Történetek egy utazásra kattantból lett idegenvezető útjairól

HoNoradi, az utazó

Szlovénia - első találkozás, egyből szerelem I.

2012.09.20.-23.

2017. november 16. - HoNoradi

A történet egy forró augusztusi napon kezdődött, még "csak" utazásfüggőként. Egy kedves ismerősöm meglátogatott és leültünk egy kis kávézásra, beszélgetésre és vihogásra valamint, hogy elmesélje milyen következtetésre jutott miután visszaszerezte a megtakarítását a soltvadkerti takarék csődjéből. Besokallt a bankok jobbnál jobb ígéreteitől és úgy döntött egyiknek sem adja a pénzét, inkább élménygyűjtésbe fog. Meg is lengetett előttem egy katalógust és egy portugál útajánlatot, ami gyönyörű tájakra csábított. „Könnyű Katát táncba vinni!”- tartja a mondás, de ez a tánc egy kicsit túl sokba került volna nekem. Lógott is az orrom miatta és gyorsan túl is lapoztam a Hispán-félsziget szépségeit taglaló oldalakon, mielőtt esetleg valami őrültség jutna eszembe. Így viszont megtaláltam azt az utat, aminek már tulajdonképpen évek óta esedékes kellett volna lennie, hiszen nem szép dolog, hogy rendszeres olasz csavargásaimhoz csak tranzitországnak használom Szlovéniát. „Varázslatos Szlovénia” – ígérte az út elnevezése. Nos, Szlovénia, itt vagyok, varázsolj el!

Nem található automatikus leírás.bohinj.jpg

Néha a csillagok szerencsés együttállása, vagy a véletlen megfelelőképpen működik és a lehetőség megtalálja az emberét. Nagyon misztikusan hangzik, ugye? Pedig tényleg valami ilyesmiről volt szó, amikor kolléganőmnek megemlítettem a tervemet. Nem egyszerűen felcsillant a szeme, hanem szinte a plafonig ugrott örömében, mert olyan régen tervezett már egy szlovén utat, de valahogy mindig halasztódott és tessék, íme most meg csak le kellett ütni a feldobott labdát, vagyis szívesen csatlakozott hozzám és vett részt egy kalandban. Vérbeli fotósként már előre örült, mennyi téma fog elékerülni és mennyi szépséget fog fényképezni. Nekem egy kikötésem volt: Lehetőleg én ne legyek téma. Ezt így utólag szerintem nem volt nehéz betartani, mert olyan sok helyen jártunk, hogy kár lett volna rám pazarolni a fényképezésre szánt időt, ami majdnem mindig nagyon rövidre volt szabva.

