Úristen! Úristen! – ez volt amire teljesen magamhoz tértem másnap reggel. Addig is valami ébrenléti állapotban voltam, és lézengtem a szobában, de erre aztán teljes riadókészültségbe kerültem. Nem tehetek róla, egy nap alatt még nem szoktam meg barátnőm kirobbanó lelkesedését és annak jeleit. Úgy pattogott, mint egy labda és egyre csak ismételgette: Úristen! Úristen! Végre eljutott odáig, hogy a lelkesedés okát is elmondja, vagyis kitolt az erkélyre és irányba állított, aztán megpörgetett és a másik oldalt is megmutatta. Mit érdekelt onnantól kezdve a szálloda szocreál külseje és belseje, amikor balról a reggeli ködbe burkolózó hegyeket, jobbról pedig a bledi tavat láttuk! Azon vettem észre magam, hogy  én is ugyanúgy pattogok és tapsikolok és gondolatban odaintek a hegyeknek, hogy itt vagyok, nézzetek rám. Egyre inkább tetszett az aznapi program, ami egyszerre ígért hegyeket és völgyeket, tavat, hajókázást és záróakkordként a bledi krémest. Elő a vadonatúj túracipővel, hadd avassam végre már fel!

Első utunk a Bohinj-tó keleti sarkához vezetett, ahonnan eredetileg csak a tavat és a fölé magasodó hegyeket akartunk megnézni, de jóval többet sikerült látni. A sétaút egy hídra kanyarodott fel, aminek a másik oldalán egy fehér falú kis templom állt. A tornya szépen díszített, mint kiderült a környéken szokásos, színes farkasfogakkal. A tó fölött még mindig a reggeli pára szállt és az egész környéknek valami sejtelmes hangulatot adott. Aki csak tehette megállt egy fotó kedvéért, még a sportbringával közlekedők is fékeztek, hogy lássák ezt a különös természeti játékot. Nem csak a természettel volt szerencsénk. A templomot általában zárva tartják, de pont odaérkezésünkkor egy francia diákcsoport kért és kapott bebocsátást. A fiatal srácok többsége unott arccal lézengett az épület körül, mi viszont beszivárogtunk a nyitva hagyott ajtón. És csak álltam a kis templomban és azt kívántam bár egyszerre mindent láthatnék. A templom falaira a gótikus festők Keresztelő Szent János történetét festették, Salome szörnyű kívánságát és a szent lefejezését. Az oltár úgy nézett ki, mint egy tulipános láda és a karzat fa faragásai is festettek voltak, sőt még a mennyezetet is festett virágmotívumok díszítették. Láthatólag most restaurálhatták a templom belsejét, hiszen lehetetlen lett volna ilyen élénk színeket megtartani évszázadokon keresztül. A restaurátorok jó munkát végeztek, nem volt valószerűtlen, vagy múzeumszerű a hely, sokkal inkább tiszteletre méltó és hangulatos. Kiszédelegtem a főbejáraton és felnéztem a toronyra. A templom külső faláról ismét Szent Kristóf nézett le rám. Jól van, jó helyen vagyok. Míg álldogáltunk barátnőm megkérdezte tőlem, hol is vagyunk pontosan. Laza mozdulattal intettem a hátam mögé, ahova gondos kertészek sövénybenyírták a következőt: BOHINJ. Hát kérem, itt így megy ez. Nem kell útjelző tábla, a bokrokat kell figyelni útbaigazítás céljából. Végre mindenki előkerült és útnak indulhattunk a Vogel felé a tó másik végébe.

