Úgy kezdődött, hogy egyszerűen nem tudtam rendesen összerántani a csomagokat. Valahogy csak pakolgattam, de az utolsó simítással mindig vártam még egy kicsit. Ebből következik, hogy hirtelen rohamtempóra kellett váltanom, amikor láttam, hogy mennyire eltelt rajtam az idő. Már mindegy, hogy melyik cipő csak gyorsan bele a bőröndbe.
Mivel az ülésrend szerint ültek mellettem, ezért a buszra felkerülő csomagjaim számát minimalizáltam. Később ezen a szisztémán önvédelmi okokból kénytelen voltam változtatni. A buszon többen ismerősként üdvözölték egymást. Egy kicsit úgy is éreztem, hogy egy jól összeszokott társaságban csöppentem bele külsősként, azaz még nem ismerem a viszonyokat, a belső poénokat, még tapogatózom a hierarchiában és még nem derült ki, hova is fogok sorolódni. A második ajtó utáni traktusba kerültem, a szervezők közelébe. Mellettem még üres volt a hely, mert amint megtudtam, Pesten és Székesfehérvárott is veszünk majd még fel utasokat. Így sem lett teltházas a busz, voltak eleve, akik egyedül ültek (pl. a velem egy sorban ülő srác és a későbbi szobatársam is) és voltak, akik később jutottak ehhez a kegyhez (pl. én). Bennünket aztán többen irigyeltek is, de lepörgött rólunk minden megjegyzés, zavartalanul kiélveztük az egyedülülés minden előnyét. Nálam azért ebben először volt némi zavar. Pesten ugyanis felszállt az a lány, aki az édesanyjával utazott. Az anyukának eleve két ülés volt fenntartva, mert műtött gerinccel, fájós lábbal és nyakkal rendelkezik. Mivel azonban több dolog konstellációjaként (sok szabad hely; a szintén Pesten felszállt fiatal pár férfi tagjának balesetes lába, amit kinyújtva kellett tartani, ezért előre ültek a sofőr mögé stb.) tobzódtunk a helyben hátul, ezért anya és lánya úgy döntöttek, hogy mindketten külön ülnek. A lány a második ajtó után közvetlenül, a néni a hátam mögé. A csomagjaikat viszont szépen elosztották mindenhová. Mindenhová, vagyis mellém is, hiszen eredetileg az lett volna a lány helye. Egyszercsak azon vettem észre magam, hogy el vagyok barikádozva, a helyemről se ki, se be. Csak pislogtam, mert ilyet még nem láttam, megmondom őszintén, hogy ennyire ne vegyék észre emberek magukat és hogy ennyire ne tudjanak csomagolni. A két hölgynek ugyanis hihetetlen mennyiségű nagyméretű szatyorja volt, és az út során megtapasztaltam, hogy soha nem találtak semmit ebben a csomaghegyben. Egész utazás alatt az anyuka állandó programja az volt, hogy keresett valamit. Bicska, erős paprika, édes paprika, gyógyszer, kenőcs, takaró és a lista tetszés szerint folytatható. Rémálmaimban valószínűleg elő-elő fog jönni, ahogy Erzsike a hátam mögött zörög, motyog, lökdösi az ülést és nagy erőkkel, felhevülten keres. Néha előre ment egy sort srégizavé a lányához, hogy ott is keressen valamit. Ilyenkor egymásra néztünk a sráccal mellettem és megpróbáltuk megtudni a másiktól, hogy mi az aktuális keresés tárgya.
A csomagproblémát az első olyan megálló után, ahol a bőröndöket, csomagokat leszedtük, vagyis Nizzában, megoldottan. Fogtam az addig a raktérbe lepakolt táskámat és felvittem, majd nagy lendülettel leraktam magam mellé. Volt egy kis szemkikerekedés, amikor Erzsike felfedezte, de végül nem szólt semmit. Ennyiben maradtunk. Territóriumomat ezzel kibővítve ezután már kényelmesebben utaztam.
(forrás: saját fotó)
Voltatok már abban a szerencsés helyzetben, hogy teljesen kívülállóként részesei legyetek egy város ébredésének? Padovába ugyanis reggel 6 óra körül érkeztünk meg. Még éppen a fejére húzta a takarót, hogy felkelés előtt aludjon egyet és csak a díszlet állt még a napi színjátékhoz. Kellemesen hűvös volt a reggeli levegő, a lámpák sárgán villogtak, nem volt forgalom az utcákon. Ez lehetővé tette, hogy kényelmesen sétálgatva rácsodálkozhassunk néhány különleges erkélyre, falfestményre és udvarra.
(forrás: saját fotó)
A városháza előtt két lábakon álló kőszarkofágokra lettünk figyelmesek. Különös helyen, különös emlékművei voltak ezek a halálnak. Sétánk közben felfedeztük a gyümölcspiac teret, ahol éppen pakolták ki a portékáikat az eladók.
