Történetek egy utazásra kattantból lett idegenvezető útjairól

HoNoradi, az utazó

Toscankörút - A hely, amit a császár elhagyott

Elba

2020. március 26. - HoNoradi

Igazi horror volt felkelni az előző napi sétálásnak nem nevezhető élményözön után. Ahhoz, hogy elérjük az Elba szigetére tartó kompot korán kellett reggelihez ülni és a lovak közé csapni. Amikor Zsuzsa, az idegenvezetőnk ezt elmagyarázta még mindenki bólogatott, hogy érti, de reggel az álmos arcokon nem sok értelem tükröződött. Még Pauló is fáradtabban nyomkodta a csodamasina gombjait, ami egy igazi olasztól természetes, hiszen ez az időpont nekik még bőven éjszaka. A buszon be is vágta mindenki a szunyát és a kikötőig nem sok szó esett.

Természetesen külön ment fel a busz és mi a kompra, aminek vicces rajzok díszítették az oldalát. Ahogy később a komptársaság szórólapját nézegettem, a többi hajójuk is hasonló külsőt kapott. Így biztosan nem tévesztik össze az utasok, hogy melyik társaság hajójával akarnak utazni. Ügyes! Egyébként rengeteg hely volt a kompon. A garázsokon és természetesen az irányítókabinokon kívül mindenütt lehetett kószálni. Kényelmes pamlagok, vagy éttermi asztalok várták a légkondis belső térben az utazókat, de lehetett kint a fedélzeten is nézni a távolodó majd újra közeledő partokat. Egy idősebb házaspárral jól elbeszélgettük az időt és észre sem vettük, amikor kifutott a hajó és az átkelés egy órája is gyorsan elrepült. Megismertem a házaspár családjának és unokáinak történetét, a családfő munkáját és gazdagabb lettem egy érdekes munkaügyi eset részleteivel. Mire kiléptünk a fedélzetre, már Elba szigetének partjait láthattuk. A tenger nagyon tiszta és kék volt körülöttünk és szép napnak ígérkezett a kis sziget felfedezésére.

elba_napoleonvillakilatas.jpg

(forrás: saját fotó)

Portoferraio úgyis, mint a sziget fővárosa egy nyüzsgő kikötő arcát mutatta. A kompokon kívül yachtok és szárnyashajók ringatóztak a vízen. Amint előkerült a buszunk a komp gyomrából, egy kicsit beljebb hatoltunk a városba. Nem sokkal, csak éppen annyira, hogy egy vásárba csöppenjünk. Az unió napjára való emlékezésképpen egy a tagországok termékeit felsorakoztató kirakodóvásárrá alakult át a város fő közlekedési útvonala. Amikor gyalogosan átvágtunk ezen a vásáron megállapítottuk, hogy a beígért szabadidőnkben lesz mit nézni és kóstolni. Sietnünk kellett azonban, ha nem akartuk, hogy Napóleon villáját tömegek lepjék el és egymás sarkát kelljen taposnunk, ha látni is akarunk valamit. Mondjuk szerintem felesleges volt a nagy sietség, a házigazda úgy sem volt otthon. Meglátva, hogy milyen csodálatos helyet hagyott el, teljesen őrültnek neveztem magamban az amúgy biztos valami kattanással rendelkező Napóleont. Persze, amennyiben nekem is akut és kezeletlen hatalommániám lenne, biztosan elmenekülnék egy olyan helyről, ahol csend és béke honol és legfeljebb a kertésszel vitatkozhatnék, hova is ültesse a pálmafát. A villára biztosan nem panaszkodhatott a nagy hadvezér, mert a tábori felszereléséhez képest mindenképpen több kényelmet nyújtott. Az édesanyja és családjának egyéb tagjai pedig megfelelő helyet kaptak az estélyek és egyéb rangos események megrendezésére, amelyekről még a száműzetés idején sem voltak hajlandóak lemondani. Elég gyorsan fel is élték azt a kétmilliós évjáradékot, amelyet Napóleonnak folyósítottak a legyőzői. Az Elba szigetén élők hamar rá is jöttek, hogy egy volt császár eltartása nagyon sokba kerül, amikor az kinevezte magát atyjuknak és adók kivetését határozta el, valamint jelentős összegeket követelt az újonnan megépített utak és csatornahálózat használatáért. El tudom képzelni, hogy örömmel csomagolták össze őruraságát és rakták fel a hajóra, hogy hadd hódítson újra. Csak legyenek azok mások és minél messzebb. Egyébként csodálatos kilátás nyílik a villából a tengerre és a teraszon lehet sétálgatni a gondozott kertben, ezért meg is említettem a többieknek, hogy esetleg ottmaradnék. Egymásra licitáltunk az igényeinkkel, de abban mindannyian megegyeztünk, hogy évi kétmillió költőpénzből mi ki tudnánk jönni. Önzetlen és lelkes ajánlkozásunkat nem hallották meg az illetékesek, ezért elhagytuk mi is a villát.

