Történetek egy utazásra kattantból lett idegenvezető útjairól

HoNoradi, az utazó

Szlovénia - első találkozás, egyből szerelem III.

2012.09.20.-23.

2017. november 18. - HoNoradi

Az elhatározás nemes és nagyszerű volt, a felkelés viszont szörnyű korai. De ha csak egy kicsit is hasonlítani fog a tó Bohinjban látottakhoz, már megérte. Legalábbis ezzel próbáltam meggyőzni magam, amikor kissé morcosan készülődtem.  A pára felhőkben úszott a víz felett pár méterrel és szállt a hegyek között. A templomsziget úgy tűnt, mintha ebben a felhőben lebegett volna. Se az nem látszódott, ahol a szárazföld a vízzel találkozott, sem az ég a templomtorony fölött. Ahogy mozgott a pára olyan volt, mintha haladna a sziget is. Mintha fel sem ébredtem volna, mintha csak egy álom folytatásában lennék és hamarosan a szigetre léphetnék, ahol ki tudja mi vár rám. Pár percig tartott csak ez a látomás, mert egy erősebb szélfuvallat elvitte a felhőket a torony mellől, de egy kicsit mégis részesének érezhettük magunkat valami titkos eseménynek, amiről csak mi tudhatunk. Vagy mégsem. A mólón szorgosan kattogtató japán párossal találkoztunk, akik az éppen szárítkozó hattyúkat igyekeztek magukba bolondítani egy fotó erejéig. Azok szó szerint tojtak rájuk. Mondjuk ránk is. Ki is ábrándultam ezekből az elegáns madarakból, amik a szárazföldön egyébként is elég idétlenül néztek ki. A hattyúk helye a vízben van, nem pedig a töltésen, ahol legelészésbe kezdtek és bőszen nyújtogatták felénk a nyakukat, amikor a közelükbe mentünk. Magukra is hagytuk őket a dühükkel és kihasználtuk, hogy a japánok teljesítették az egy látványosságra jutó kattingatás előírásukat és zavartalanul végigsétálhattunk a tó melletti ösvényen.

ljubljana_harmashid.jpg

Az első megálló Ljubljana volt. Már korábban is használtuk a füleseket, ami egy ügyes kis szerkezet és kiválóan alkalmas nagyobb csoportok városnéző túrájának a levezénylésére, amennyiben jól ki tudják használni, ezért nem volt meglepő, hogy itt is elő kellett venni a kis készüléket. Az európai autómentes nap miatt nem mehettünk be busszal teljesen a belvárosba, és a leszállást is kicsit gyorsabban kellett megtenni, mint ahogy egyébként szoktuk. Felszerelvényeztem magamra a fülest és már hallgattam is az idegenvezető magyarázatát, hogyan fogunk ide visszatalálni, mert ugyanitt fog bennünket hasonló repülőstarttal felvenni a busz. Aztán ezt meghallgattam még legalább négyszer. De itt még egészen jól bírtam. A cérna akkor szakadt el nálam, amikor sétáltunk végre a városban, néztem a hangulatos belvárost, végre megláttam a hármashidat, és elhangzott a kérdés: Hol van a legközelebbi WC? Tele volt a hócipőm az egész témával, főleg mert az idegenvezető elmondta, hogy pár perc türelem csak megmutatja először a csokoládéboltot, ahol érdemes vásárolni és utána már oda is érünk a csoport legfontosabb találkozóhelyéhez és mégis volt olyan, akinél fölakadt a lemez és újra megkérdezte, mikor megyünk már a mosdóba. Másokat meg teljesen összezavart a sok információ és megkérdezte, milyen csokiboltról van szó. Ott álltunk egy kis ékszerdoboz közepén és több felvonásos rádiókabarét hallgattunk csak sajnos én már nem tudtam röhögni rajta. A csokiboltot megjegyeztem és a csokicsomagot is, amit ajánlott az emberünk majd füstölögve mentem vissza  a hidakhoz és vártam egy nagy félórát amíg mindenki előkerült a híd lábából, ahol a mosdó volt. Mert addig nem mehettünk tovább és el se bóklászhattunk, mert nem volt megmondva, hogy meddig maradhatunk és ráadásul én mindenképpen fel akartam menni a várba, ahova közösen mentünk fel a felvonóval. Ott aztán végre szabadkártyát kaptunk és végre nem kellett máshoz igazodni.

ljubljana_batthyany.jpg

Először is az emléktáblát akartam látni, amit Batthyány Lajos itt raboskodásának emlékére avattak fel. Aztán körbenéztünk a vár udvarán, ami a 19. század közepétől börtönként szolgált és felmentünk egy csigalépcsőn a teraszra, ahonnan jó kilátás nyílt az egész városra. Majdnem lefújt bennünket a szél, amíg azt néztük, hogy bizony csak a belváros maradt történelmi, kijjebb már iparvárosról beszélhetünk és szépség csak kis részre koncentrálódik. Arra a kis részre viszont sok. Amikor lelifteztünk a várból igyekeztünk a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt minél többet magunkba szívni ebből a városból. Szombat lévén teljes gőzzel üzemelt a piac, amit mi végülis kihagytunk. Teljesen elégedett voltam a helyzet alakulásával és így már nyugodtabban sétáltam vissza a barátnőmmel a hármashídhoz. Közben nem győztük egymásnak mutogatni a szebbnél szebb házakat, homlokzatdíszeket és hangulatosabbnál hangulatosabb kávézókat, ahol szemmel láthatóan nem csak turisták tanyáztak, hanem a helyiek is szívesen üldögéltek. De jó is lett volna beülni valahova! Mi viszont elnavigáltunk a csokibolthoz és beszereztünk néhány finomságot. Visszasétáltunk a találkozópontra, ahol már várakoztak néhányan és úgy látszott a hangulatomat nem tudja már semmi elrontani, hiszen ráadásul egy lovagvár volt a következő célpontunk, amit egy hegybe építettek be a középkorban.

