A következő napokban kiélvezhettem egy tengerparti üdülés minden örömét és nyűgét. A szálloda hatalmas szórakoztató központként üzemelt, ahol a vendégek minden igényét ki akarják elégíteni az adott keretek között. Nincs közvetlenül a parton, de van medencéje. A nagy étterem mellett, ahol turnusokban lehetett reggelizni/vacsorázni, működik benne egy kisebb bár és egy nagyobb táncparkettel bővített szórakozóhely is. A szállodához tartozik a medence mellett egy kert és egy fekete macska. A kaján kívül nem lehetett panaszom a szállodára, ami teljes fordulatszámon pörgött egész végig. Mindenféle náció lakott itt együtt, amit onnan lehetett legkönnyebben megállapítani, hogy foci vb lévén, mindig ünnepelt valaki a győztes csapat színeiben. L’lorett amúgy is inkább buli-, mint pihenőhely. Az éppen csak anyuka szárnya alól kiszabadult fiatalok esténként ellepték az utcákat, bárokat, discokat és részegre itták magukat, majd így indultak vissza a szállásukra. Volt aki odaért, volt aki csak baráti segítséggel. Nappal ezek a fiatalok nem igazán mutatkoztak. Akkor a fiatal szülőké és a nagyszülőké volt a part.
(forrás: saját fotó)
Első nap, amikor lementünk a partra és egy sekély vizű öbölnél letelepedtünk pár óra alatt egy babafürdető kellős közepén találtuk magunkat. Mindenütt tipegő, totyogó, éppen csak járni tudó, rikongató, visító, bömbölő csöppségek és szüleik voltak, amerre csak néztem. Másnap kicsit távolabb költöztünk a babafürdetőtől, miáltal a nyugdíjasklubba csöppentünk. Idős hölgyek és urak törekedtek és tülekedtek minél közelebb a vízhez. Kb. 10 órára mindig teltházas lett a strand. Ekkor kezdődhetett a territórium védelme, ami hol sikeres, hol abszolút felesleges törekvés volt.
A rengeteg szórakozási lehetőség mellett, rengeteg pénzköltési lehetőség is van L’lorettben. A bóvli és bazári dolgoktól, a hamisított parfümön át a Mangoo outlettig minden megtalálható itt. Tudom, mert a szobatársam mániája az ajándékvásárlás volt. Öt napon keresztül kerestük a legtutibbat minden ismerősének. Lehetőleg a legjobb áron. Közben bele-bele futottunk néhány olyan cuccba, ami neki magának kellett. Így barangoltuk be a hely összes utcáját és néztük meg az összes üzletét. Ha figyelembe vesszük, hogy mennyire utálok vásárolni, akkor nem túlzás azt mondani, hogy birkatürelem kellett ehhez az akcióhoz. Néha azért én is szórakoztam. Pontosabban addig szórakoztam, amíg az egyik bizsus helyen bele nem szorultam egy gyűrűbe. A szobatársam a szokásos nyakláncvadászatát tartotta, amíg én felpróbálgattam néhány nagy és ronda gyűrűt. Mivel az ujjaim elég vékonyak, a gyűrűk meg jócskán bővek voltak, jókat szórakoztam, hogy lecsúsznak az ujjamról a nagy, színes virágok, kövek stb. Igen ám, de az egyik simán ráment az ujjamra, de nem jött le. „Biztosan az árcédula szorult meg” – próbáltam megfordítani a cetlit. Erre aztán tényleg bepánikoltam! Jó drága volt a jó randa gyűrű. Na nem, nem is tetszik, ennyiért meg pláne kell a fenének! Nekem óráknak tűnt, amíg lerángattam a förmedvényt, amit ekkora már tiszta szívből gyűlöltem. Nem tudom más látta-e, mit művelek, mindenesetre szakadt rólam a víz, amikor odamentem a szobatársamhoz és közöltem, hogy én most kimegyek innen. Ettől kezdve ódzkodtam a gyűrűpróbálgatástól, sőt minden egyéb próbálgatásától is. Néhány dolog azért engem is vásárlásra csábított. Egy nyaklánc, aminek kagyló medálja van, egy karkötő és egy fekete kalap. Mindegyik a jó közérzetem kialakításához szükséges és elengedhetetlennek ítéltetett. Az eladók minden nyelven tudtak eladni és szinte mindenütt nagyon udvariasak voltak. A legtöbb helyen gyorsan kialakult közöttünk valamiféle jó viszony. Mosolyogtam, visszamosolyogtam, halandzsa nyelven beszélgettem. Volt szó a melegről, amit a bolt plafonján elhelyezkedő spotlámpa még elviselhetetlenebbé tett, a túl sok áruról, ami aznap érkezett és el kellett pakolni stb. A Benetton üzletben megbeszéltük a tulajdonosnővel, hogy az a kis boleró, amit a szobatársam felpróbált, melyik színben, miért tetszik jobban. Egyszóval nem volt gondom. Persze voltak olyan helyek, ahol az eladók nagyon rámenősek és ráncigálósak voltak. Ott bevetettem az Egyiptomban tanult módszert: napszemüveg fel, nem nézek rá, meg se érintem az áruját és bármit mond elmegyek mellette. A szobatársam az első napokban nem akarta elhinni nekem, hogy nincs más módszer, hogy ne zaklassák és ne rángassák be az üzletbe. Aztán megtanulta, amikor alig tudott kijönni egyből. Mit tesz a nagy utazók tapasztalata!