A hegy lábánál fekvő parkolóból szinte repülőstartot vettünk, mivel tíz perc múlva indult a következő felvonó és utána egy óráig semmi. Rohantunk hát, hogy le nem maradjunk és gyorsan be is szereztük a jegyünket oda-vissza aztán betömegeltünk egy üvegkabinba és már indultunk is fölfelé. Azt hittem félelmetesebb lesz ez a felvonózás, de néhány döccenőtől eltekintve a kabin nem lengedezett jobbra-balra, vagy imbolygott, ezért nem éreztem magam veszélyben. Vagy talán Szent Kristóf keze volt a dologban? Amikor felértünk, a vezetőnk közölte, hogy van háromnegyed óránk nézelődni, aztán megyünk lefelé. A kilátás valami lélegzetelállító volt. Itt kicsit megoszlott a véleményünk a barátnőmmel. Szerinte a hegyek, a Júlia-Alpok mindent vittek. Valóban szépek voltak a sziklák, ahogy az égre törtek és némelyik oldalán már hófoltok látszódtak, de engem jobban lenyűgözött a tó, amibe beleszakadtak a sziklák. A tükörsima, mélykék felületén visszatükröződtek a csúcsok és olyan volt, mintha lenne egy párhuzamos világ, egy fent és egy lent, egy tökéletes leképezése a valóságnak. Ezek után valószínűnek tartom, hogy mindegyik filozófus, aki hasonló kérdéskörrel foglalkozott, valami ilyesmi helyen élhetett, vagy járhatott. Ha nem, akkor el kellett volna mennie, hogy tisztában legyen vele, miről is okfejteget magányos óráiban.

Ahogy leértünk a parkolóba az emberünk feltette a költői kérdést: „Na kérem szépen hol van a busz?” Néztünk jobbra-balra, de sehol nem láttuk és el se tudtuk képzelni, hova tüntette azt a böhöm nagy járgányt. Egyszerűen elküldte. Erre egynémely hölgy arcára kiült az „ez hülye!” kifejezés, pedig éppen akkor kezdte el kifejteni az úriember, hogy egy tíz perces sétára van egy emlékhely, amit nekünk magyaroknak feltétlenül meg kell néznünk. Az első világháború idején ugyanis a Bohinj-tó fölé magasodó hegyek voltak az első vonalai a hátországnak. Mögötte már harcok dúltak és ide, Ukancba hozták a sebesülteket és temették el a halottakat. Itt a hegyek között, az erdő mélyén van egy kis katonai temető. Nem tömegsírokkal, nem emlékoszloppal a közepén, hanem szépen sorakozó fakeresztekkel, mindegyiken a névvel és egy kis fából ácsolt kápolnával. Román, ukrán, magyar békében nyugszik egymás mellett a szépen rendben tartott temetőben. Nekik szerencséjük volt a szerencsétlenségben, a nevükre emlékeztek, a sírjaikat látogatják, tudják hol nyugszanak. Szép gesztus ez az utókortól. Maga a látvány annyira megfogta a csoportot, hogy hangos szó nélkül, elmélázva sétáltunk le a buszunkhoz.

Ha már láttuk a Bohinj-tavat, akkor vettük magunknak a fáradságot, hogy a szállásunkhoz közelebb eső Bledi-tavat is megnézzük. Visszaszáguldottunk Bledbe és gyorsan le is csaptunk három csónakosra, akik vállalkoztak rá, hogy a sokszemélyes hajóikon áteveznek velünk a szigetre, ahol a Szűz Máriának szentelt templom áll. A három közül a legfiatalabb csónakost választottam és bepattantam a hajóba. A legfiatalabb egyben a legnépszerűbb is lehetett a haverjai körében, mert amíg a többiekkel már messze járt a csónak, addig ő egy lapáttal irányítgatott ki bennünket a móló mellől, mert a másik kezében a telefonját tartotta és magyarázta, hogy éppen most dolgozik. Végülis nekem mindegy volt, mikor érünk át, amíg nem borít a vízbe bennünket. Néhányan viszont el kezdtek hangosan morgolódni a lemaradásunk miatt és mivel a telefon szó elég nemzetközi, ezért minden bizonnyal értette a zúgolódás okát a kispajtás is, aki találva érezvén magát lerázta a hívóját és hajrába kezdett. A nyári olimpiai feelingen edződött társaság izgatottan látta, hogy ledolgozza a hátrányát és elsőként köt ki velünk a templomhoz felvezető 98 db lépcsőnél. Megtapsoltuk a teljesítményét, aztán elismertettük a győzelmünket a másik két hajó utasaival és még olyan megjegyzések is elhangoztak, hogy „a miénk volt a legjobb”. Egy tóhossznyi idő alatt elég nagyívű karriert futott be a srác. Sokra viheti. Ha így folytatja, még celeb is lehet belőle. Előttünk viszont a lépcsősor magasodott teljesítendő feladat és jövőképként. Az új cipőm kényeztetését élvezve hipp-hopp fölszökelltem a lépcső tetejére és elmentem a templom melletti terasz végébe, ahonnan Tito valaha volt villájára nyílt kitűnő kilátás. Ezek a vezetők mindig tudták, hol töltsék a hatalom gyakorlásába megfáradt tagjaik pihentetésére szánt idejüket.