(forrás: saját fotó)
Gyorsan megnéztem az árakat és küldtem haza SMS-t, hátha kell egy szállítmány. A teret bezáró torony óráján a holdnaptár is rajta volt, vagyis pontosan tájékozódhattunk, hogy most melyik dekádban is járunk és melyik csillagjegy jellemzői vannak hatással ránk. Kicsit eltévelyedtünk és csak többszöri nekifutásra találtuk meg a templomot és annak kolostorát. Szent Antal temploma több érdekességgel is szolgált. Egyrészt azzal, hogy a szentélye körbejárható. Az apszis mögött mellékoltárak és gyóntatópadok voltak. Abból viszont annyi, hogy elkezdtem lelkiismereti felülvizsgálatot tartani, hogy nem-e igénybe kellene vennem az egyiket, ha már itt ekkora hangsúlyt fektettek arra, hogy lehetőséget adjanak a bűnbánatra. Majd máskor. A másik érdekesség a templomhoz csatlakozó kolostor udvarán várt, sőt udvarain, mert kettő is volt. Két árkádos kerengővel körbevett botanikuskert és tulipánfák lelőhelye. Nem győztem dörzsölgetni a szemem, hogy biztosan ébren vagyok-e, vagy csak álmodom a terebélyes magnóliafát, amelyen jó tenyérnyi virágok nyíltak. Elhiszem, hogy egy ilyen helyen el lehet merülni a lelkigyakorlatokban. Alig-alig akartam elhagyni a kertet, de indulni kellett. Lassan Padova is felébredt. Kinyitottak a kávézók, elindultak a lámpák és elkezdődött a hétköznapi műsor. Mi pedig továbbindultunk egy kevésbé hétköznapi városba.
Verona történelmi városrészét az Isten is arra teremtette, hogy egy dráma helyszíne legyen. A híres szerelmespár története valódi, ha mégannyira kiszínezte is az utókor. Rómeó és Júlia tömegeket vonz és ez kissé körülményessé teszi a közlekedést az utcákon. A buszról leugrálva elindultunk mi is, hogy beolvadjunk a turisták tömegébe. Még az utunk elején jártunk, de már látszott, hogy nehéz lesz összetartani a csapatot. Mivel nem volt idegenvezető, kvázi irányító, ezért a demokrácia szabályai érvényesültek, vagyis mindenki ment amerre látott. Opciós lehetőségként fel volt dobva, hogy mit lehet megnézni és többen csatlakoztunk is azokhoz, akik a kulturális programot választották. Legutóbb, amikor Veronában voltam, szintén kevés időnk volt egymásra és az Arénába nem tudtam bemenni. Most nem hagytam ki a lehetőségét annak, hogy megnézem Európa egyik legnagyobb működő szabadtéri színházát.
(forrás: saját fotó)
A legtöbbször az Aidát játsszák, aminek a díszlete állandóan ott van az épületen belül és kívül. Megnéztük a hatalmas nézőteret és hüledeztünk, hogy a mai technika nélkül is milyen jó akusztikát tudtak teremteni a régiek. Természetesen meg kellett nézni Júlia házát is, ha már itt vagyunk, de igazából már nem lelkesített annyira, mint első találkozásunkkor.
(forrás: saját fotó)
Sajnos most nem volt idő, hogy a kis utcákban sétáljunk, tereken bóklásszunk és betévedjünk egy-egy kisebb zárt térre, ahol csak egy kis szökőkút csobog. A közeli teret viszont körbejártuk, ahol veronai emléktárgyakat lehetett vásárolni. A kirakodó elején egy büfé állt, aminek a hűtőjében 3 dl-es műanyag poharakban szeletelt gyümölcsök mosolyogtak. Egy hurkapálcikával lehetett kivadászni a gyümölcsdarabokat a pohárból. Először nem akartam venni, de annyira gusztusosak voltak, hogy legyőztem az „utcán nem veszünk gyümölcsöt” - ellenérzésemet és vettem egy adagot. „Éljünk a mának!” – tűztem a zászlómra és jóízűen elfogyasztottam a vegyes és üdítő csemegét. Eközben a többiekkel andalogtam vissza a buszhoz. Verona ismét megérintett, de újra csak kacérkodtunk egymással, igazán megismerkedni nem sikerült. Vissza kell mennem újra.
(forrás: saját fotó)
A következő megálló Cremona volt. Az olasz kisváros teljes délutáni pompájában fogadott bennünket. A legfontosabb látnivalója a dóm, amely a korai lombard stílusban épült és a város főterén állt. Itt valami rendezvény készülődött. A téren felállítottak egy színpadot, szembe vele kordon mögött rendőrautók és csónakok (utánfutón) parkoltak. A színpad előtt vörös szőnyeg húzódott egészen a templomig. Na, azért nem ezen mentünk végig, hogy belépjünk a templomba, de megérdemelte volna ezt a felvezetést is. Belülről a szürke és a fekete árnyalataiban pompázó, magasba törő oszlopsorok fogadtak. A három hajó mennyezete külön-külön mintázatú fazettás díszítést kapott. Igazi élmény volt ott lenni és befogadni a látványt. Az első olyan hely volt, ahol valóban úgy éreztem, hogy le kell ülnöm és elsuttognom egy imát, mert minden egyéb szentségtörés lenne.