Jó sokára sikerült leszervezni a fakultatív kirándulást. Most meg az idegenvezető volt a baj. Nem volt ugyanis szabad időpontja. Szerencsére nem a megérkezésünkkor szerencsétlenkedő hölgy jött velünk, mert akkor nem lett volna élvezetes kirándulásunk. Egy férfi volt a vezetőnk, jó humorral, kellő lexikális tudással és előadói képességgel megáldva. Mondjuk elég hamar rájött, hogy nem vagyunk egy könnyen kezelhető csapat. Már Montserratban.
(forrás: saját fotó)
Ismét sűrű programot sikerült összehozni. Az első megálló Montserrat. A hegy tetején álló kolostor legnagyobb ékessége a Feketeszűz. A kis faszobor vonzza ide a turisták ezreit, mert csodát tesz a párokkal: akik megérintik a montserrati Madonna jobb kezét, kilenc hónap múlva gyermekáldásnak örvendhetnek. A kolostorban van egy külön szoba, ahol a hálás szülők által a Madonnának adományozott keresztelőruhák vannak, amelyekben az áldása hatására megszületett gyermekeket keresztelték. Állítólag havonta egyszer ki kell üríteni ezt a szobát, mert megtelik az ajándékokkal. Láttam a szobát. Nem egy egérlyuk. Maga a templom hasonlít egy kicsit Petrához. Mintha ez is a sziklából lenne kifaragva, de természetesen itt nem erről van szó, hiszen 1844-ben épült újjá a kolostor, hanem az ügyes építőmesterek munkájáról.
(forrás: saját fotó)
A rövid idő miatt, ami rendelkezésünkre állt, választani kellett a lehetőségek közül: Feketeszűz, vagy kilátó. Szívesen kihagytam volna a szüzet, mivel nem volt dolgunk egymással, de senki nem jött a kilátóba, egyedül meg nem olyan bulis, ezért beálltam a sorba. A szoborhoz vezető mellékoltárak elég eklektikus stílust mutattak, érdekes volt azonban a lépcső, ami a felső emeletre vezetett. Már eleve a boltozaton látható faragványok, ahol a kiűzetés és a Szűzanya menybemenetele jól megfért egymással, de leginkább a lépcső falának festményei. A női szentek között ugyanis felfedeztem magyarországi Szt. Erzsébetet is, aki a kötényét, amelyekben a rózsává változott kenyér volt, szorongatva nézett vissza rám. Nagyon megható volt. A híres szobor nem nyűgözött le ennyire. Úgy jártam, mint annak idején a Mona Lisa-val. Golyóálló üveg mögött egy kis faragott szobor. Az üveg a jobb kezénél ki volt vágva, hogy a hívek megérinthessék. Nem reszkíroztam, biztos, ami biztos jó távol álltam meg tőle. Ezután már csak az ajándékboltok füzérén kellett átverekedni magunkat. A kialakult iszonyom miatt nekem ez percek alatt ment. Nem is én voltam, aki nem ért oda a buszhoz időben. A szobatársamra várt az egész busz, amit később nekem úgy magyarázott, hogy ő még látta, hogy mások is vásárolgatnak ezért nem izgult, aztán meg nem vette észre az idő múlását. Így hát az idegenvezető egyből ízelítőt kapott a csoport mentalitásából. Amit nem is felejtett el. A következő megállónál már jelezte, hogy nagyon szoros a program és kéretik a találkozási időpontokat betartani.