A templomsziget gyönyörű kilátást nyújthatott a villa lakóinak. A templom belseje barokk díszítést kapott, de volt elég időm körülnézni, amíg a többiek a kívánságharanggal vesződtek, aminek a kötelét úgy kell meghúzni, hogy a harang pontosan háromszor szólaljon meg és akkor a kívánság teljesülni fog. Amíg ők rángatták a madzagot, addig én a hátam mögött fölfedeztem egy hármas oltárképet, ami teljesen más stílusú volt, mint a templom berendezése. A húsvéti eseményeket ábrázolta, de inkább klasszicista stílusban, mint a tobzódó barokkban. Egy darabig elnézegettem a festményt, aztán kimentem az udvarra és benéztem az ajándékboltba. Persze megint annyira kevés időnk maradt, hogy rohanni kellett le a lépcsőn a csónakokhoz. Sajnos mire leértünk a mi hősünk már elindult egy másik csoporttal, ezért kénytelen-kelletlen beszálltunk egy másik hajóba és leültünk az elejébe. Békésen csónakáztunk át a tavon, amikor a hátsó traktusban valakinek az a kitűnő ötlete nem támadt, hogy át akar ülni a másik oldalra. Felborult a hajó egyensúlya, mi meg majdnem bele a vízbe az evezősünk nem győzött rátartani. Az illető hölgyet kollektíve lehülyézték ki hangosan, ki csak magában és visszatuszkolták a helyére miközben nem túl szépen megkérték, hogy maradjon a hátsóján, amíg ki nem kötünk. Erre hamarosan sor került és mi igyekeztünk minél gyorsabban elhagyni a hajót.

A kis izgalom után elhagytuk a tavat, de nem a vizet. A tótól északra a Rodovna folyó által vájt szakadék felé vettük az irányt. A Vintgar-szurdok bejáratánál az idegenvezető ráállított bennünket az útra, és közölte, hogy 1,5 km sétaút van előttünk és kb. 2 óránk oda-vissza megtenni. Ezt én már nem igen hallottam, mert a fülemet betöltötte a víz zúgása és mint akit kötélen húznak mentem előre amíg meg nem láttam a rohanó folyót. A sziklába vájt és fából épített járdán vitt a lábam, néhol az egyik partról át a másikra, ahogyan a kiépítették az utat. Fölöttem fák magasodtak, vagy csak a puszta kő, amin látszódott a rétegződés, ahogy az idő során folyamatosan utat vágott magának rajta a víz, ami mellettem, alattam vágtázott és örvénylett és omlott alá a szikláról és folytatta tovább az útját. Közben folyamatosan incselkedett, versenyre hívott. Egy darabig ellenálltam, részben mert fényképezgettem, részben mert az előttem haladók tötyörögtek, de végül egyszerűen muszáj volt felvenni a kesztyűt és egy pihenőrésznél megelőztem a lassan haladókat és felvettem a víz ritmusát. Szinte szaladtam amíg el nem kényelmesedett a folyó és le nem lassult a folyása, hogy végül egy nagyobb katlanba belezuhanjon. Szegény barátnőmet jól otthagytam, de nem volt időm elmagyarázni neki a kihívást, meg a versenyt és hogy milyen erős volt a sodrás. Ő meg csak mondta, hogy ez egy kirándulás vagy mi, ahova sétálni jöttünk és nem rohangálni. Teljesen igaza volt, de ugrálni lett volna kedvem olyan könnyűnek és feldobottnak éreztem magam. Visszafelé rácsodálkoztunk a pisztrángokra, amik folyásiránnyal szemben álltak a vízben. Mármint gondolom