikázik a törzshelyünkkel szemben. Ezt a vendégkör is így gondolta, mert friss italokat kért a látványhoz. Az egyikük néha elindult az ajtó felé. Nem tudom, hogy attól rettegett-e, a busz bemegy a kocsmába, vagy az övé volt az egyik motor a túloldalt és azt féltett. Mindenesetre ezt a műveletet is megoldották a sofőreink és elindultunk lefelé a hegyről. Igazi szerpentinút következett, jó kis hajtű kanyarokkal és szakadékokkal spékelve. Azt mondják, Andorra vízválasztó az időjárás tekintetében. Ha az egyik oldalán tündöklő napsütés van, akkor tuti, hogy a másik oldalán szakad az eső. Ez egy olyan legenda, ami igaz.

(forrás: saját fotó)

Alig kezdtünk ereszkedni a hegy másik oldalán, amikor egy esőfelhő kellős közepébe csöppentünk. Nem csupán szerényen csöpörgött az eső, hanem egyből zuhogott, mi több ömlött, mintha dézsából öntenék. A látótávolságot egyből a minimálisra csökkentette és a kanyargós úton amúgy is lassan haladó busz, még lassabb tempóra vett vissza. A klíma kitünően üzemelt és a kinti időjárási viszonyok látványa miatti reflex is azt diktálta, hogy mindeni elkezdett felöltözni. Kivéve engem. Rólam ugyanis szakadt a víz és szívem szerint a vállpántos felsőmtől is megszabadultam volna, ha azzal enyhíteni tudtam volna a rosszullétemet. Történt ugyanis, hogy megpróbáltam relaxálni, de amint balra fordítottam a fejem olyan büdös lábszag csapta meg az orrom, hogy egyből felfordult a gyomrom. Próbáltam nem foglalkozni vele, másra gondolni, de a gyomrom liftezése nem akart alábbhagyni, márpedig ha valamit utálok, akkor az a hányás. Hiába, amint balra fordítottam a fejem újra és újra felböffent a szag és indult a gyomrom. Megpróbáltam inni egy korty vizet, de az előtte a buszban felmelegedett, ami egyébként nem zavart volna, de most kifejezetten rosszul jött ki. Nem fordultam hát balra, hátha azzal megúszhatom a bajt. Akkor se néztem balra, amikor a mellettem ülő srác megint elkezdte fényképezni a bal oldali tájat, vagyis az én oldalamat. Biztosan zavaróan viselkedtem, mert rövid idő múlva, már nem is volt olyan érdekes a fényképezés. Az eszemmel tudtam, hogy ezen a szerpentinen nem lesz megállás, mert az életveszélyes, de néhány pánikrohamszerű pillanatban szívesen előrerohantam volna behúzni a kéziféket csak hogy friss levegőt szívhassak végre. Már Franciaországban jártunk, amikor végre megálltunk. Totál kivoltam. Akkor már a saját szagom is elviselhetetlen volt számomra. Amikor leszálltam mély levegőt vettem és próbáltam rendezni a gyomrom. Megkérdezték, hogy vagyok, mire teljesen őszintén válaszoltam, hogy rosszul. Nem ragozom tovább. Közös nyomozás eredményeképpen megállapításra került, hogy egyik utitársunk vett szagos sajtot és azt hozta fel a buszra. Hiába csomagolta be szerencsétlen, mindenen áthatoló bűzt eregetett. Felajánlotta, hogy kidobja, de csak annyit kértünk, hogy rakja le a bőröndök közé. Mondanom se kell, hogy a korai reggelin és az Andorrában elfogyasztott jegeskávén kívül se nem ettem, se nem ittam egész nap a lábszag miatt, ezért mire Nizzába értünk már elértem a szokásos állapotomat, vagyis fejfájást, ami miatt enni és inni sem tudok. Elég későn értünk Nizzába. A buszt egyből a parkolóba állították be a fiúk, mivel joggal feltételezték, hogy mindenki felfogta a kézipoggyász lényegét. Felfogni felfogtam, de amikor összeraktam, akkor nem cipeltem egy kilométert. Valamiért ugyanis ennyit gyalogoltunk a szállásig, ahol első éjszaka is megszálltunk. Állítólag volt egy rövidebb út is odáig. Pedig pasi ment a csapat elején. Újra jött a játékos lift és a kártyák kiosztása. Most nem volt olyan szerencsénk és a hatodik emeletig kellett türelemjátékozni a felvonóval. Tusolás és egy tasakos leves lekényszerítése után eldőltem az ágyon és vártam, hátha csillapszik a szoba forgása. Így aludtam el utoljára ágyban az út során.