(forrás: saját fotó)
Mindezt egy olyan város előtt, amelyik magába szippantja a nézelődőt egy pillanat alatt úgy, hogy nincs is kedve elhagyni azt. Nagy kikötője telis-teli van rakodó hajókkal a világ minden részéről, a város tele van tágas terekkel és parkokkal, érdekes épületekkel, sporttörténeti emlékekkel. Megnéztük az FC Barcelona stadionját kívülről és az ajándékboltját belülről. Bolt? Üzletház! Két szinten teli barcás relikviákkal (mez, dedikált labda stb.) és apró japán turistákkal.
(forrás: saját fotó)
Aztán ott az olimpiai atlétikai stadion és mellette a nagy, furcsa formájú antenna, amely közvetítette az eseményeket szerte a világba. Ami igazán megadta a város hangulatát, az a Rambla. A sétány, ahol a négysávos út közepén fasor húzódik, ahol sétálhatnak, kávézhatnak, vásárolgathatnak az emberek.
(forrás: saját fotó)
Ez az utcai művészek helye. Lépten-nyomon beöltözött, befestett figurába botlani, akivel le lehet fényképezkedni, ha pénzt dobsz neki, de óvakodj tőle, ha nem fizetsz és potyázni akarsz, mert csúnyán megjárhatod. Minimum közröhej tárgyává tesznek. Mondjuk ez akkor is előfordulhat, ha fizetsz. Itt van a nyolcadik utas a halál szörnye és a tündék hercege is. Közben érdemes a sugárút házaira is figyelni, hiszen itt az opera és néhány városi palota, aminek egyéni díszítése van, ezek szegélyezi az utat. Persze a város varázsát Gaudi adja meg. A Güell parkban, ahol szabadjára engedhette az építész a fantáziáját, megtaláljuk meseország bejáratát.
(forrás: saját fotó)
Az anyagok változatos felhasználása, a szokásos építészi formák semmibevétele egyszerűen lenyűgöző. Nekem egy olyan embert tükröz, aki megtartotta gyermeki énjét és nem félt megmutatni abban a művészeti ágban, amihez a legjobban értett. Bátran vetette el a vízszintes és függőleges aranyszabályát. Bárhol máshol giccsnek hatna ez a stílus, amit itt láttam, ide ebbe a városba és parkba viszont úgy illet ahogy volt. Már csak egy megálló volt hátra. A befejezetlen épület, a Sagrada Familia, amelynek mindegyik homlokzata más és más arcot mutat a nézelődőnek. A Passió homlokzat engem Aba-Novák munkáira emlékeztetett a szögletes formáival.
(forrás: saját fotó)
A Születés homlokzat viszont leginkább az Aggteleki cseppkőbarlangra.
(forrás: saját fotó)
Amelyik építész hozzányúlt, mindegyik rakott hozzá valamit a saját stílusából. Nehéz megmondani, hogy tetszetős-e az épület. Talán inkább az érdekes szót használnám.
A fakultatív programon sikerült egy jó kis társasághoz csapódnom, akiket a város és látnivalók is érdekeltek, habár már jártak itt. Pont ez volt a jó, mert tudták mit érdemes megnézni, hol érdemes nézelődni egy kicsit. Ezek pedig nem a vásárlási lehetőségek voltak. Kivéve a Hard Rock Cafét. Ide azért tértünk be, mert egyrészt ez is látványosság, másrészt a kezdő zenész jó dobverő nélkül olyan, mint… Nem is tudom milyen. Szóval a jó anyuka olyan helyet keres, ahol a fia megkapja a dobverőt és kapja hozzá inclusive az élményt is. Mármint a zeneit. Mert a kávézóban szólt a rock és a falakon rock relikviák voltak bekeretezve. Nem tudom, a srác hogy élte meg, nekem élmény volt ebbe belecsöppenni. Na, persze jócskán kilógtam a jókislányos kinézetemmel, de egy igazi rockernek nagy a szíve és elnézi a csetlő-botló műkedvelőket. A vásárlás ennyivel egyébként le is lett tudva, nem úgy mint a szobatársamnak, aki még a Sagrada Familia közelében is felfedezett egy Sale feliratot és betámadta a boltot. Megint várni kellett hát, habár most valóban nem volt egyedül.
Tartalmas és jó nap volt, de sajnos nagyon rövid. Annyira jó volt látni egy olyan várost, amelyik a maga nagysága mellett nem vált embertelenné. Teljesen élhetőnek és nagyon jó hangulatúnak tűnt. Hogy valóban az-e? Vissza kell mennem, hogy megnézzem!