piszkosul úsztak, de nem haladtak semerre sem. Itt kívánnám megjegyezni, hogy egy kicsit átverve érzem magam, mert eddigi olvasmányaim alapján meg voltam róla győződve, hogy a pisztráng ezüst színű hal. Hát kérem szépen, lehet, hogy a költők és regényírók ezüst pisztrángokkal találkoztak, de ezek sötétszürkék, inkább barnák voltak. Persze meglehet, hogy oxidálódtak és valami antik réteg képződött rajtuk, de mindenesetre nem csillogtak a vízben, mint ahogyan az a könyvekben meg van írva, szóval Verne, Karl May, Schiller sőt Schubert is látásvizsgálatra szorulna. Mondjuk az egész pisztrángozási mizériát nem értem, de hát, mint tudjuk, vajmi kevés közöm van a halakhoz és hála Istennek nekik is hozzám.

Erre a napra még a bledi vár meghódítása is be volt tervezve, majd megajándékozhattuk magunkat a világhírű krémessel. A várba még ugyanaz a lendület vitt föl, amit a szurdokba kaptam a folyótól. Van egy hülye szokásuk a szlovéneknek: a turistalátványosságoknál a kapun belépéskor készítenek egy fotót a vendégről ha akarja, ha nem. Aztán távozáskor kb. 6€-ért kiválthatja a képét. Ezzel a bledi várban találkoztam először és nem nagyon szimpatizáltam az ötlettel. Kicsit bosszankodva és a vakutól káprázó szemmel léptem be a sötét kapualjból a vár udvarára, ahol meglepetésre terített svédasztal és egy állófogadás kellős közepén találtuk magunkat, ahol egyenruhás férfiak utasítgatták a felszolgálókat, hova tegyenek még asztalokat. Gondolom azért a felszolgálókat pattogtatták, mert a saját beosztottjaik éppen valami elemózsiás kosár mellett üldögéltek a várfalon és falatoztak, sejtésem szerint megelőzendő az éhesen őrt álló katonák esetleges kihágását és a testület leégetését a fogadás alatt. Mivel a vállaposok irányítgattak, a pincérek pakoltak, a kiskatonák uzsiztak, így a magyar turisták szabadon lavírozhattak be a felállított asztalok közé, veszélyesen közel a még ugyan fóliával letakart hidegtálakhoz. Érezhették a helyzet komolyságát, mert a kilátóteraszra még felengedtek így bennünket, de lefelé már csak a várat megkerülve tudtunk menni. Pedig akkor már tartott a buli és igazán nem értem, mit számított volna az csipcsup negyven ember. Mindegy. Fellépcsőztünk a vár udvarára, ahol egy középkori bemutatóba csöppentünk ismét úgy, hogy egy másik csoport fizetett a szolgáltatásért. Habár az olaszoknak szólt a bemutató, mi szépen előre húzódtunk, hogy jobban lássuk az eseményeket. Rendkívül autentikus cipzárral záródó ruhába voltak bújtatva a szereplők, akik a CD-ről játszott középkori zenére táncoltak, amit távirányító és kisegítő személyzet híján úgy állítottak meg, hogy a technikusságot felvállaló páros mindig odatáncolt a lejátszóhoz és kikapcsolta a magnót. A lelkesedésünk viszont annyira magával ragadó volt, hogy ezeket a bakikat szívesen elnézte nekik az ember, sőt szorítottam nekik, hogy időben odaérjenek a magnóhoz, mielőtt a következő szám elkezdődne. Elég rosszul vette volna ki magát ugyanis, ha a lovagi tornához is csengettyűs zene szól. Márpedig itten