Tudom, tudom, száztornyúnak szokták hívni, de nekem soha nem a tornyai jutnak eszembe, hanem a rengeteg séta, amit ott teszek, amikor és ahányszor a városban vagyok. Egyszerűen muszáj menni és nézni és felfedezni és érezni és és és nem lehet megunni. Persze a fő látványosságok mindig ott lesznek (Orloj, Szent Vencel stb.), de még azokon is újra és újra találok valami felfedezni valót, amitől tátva marad a szám.

Már amikor először eljutottam egy társas utazással Prágába, elfogott valamiféle csendes és másokra teljesen ártalmatlan őrület. A kolléganőmmel, akkori útitársammal, azt vettük észre, hogy nem tudunk leállni, visz a lábunk és az Óváros tér körüli minden utcát végigjártunk. Felfedeztünk kis pékségeket, a nagy márkák üzleteit a Pariskan, ahol a biztonsági emberek jól láthatóan már az ajtóban felmérik a belépők fizetőképességét, ajándékboltokat, csokoládé szaküzletet és Kisvakondok lelőhelyeket. Igen, Kisvakondok lelőhelyeket. Ez a cuki mesefigura lett vadászatunk fő célpontja. Megjegyzem azóta számosszor voltam már Prágában és nekem még mindig nincs Kisvakondokom. Mert egyszerűen nem tudok választani! Bár mostanra már leszűkítettem a sapis és a kertésznadrágosra a kört, de ez még mindig túl sok variációt jelent. Majd még visszamegyek egy párszor és meg fogom találni a nekem valót, ami csak rám vár.

Addig is járom a város utcáit és nézelődöm. Most már kifejezetten azokat a helyeket keresem, ahol eddig nem jártam (most például kipipáltam a Vysehradot) és a részletekre, finomságokra hajtok. Legutóbb például a kollégám megmutatta Görgey Artúr emléktábláját, amit le is fényképeztem, miközben kis japán turisták jöttek velünk szembe és a fotózás műveletét látva ők is elkezdtek kattintgatni. Majd otthon nem győzik kiguglizni, miről is lőttek annyi képet. De én legalább a következő csoportomnak meg tudom mutatni ezt a magyar emléket is, mint ahogy a Szent Miklós templom mögötti téren a Rákóczi prágai jezsuitáknál eltöltött éveire emlékeztető emléktáblát is meg szoktam mutatni.

Ehhez viszont át kell menni a Károly-hídon, amitől rendszeresen sokkot kapnak a vendégeink. Nem is próbálkozom azzal, hogy együtt keljünk át, de mindig adok egy időintervallumot, ami alatt át kell tudniuk jönni egyik oldalról a másikra. 10-ből 9 esetben sikerül is. Lenne olyan napszak, amikor nem kellene a tömegen átnyomakodni. Jártam már kora reggel, olyan 7 óra körül erre és akkor bizony nem volt rajta szinte senki. Kivéve egy ifjú párt, akik esküvői fotózást tartottak, gondolom pont azt akarták kihasználni, hogy ilyenkor kihalt a környék. Na ebbe sikerült nekem belesétálnom. Mentségemre legyen mondva, nem vettem észre a fotóst annyira lekötötte a figyelmem a páros esküvői ruhája, az elegáns környezet és a sáros bakancsuk közötti ellentmondás. Már sose tudom meg, mi volt a koncepció. Gyors és sűrű sorry-kat kértem és mentem tovább.

De nem szabad csak úgy átszaladni a túloldalra. Fel kell fedezni a a hídról a lejárót a Kampara, a szigetre, ahol ott a Lennon fal vagy éppen egy kosztümös filmforgatás hintóval, krinolinos ruhákkal és sínen tolt kamerával. Egyszer itt ültem le egy kicsit pihenni és szóba elegyedtem egy svéd hölggyel, aki a férjét várta és azon gondolkodott, hogyan adja be neki, hogy új cipőt kellett vennie, mert a régit teljesen szétjárta. Szerintem hihető volt a történet, de a férfiak annyira nem értik ezt a cipő témát.

Kell is egy kis pihenés mielőtt az ember nekivág a Kisoldalnak és felmegy a várba. Már magán a Kisoldalon annyi minden magára vonja a figyelmet, hogy mire kilyukad az ember a vár bejárata előtt úgy érzi telve van a látvánnyal. Pedig még csak ekkor jön a vár. Igaz ehhez először be kell állni egy meglehetősen hosszú sorba és áthaladni egy csipogós kapun. Nyáron, tűző napon ez nagyon megviseli a vendégeket és sokan feladják és kihagyják a várat. Bent egy kombinált jegy megvásárlásával megnézhetik a Szent Vencel templomot, magát a várat és az Aranyművesek utcácskáját. Ha egyébként tovább sétálnak felfelé a várból a Strahovy kolostornál beülhetnek egy jó kis sörözőbe, ahol mindig az aktuális ünnepnek megfelelő sört lehet kóstolni.

Ezzel el is jutottunk a másik fő prágai látogatási ponthoz, a sörhöz. Megrögzött borfogyasztóként zsigerből tiltakoztam a sörivással szemben, de Prágában bort inni egyenesen sértés és nem is ajánlott. A sörből viszont érdemes kóstolni, visszakóstolni vagy csak úgy legurítani az íze kedvéért. Engedni kell a kíváncsiságnak és kalandozni a rengetegféle íz és fajta között. Megéri még akkor is ha néha belefutunk egy-két eznagyonnemfinom kortyba is (pl. banános sör). Hely pedig akad bőven, ahol erre lehetőség van. A turistákkal teli U Flekutól egészen a kapualjakon áthaladva felfedezett, belső udvarokban rejtőző kis kockás abroszos helyekig. Csak tényleg fel kell fedezni őket.

Tehát ha Prága, akkor nekem strapabíró cipő, Kisvakondok, állandó kíváncsiság és a sörös énem fejlesztése. Vagyis újra és újra menni kell és látni kell.