elba_napoleonvilla.jpg

(forrás: saját fotó)

A dombról lefelé menet a lépcsőkön leereszkedve egy esküvő előkészületeit pillantottuk meg, de négyesünk két tagja leszavazta, hogy csatlakozzunk a lakodalomhoz, pedig biztos vagyok benne, nagyon jól éreztük volna magunkat, mint külföldi rokonok. A kalandokat inkább a lenti kirakodóvásárban vélték megtalálni a társaim. Volt ott pármai sonka, toszkán sajt, bor, belga sütemény, velencei porcelán. Újdonsült barátnémnak szüksége volt egy bögrére, de a velenceieket csak készletben árulták és hiába próbálkozott nem sikerült magányossá tennie egy bögrét sem. Sebaj, új sátor új lehetőségek! Az angolok Bridget Jones óta megértőbbek a szinglikkel és egyedülálló bögréket is árultak mindenféle mintázatút az angol zászlótól egészen az angol rózsáig. Sikerült találni egy kevésbé giccses, inkább amolyan vidékiházas stílusú mintázatot és újdonsült barátném bemutatta hogyan tud alkudni. Ugrásra készen álltam, hogy esetleg bevessem angol tudásomat, de nem volt rá szükség, mert a komoly üzleti megbeszélés olaszul folyt. A hölgy megkérdezte, hogy mennyi. A férfiú elmondta, hogy 6€, de ha vesz egy készletet, akkor egyet ingyen kap. A hölgy egy kicsit hezitált. A férfi minden érdeklődés nélkül nézett. A hölgy átnyújtotta a bögrét, hogy kéri. A férfi elkezdte becsomagolni. A hölgy elővette a pénztárcáját és elszámolt négyig. A férfi folytatta: és öt, és hat. A hölgy újrakezdte a számolást és eljutott egészen ötig. A férfi közölte: meg egy az hat. A tárgyalás lezárult, a bögre és a 6€ gazdát cserélt. Csak ámultam a tárgyalófelek stratégiáján és profizmusán. Mindazonáltal ennyi gyakorlás után én még mindig nem tudok elszámolni olaszul hatig, ami tudom, csakis az én szellemi képességeimről tesz tanúbizonyságot.

elba.jpg

(forrás: saját fotó)