Amikor kb. egy héttel az indulás előtt megkaptuk a tájékoztatót a felszállás időpontjaival és egyéb részletekkel, akkor nem igazán értettem miért kell hajnali 4-kor elindulni Szegedről ahhoz, hogy 7-re Pesten a Hősök terén legyünk. (Akkor még csak kezdődő idegenvezető voltam.:)) Hát, az indulás napján megtudtam. Azért kérem szépen, mert gyűjtőbuszként működtünk, ami még nem lett volna probléma (más utazási irodák is így csinálják), de még véletlenül sem az autópályán mentünk fel, hanem a régi autóúton és nem benzinkutakon vettük fel az útitársakat, hanem a belvárosban. Ja, így tényleg hosszú az út fölfelé. Szakadt az eső, amikor megérkeztünk a Műcsarnok mögötti parkolóba, ahova én két emberrel is randit beszéltem meg rukkolás céljából. Vagyis két könyvet is át kellett adnom egy-egy delikvensnek, akik lecsaptak rá az ingyenes könyvcserélős oldalon. Ázva-fázva vártam a két boldog újtulajdonosra és a kolléganőmre. Szerencsésen lebonyolódtak az átadás-átvételek és a barátnőm is befutott teljesen feldobott állapotban így nem volt időm azzal törődni, hogy kik is lesznek az útitársaink és milyen válság van éppen kibontakozóban. Márpedig jó lett volna az első jelekre figyelni, mert ez végigkísérte az egész utunkat. A társaság összetétele elég egységes volt, ötvenen felüli hölgyek és az idegenvezetővel együtt hat férfi. A barátnőmmel nyomban előléptünk a Lányokká, bennünket az út során végig így emlegettek. Szerencsére a férjezettség és gyerekszülés témája nem került elő, mint egy korábbi utamnál Rómában, de volt helyette más, sokkal egyetemlegesebb téma. A pisilés. Már a Műcsarnoknál elkezdtek panaszkodni a szegedi utasok, hogy nem álltunk meg sehol sem felfrissülni (értsd: pisilni) és ez tarthatatlan állapot. Bizonyos prágai tapasztalatok alapján ebben az esetben egyetértettem velük, de arra nem számítottam, hogy az egész út másról sem fog szólni, mint intenzív és kollektív WC-kereséssel, WC-sorállással és WC-k előtti várakozással. Viszont kb. minden városban, túrázóhelyen meg tudom mondani, hol lehet elmenni a mosdóba és bárkinek szívesen adok felvilágosítást. Azt nem tudom, hogy ennek a témának a felvetődése, vagy más egyéb zavaró tényező okán, de amikor az idegenvezetőnk felszállt a buszra, elindultunk, bemutatta a sofőröket ő pedig elfelejtett bemutatkozni. Kellemes bariton hangjához és pikírt stílusához aztán az első megállónál, cirka fél óra múlva hozzá tudtam társítani (na nem a nevet, azt kb. az első nap végére sikerült egy-egy elszólásból megtudnom) az alkatot. Szóval egy ötvenes, szakállas, széltehosszaegy férfit tessék elképzelni, aki megnyert egy busznyi problémát. Az út során ezt különféleképpen kezelte.

A Balatont megkerülve szépen elhagytuk az országot és Tornyiszentmiklósnál átléptük a magyar-szlovén határt, majd felutaztunk Stájerország fővárosába, Grazba. Rendesen elmacskásodott már a lábunk, ránk fért egy jó kis séta. Az időjárás és én viszont nem voltunk teljesen kompatibilisek egymáshoz, vagyis kénytelen voltam minden kabátomat magamra venni, hogy a hűvös szél minél kevésbé tudjon a csontomig hatolni. Gyorsan elfelejtettem azonban az idő miatt panaszkodni, amint a grazi városkapun beléptünk. Egy tündérien kedves, hangulatos városban találtuk magunkat, ahol a kanyargós utcák és színes házak sétára, a kávézók sütizésre csábítanak. Jól öltözött, mosolygós emberek között lavíroztunk végig a városnézésünk során, akiket nem nagyon zavartak a turisták, élték a mindennapjaikat. Az egyik borozó teraszán, az asztalnál négy férfi éppen a világ dolgait vitatta meg, míg a pékség előtt két hölgy a másnapi programjukat egyeztették.

graz.jpg

Egy kisdiák csoporttal lépten nyomon összefutottunk. Valószínűleg ők valami „Ismerd meg a városodat!” – túrán vehettek részt, mert szemmel láthatólag mindannyian valami tesztet töltöttek ki. A Városháza udvarán is így találkoztunk velük, ahol először a szép kis kút körül csoportosultak és annál a toronynál is, ahol az a két lépcsősor van, amit a szerelmesek lépcsőinek neveznek, mert a gótikus lépcsők két spirálban tekeregnek fölfelé és a spirálok minden szinten összetalálkoznak majd helyet cserélnek. Bementünk a Dómba is, ami szép barokk díszítést kapott miután Mária Terézia és a Habsburgok a jezsuitáknak adták a templomot és a katolicizmust kezdték el támogatni. Azért maradt még a régebbi korok díszítéséből is a templomban. Szent Kristóf nézett le ránk egy a gótika korából megmaradt falfestményről és szegődött védelmezőnkké, mint az útonlévők védőszentje. Ő egyébként még sokszor feltűnt az utunk során a kisebb templomok falán is, ahol megálltunk, ezért teljes biztonságban éreztem magam. Egy egészen futurisztikus élményben is részesültünk, amikor egy felvonóval felmentünk a harangtoronyhoz. A felvonók a harangtorony alatti hegy gyomrába vágott alagútból indultak felfelé. Az alagút a háború alatt óvóhelyként szolgált és védett, most pedig látványosság lett belőle. Olyannyira, hogy mesevasutat, amolyan szellemvasutat építettek a vájatokba, az ijesztgetős rész kihagyásával. Ez most nem üzemelt, mert a síneket fel kell újítani. Meg gondolom a mesefigurákat is ki kell cserélni a modern kor igényei szerint Shrek, Aranyhaj stb. figuráira. Mi hívtuk az üvegliftet, aminek a pályája furcsa, hideg kék fénnyel volt megvilágítva, mintha egy űrhajó szerkezete lenne és betömörülve a fülkébe felszálltunk a hegytetőre, ahonnan az egész városra ráláttunk. Mellesleg pedig egy rózsakertben találtuk magunkat, egy szépen gondozott parkban, ahol a helyiek sétálgattak, relaxáltak és nézték a piros háztetőket.