aztán kard ki kard volt a javából! A négy férfi megküzdött egymással és én gyorsan ki is választottam kinek is szurkolok, aztán meg is néztem van-e nálam tiszta zsebkendő, amit a torna győztesének, remélhetőleg a választottamnak, át tudok nyújtani. Csak papírzsebkendőt találtam, igaz illatosítottat, de ha nekik lehet cipzáras ruhájuk, akkor a célnak ez is megfelel. Nagyon izgalmas volt a küzdelem, már majdnem a pocakos, idősebb lovag győzött, amikor az én lovagom kiütötte a kezéből a kardját és kétvállra fektette. Mégiscsak győzött a jobbik, meg szebbik. Megnyugodtam, hogy itt sem kell a lányoknak hiába izgulniuk, habár kicsit rosszul esett, hogy a győztes nem jelent meg előttem a keszkenőmért. Még ellejtettek egy örömtáncot a szereplők, de nekem már elvonta a figyelmemet egy sárkány, ami a kovácsműhely előtt állt. Volt kisebb és nagyobb tűzokádó is kikalapálva, nagyon tetszett ahogy felágaskodtak. Mire eldöntöttem, hogy lehet vennék egy ilyen alakú kis gyertyatartót már mennünk is kellett kifelé a várból. Az ajtóban ott voltak a falra kirakva a fotóink, de én nem akartam megvenni az engem ábrázolót. Vajon mit csinálnak azokkal a képekkel, amiket nem visznek el? Abból lesz a másnapi montázs és céltábla a lovagi gyakorláshoz?

Még mindig tartogatott a számunkra meglepetést a nap. Vacsora előtt még lesétáltunk a helyi híres cukrászda teraszára és rendeltünk a híres krémesből. Ami hiba volt, az az hogy le is ültünk a nyitott teraszon, ahol egyre hűvösebb lett és már nem nagyon érdekelt a krémes. Olyannyira, hogy amikor kihozták én bizony csak arra törekedtem, hogy minél gyorsabban megegyem és nem győztem a barátnőmet is rávenni erre. Ezután még vacsorázni is kellett. A szórakoztatásomról most nem a harmonikás gondoskodott. Fiatal pincértanoncok voltak a felszolgálók, akiknek, mivel svédasztalos étkezés volt, az volt a dolguk, hogy az asztalokról leszedjék a használt tányérokat és feltegyék a tisztákat a tálalókra. Az egyik srác szemmel láthatólag szétcsúszva önnön jóképűségétől nagyon feszített a fehér ingjében, ami rásimult a felsőtestére. Persze, nyilván ez tűnt föl először, de aztán elkezdtem figyelni és rájöttem, hogy milyen ügyes. A vele egy beosztásban lévő lány ötször annyiszor fordult, mint ő. Nem tehetett róla szegénykém, hogy mindig a legtávolabbi tányért szúrta ki magának és a leghosszabb úton jutatta el a gyűjtőhelyre. A lány három-néggyel a kezében fordult, míg ő, egyem a kis szívét, eggyel ügyeskedett végig a termen. Komoly művészetté fejlesztette a „hogyan nézzen ki úgy, mintha csinálnék valamit?” problémakör megoldását. Mindig úgy tűnt, mint aki éppen most akar valamit csinálni és mindig úgy csinálta, hogy mások hamarabb odaérjenek a melóhoz, mint ő. Én mondom, ebből még politikus lesz, ha megéri! Egyébként a krémes után nem nagyon tudtunk enni, ezért aztán elég gyorsan fel is mentünk a szobánkba, ahol még gyorsan megbeszéltük, hogy reggel hamarabb felkelünk, mert a bledi tóról el kell készíteni a megfelelő fényviszonyok mellett a fotókat.