A kemény tárgyalástól kifáradva alig vártuk, hogy átkerüljünk a sziget túloldalára, ahol ígéretet kaptunk egy homokos tengerpart látványára és lehetőséget egy kellemes ebédre. A buszparkolóból kisétálva egy kis sétányon kötöttünk ki, ahol egymás mellett sorakoztak az éttermek. Az egyikből egy kis tömzsi pincér ugrott ki és nyomban terelgetett volna be bennünket. Az idegenvezetőnk azonban pár rövid kérdéssel megállította a vehemensen gesztikuláló pincért és megérdeklődte az árakat valamint a menüajánlatot. Jónak találta, de az javasolta menjünk egy kicsit tovább, mert hátha ráakadunk olyan helyre, ahol a halat is beleteszik a menübe. Mondjuk tőlem aztán ki is maradhatott, de a csordaszellem engem is vitt tovább. A kereskedőszellem meg a tömzsi kis pincért. Amint érzékelte a csoport tovahaladtát, nyomban utánunksietett és hevesen magyarázta Zsuzsának, hogy a tengerparti sétányon is van egy éttermük és ott is leülhetnék és persze hogy van haluk és természetesen benne is van a menüben. Fogva voltunk de rendesen! Követtük a kis fickót, aki egy kellemes és valóban tengerre néző teraszhoz kísért bennünket, ahol a helyi főpincérrel vitatkozott egy sort, majd széles mosollyal beterelt bennünket az ajtón. Kérem, így kell ezt csinálni! Vendég ne menjen kárba az előnytelen feltételek miatt! Mivel a tulajdonos nápolyi volt, ezért külön a figyelmünkbe ajánlották a pizzát, amit én szívesen fogadtam. Az asztaltársaságunk úgy alakult, hogy a lányok mellett még az idősebb házaspár keveredett hozzánk, akikkel a kompon beszélgettünk. Szerencsére nem maradtam egyedül és más is lábrázást kap a haltól, ezért ketten kértünk pizzát az egyik lánnyal, akinek az a merész ötlete támadt, hogy se hal, se hús, hanem extrán sok zöldséggel legyen beborítva a tészta. Lenyúltam az ötletét és én is olyat rendeltem. A rendelésben Zsuzsa segített nekünk és ezért egy kicsit lassan haladt, mert mindegyik asztalnál kisebb szavazókörök tartottak választásokat. Az italokat elég gyorsan kihozták. Két fajta bort rendeltünk és kénytelenek voltunk megállapítani, hogy az egyik borhibás. Miután a felét bekóstoltuk a másik felét visszaküldtük és szóltunk, hogy kérünk másikat. Szó nélkül elvitték és hozták a másikat. Mondjuk az sem volt sokkal jobb, de elment szódával. A saláták gyorsan megérkeztek, de a többi ételre várni kellett, pedig a pincérek folyamatosan mozgásban voltak. A pizza hamarosan megérkezett és ugyanolyan hatalmas adag volt, mint Firenzében. Amikor letették elénk a tányért a pincér megjegyezte a velem szemben ülő leányzónak, hogy bizony az övé nem lett szabályos kerek, inkább szív alakú. A lány, ahogy kell meghatódott ettől a figyelmességtől. A többieken viszont némi nyugtalanság vett erőt, mert a saláta elropogtatása nem csökkentette az étvágyukat. Mi már teli szájjal, elégedetten hümmögtünk a sok finomságot fogyasztva, amikor nekik megérkezett a pasta. A paradicsomos tésztát követte a natúr halszelet fűszeres olajban sütve. Ezzel még nem is volt semmi problémám, de újdonsült barátném mellettem tenger gyümölcsei tálat rendelt és kis rákok néztek rám a tányérjából lábaikat az égne fordítva. Megrázó volt. Ittam is rá vagy két pohár vizet.

Ebéd után lassan sétáltunk vissza a parton és természetesen elcsábított bennünket a víz. A tenger ott hullámzott és egyszerűen muszáj volt belegyalogolni kinek kinek ameddig a ruhája engedte. Persze mire kilábaltunk a sétányra rendesen bepanírozódott a lábunk, de senki se izgatta magát miatta túlságosan. Inkább azt kezdtük el nézegetni, nem találunk-e kiadó villát ahol maradhatnánk esetleg még egy jó darabig. A buszunk azonban hűségesen várt bennünket és indultunk vissza a komppal a szárazfölre.

Sokkal többen voltunk, mint odafelé. Most a hátsó fedélzeten találtunk magunknak helyet és próbáltunk beolvadni a tarka tömegbe. Mindenféle náció képviseltette magát nemtől és kortól függetlenül, habár talán inkább a fiatalok voltak túlsúlyban. Megmosolyogtató volt, ahogy a fiatal alfahímek kivonultak a fedélzetre. Kis csapatban jöttek és felmérték a terepet. Leültek egy árnyékosabb helyre, de az út során ki-kisétáltak a korláthoz, megmutatni magukat a nagyközönségnek, amihez levették a pólójukat is.