(forrás: saját fotó)
A három olasz városban gyűjtött élményekkel annyira elteltünk, hogy nyugodt szívvel megszavaztuk, ne álljunk meg csak a szálláshelyünkön Nizzában, és majd hazafelé nézzük meg Genovat.
Kissé belefásultam ekkora már az utazásba. Nem nagyon tudtam lelkendezni a tenger látványának és az összes hegynek és alagútnak, amin keresztülmentünk. Örültem, amikor szóltak, hogy már csak pár kilométer és a szálláshelyünkön leszünk. Ez azonban nem azt jelentette, hogy közel az ágy. Addig még néhány akadályt le kellett küzdenünk. A legfőbb akadály az volt, hogy nem lehetett a busszal közvetlenül a szálloda előtt parkolni. Helyette maradt a forgalmas, négysávos út széle, amit egy derékig érő kordon választott el a szálloda előtt futó szervízúttól. Ha kicsit (kb. 200 métert) előrébb parkolunk, akkor meg a járda volt lezárva a kordon végénél, tehát nem volt jó megoldás a le- és felszállás abszolválásához. Leszedtük a bőröndöket és nézegettük a kordont. Vajon megkerüljük, vagy átugorjuk? A csapat férfi tagjai, élükön Istvánnal és Zsolttal az átugorjukot választották és szépen átpakolták a bőröndöket a kordonon. A lányok, asszonyok pedig elslattyogtak 200 métert és átjutottak a túloldalra. A fiatal valamint kalandkedvelő lányok természetesen átmásztak, de én abban az adott pillanatban egyiknek se éreztem magam, tehát a 200 méter gát mellettet választottam. A szálloda recepciója a 3. emeleten volt. Két lift állt rendelkezésre, amiket rögtön igénybe is vettünk, vagyis néhányan beszálltak bőröndöstől majd pályára álltak. Mivel a lift önkényesen választotta ki, hogy milyen utasítást fogad el, ezért nem vitte azonnal az embert a kiválasztott emeletre, hanem ment amerre éppen hívták. Ha a harmadikról a negyedikre kellett volna menni és kapott egy hívást a földszintről is, akkor előfordulhatott, hogy először lement aztán fel a harmadikra és csak azután a negyedikre. Egyetlen biztos pont volt: a harmadik emelet. Előfordult, hogy megérkezett a lift a földszintre, rámozdultál az összes csomagoddal, de az előző turnus nézett szembe veled, amikor kinyílt az ajtó és készülhettél a következő rajtra. Azért ott este fáradtan, csomagokkal megrakodva nem volt ennyire szórakoztató.
(forrás: saját fotó)
Szerencsére éppen a harmadikon kaptam szobát, mellé egy szobatársat is. Gyorsan megegyeztünk, hogy a klímát egyikünk se szereti, ezért nem kapcsoltuk be. Nem is volt rá szükség, mert az ablak viszont nyitva volt. Nem lehetett becsukni. Mint kiderült, mivel velünk szemben volt a nizzai repülőtér, ezért a szálló összes ablaka hermetikusan zárt, vagyis a többi szoba levegőtlen volt. Egyébként szokásos tranzitszállás képét mutatta: két ágy, fogas és egy zárható tusolósarok, ahová bepasszírozták a mosdót és a WC-t is. Tényleg csak egy éjszakára tervezték. Valakinek a kaland is kijutott. Míg a többség fáradtan zuhant az ágyba, az egyik szobába ugyan be tudtak menni a kártyájukkal, de meglepetten vették észre, hogy az már lakott volt. A recepción kiderült, hogy nem már, hanem még lakott. A vendégnek már régen ki kellett volna költöznie. Ez mondjuk felveti annak a kérdését, hogy takarítanak ebben a szállóban és hogy veszik vissza a kártyákat, amelyek az ajtókat nyitják. Az éjszakai recepciós úgy oldotta meg a problémát, hogy kirakta a potyázó csomagjait a folyosóra, vitt tiszta ágyneműt, elvitte a koszosat és közölte, hogy be lehet költözni, mert egyébként teltház van, tehát vagy ez a szoba, vagy semmi, csereszoba nincs. Belementek hát a kényszermegoldásba, de ezzel az ügy még korántsem volt lezárva. Éjjel ugyanis megérkezett a csomagok tulajdonosa és bement a szobába az ajtót nyitó kártyával! A recepciós ugyanis nem vonta vissza! Még jó, hogy nem egy kétajtós szekrény, csak egy nő érkezett, akit kitessékeltek.
Nem mindenki várta hát felhőtlenül boldogan a másnapot.