graz_kilatas.jpg

Nem kicsit sárgultam az irigységtől, amikor elnéztem őket és végignéztem magunkon, akik már rohannak is tovább. Mert sajnos nekünk ez jutott. Egy futó mosoly, egy köszönés és mentünk tovább. Vagyis inkább vissza Szlovéniába a Karavankák alagútján keresztül. Ez egy nagyon hosszú alagút, olyan hosszú, hogy számtalanszor elmondta az idegenvezetőnk a pontos adatait szóval mire odaértünk már fogalmam sem volt hány kilométer, 7 vagy 8. Átmentünk egy fizetőkapun az autópályán és akkor azt mondta az emberünk, hogy „… és akkor most átmegyünk a Karavankák alagútján.” aztán megálltunk. Álltunk, várakoztunk egy tíz percet, húszat, harmincat. Ránksötétedett és mi még mindig találgattuk mi lehet az oka a várakozásnak, amikor szembe láttuk az autókat elmenni. Tömeges karambol? Birkák az úton? Arrébb ment az alagút és elvétettük a bejáratát? Egyszer csak megindultunk és idegenvezetőnk felhívta a figyelmünket, hogy figyeljünk a fal színének a változására, mert ott lesz a váltás. Milyen váltás? Csupa feszítő kérdés és bizonytalanság, ami tisztázásra várt. Erre viszont csak az alagút végén került sor, amikor megkaptuk a válaszokat mellékesen közölve, hogy a fehér falszakaszú részen még Ausztriában voltunk, a szürkén már Szlovéniában, a felújítási munkák miatt óránként engedik át az egyik, majd a másik oldalról felváltva az egy sávra szűkült úton az autókat. Szuper! Vééégre! Érteni nem értem miért kellett, de biztosan volt valami dramaturgiai oka, hogy csak ekkor tudtuk meg miért várakoztunk. Biztosan az, hogy elterelje a figyelmet a tényről, hogy jelentős csúszásban vagyunk és jó későn fogunk Bledbe, a szállásunkra érni, valamint jó későn fogunk vacsorához ülni is, annyira későn, ami már az étterem zárásának a határát súrolja. Gyors dobbantás a buszról és információmegosztás, hogy merre található a lift. Amikor barátnőmmel megláttuk a lift előtt a sort, valamint felmértük hányan férnek be csomagokkal inkább a lépcsőzést választottuk. Jobban jártunk, mert hamarabb tudtuk a kulcsunkat megszerezni és lehajigálni a cuccunkat a szobában, majd lerohanni az étterembe és forró levest szerezni. A vendéglátóink igyekeztek kitenni magukért és gondolták, habár a szálloda szocreál azért ők igazi népies hangulattal fognak üdvözölni bennünket és szolgálatba szólították a harmónikásukat. Nem csak a hajnali 3-as kelés, a hosszú út és zötykölődés tehet róla, hogy a pokolba kívántam az ipsét és szívesen kivettem volna a kezéből a hangszerét, ami nem lett volna elég az elhallgattatásához, mert még énekelt is, szerintem a kínzás további fokozása érdekében. Zúgott a fejem és a barátnőmmel elhatároztuk, hogy majd inkább reggel fogunk többet enni, hogy bírjuk a másnapi túrát.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://honoradiazutazo.blog.hu/api/trackback/id/tr5813286995

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.