És most férfiolvasóimnak kéretik ugorni egy pár sort, mert fontos kérdést szeretnék intézni nőtársaimhoz! Úgy ni. Szóval, nőtársaim, úgy érzem lemaradtam egy nagyon fontos információról, ami nélkülözhetetlen lehet a megfelelő férfiú kiválasztásában. Mert miért másért villantanák ki jó öt centire a nadrágjukból a férfiak az alsóneműjüket, ha nem azért, hogy segítsenek bennünket? Az alfahímek megfigyelése közben arra a következtetésre jutottam, hogy ez olyasmi lehet, mint az autó, a karóra vagy a mobiltelefon, vagyis státuszszimbólum. Akinek márkásabb gatyája van, az a nyerő. Mivel azonban szemre nem lehet egyből eldönteni, melyik alsónemű volt drágább, ezért a divattervezők kihasználják ezt a kis felületet az önreklámozásra, vagyis mindjárt van segítség is! Most már csak össze kell állítani egy katalógust, hogy lehessen hova sorolni a kilógó felirat alapján az alanyt. Van valamelyikőtöknek ilyen katalógusa kéznél? Csak azért, hogy ne haljak meg tudatlanul, meg mert a lényeg ugye a részletekben rejlik.

Valószínűleg azért jutottam el ilyen okfejtésekig, hogy ne kelljen szembenéznem a ténnyel: bizony megtámadott bennünket egy csapat sirály és igen közel jártunk, hogy leforgathassuk a Madarak c. film mai változatát. Ezeknek a madaraknak hatalmas, kampós csőrük van és bukórepülésben csapnak le bármilyen ég felé nyújtott falatra. Néhányan azzal szórakoztak, hogy etették őket, miközben én magamban sikoltoztam és próbáltam lefényképezni a jelenetet inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az egyik sirály annyira megszokta a szereplés, hogy leszállt a hajóra, igaz olyan helyre, ahol a befogástól nem kellett félnie és fel-le sétálgatott. A bemutatója osztatlan sikert aratott, de hamarosan már nem is volt olyan érdekes. Megvonta a szárnyát és elrepült.

A mi négyesünk viszont éppen ekkora lendült formába. Azt latolgattuk, hogy a holnapi napunk milyen lesz és mit is fogunk látni. San Gimignano nevének kimondásába azonban mindannyiunknak beletört a bicskája. Javasoltam, nevezzük röviden Jiminek. A javaslatot a közgyűlés elfogadta azzal a kiegészítéssel, hogy a San Jimi és Mignon sokkal közelebb áll a valósághoz. Ezen fontos kérdés megvitatása kisebb hangzavarral és a nevetőizmok megdolgozásával járt. Körülöttük egyből nagyobb hely alakult ki és mint amolyan szent őrültekre kezdtek ránk nézni.

A buszon még ki-kirobbant belőlünk a nevetés, amikor eszünkbe jutott ez a jelenet. Nem sokat segített a kuncogás elfojtásában az sem, hogy újdonsült barátnémmal felfedeztünk egy házat, ami pont egy folyó útjában állt, de ami mögött nem folytatódott a víz. Némi tépelődés után két lehetőséget találtunk a jelenség magyarázatára: a folyó a ház alatt a föld mélyébe folyik, vagy a folyó a házból ered. Sajnos nem tudtuk megállapítani a folyásirányt, ezért eldöntetlen maradt a kérdés. Természetesen mi hajlandóak lettünk volna feláldozni magunkat a cél érdekében, de a többiek lepisszegtek bennünket, pedig meggyőződésem, hogy fontos földrajzi felfedezést tehettünk volna.

Visszaérve a szállásunkra a társaság nekiült vacsorázni én pedig tartottam egy gyors beszámolót a szobatársamnak, majd eltettem magam másnapra, hogy Siena városa mellett San Jimi és Mignonnal is megismerkedjem.

A bejegyzés trackback címe:

https://honoradiazutazo.blog.hu/api/trackback/id/tr815559736

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.