predjama.jpg

Predjama várát egyszerűen fogták az építők és beillesztették az éppen ott található barlangba. Hihetetlen, de mégis igaz, hogy a vár egyes függőleges falait maga a barlang adja és a tető fölé még ráborul a barlang boltozata. Bevehetetlen, tökéletesen védhető, maga a tuti biztonság. Úgy tűnt Szlovéniában a várak nem csak a turistákat vonzzák, hanem a nagy események szervezői is szívesen választják helyszínül. Itt éppen egy esküvő előkészületeibe csöppentünk és mit ad Isten, már megint terítve voltak a teraszon az asztalok. A násznép közé viszont nehezen keveredhettünk volna, mert egységes öltönyös-kisfeketés társaságnak tűntek, akik elég kevesen voltak ahhoz, hogy ismerjék egymást és ne higgyék el, ha rokonnak akarnánk kiadni magunkat. Maradt hát a jelszó: Fel a várba! Ez nem olyan vár volt, mint a ljubljanai, amit inkább kilátóterasznak neveznék, hanem valódi vár vár. Méter vastag falakkal, belső függőátjáróval egyik épületszárnyból a másikba, szűk lépcsőkkel, várbörtönnel, írnokkal, aki hű viaszbábúként kimeredt szemmel bámulta a feljegyzéseit és jó rálátással az útra. Valamikor volt egy rejtekajtó is, ami egy barlangrendszerbe vezetett, a menekülést biztosította gondolom, ha mégis bekövetkezne a lehetetlen és bevenné az ellen a várat, de azt nem találtuk meg pedig a füles használatát hanyagolva, önállóan barangoltuk be a várat és néztünk be minden helyiségbe. Még a boldog párt is sikerült meglesni, ahogy éppen a kápolnában esküdöztek egymásnak és a jelenlévőknek. Kint már nagyon várták őket, elő volt készítve a rizs, ezért igyekeztünk minél gyorsabban elhagyni a terepet, nehogy végül lenyúljuk a szerencseszórásukat. 

A posztojnai barlanglátogatásnak nagyon nyűgösen vágtam neki. Lehet azért is éreztem már túlzásnak a barlangi túrát, mert már annyira tömegesen, gépiesítve ment az egész, ami a személytelenség határát súrolta. A minél több ember kiszolgálására való törekvés ezen a helyen egy kicsit a szlovén barátságos hangulat rovására ment. Pedig a legjobbat akarták: a barlang belsejébe egy kisvonat visz be, amire kedves segítők navigálnak fel, a hegy gyomrában egy újabb segítő áll a csapat élére, amelyik végigkíséri a társaságot és a kis lámpáját többször is ráirányítja az érdekesebb képződményekre, a túra végén pedig ismét csak vonatra kell szállni, ami kiviharzik velünk a napfényre. Profi szervezés, semmi fennakadás, rengeteg látnivaló – mit kívánhat még az ember? Mondom, nem tudom mi zavart annyira. Hacsak az nem, hogy a beléptetőkapunál egyből lefényképeztek, a kisvonaton az első száz méteren nem győztem a szememet dörgölni, mert belecsöppent a víz a plafonról, az ösvény keskenysége miatt kénytelenek voltunk a csoszogós tempót tartani, az audio guide magyar hangjának műlelkesedésétől pedig hajhullást kaptam. Ráadásul a kütyün közölt információk bekorlátozták a fantáziát, na meg a látószöget. A két szintet bejáró túraútvonalon sokszor leálltam volna vitatkozni a hanggal, mit is látok én és miről beszél ő, de erre aztán végképp nem volt lehetőség, mert a tömeg vitt magával. Egy idő után részemről megszakítottam a kapcsolatot kütyüvel és mindjárt jobban szét is tudtam nézni. Rögtön fel is fedeztem a fal mellett a fehér drapériáknak tűnő cseppköveket, meg a hatalmas koponyát és a T-Rex fejet is el tudtam képzelni, ahogy azt is, hogy A bolygó neve halál c. film keltetőbarlangjában járkálok, ahol magát a szörnyet is felfedezni véltem. Ekkor lekapcsolták a villanyt. Merő jófejségből, ezt még az elején elmondták, hogy meg fogják tenni, mert éreztetni szerették volna milyen érzés lehetett a barlangba elsőként belépőknek. Jó sokáig vártak vele, amíg kb. mindenki elfelejtette, amit az elején hallott, ezért voltak néhányan, akik kifogásolták az eljárást. Senki nem volt azonban veszélyben és mindenki túlélte a sokkot.

Másnap azután magunk mögött hagytuk a vad hegyeket, a barátnőm nagy bánatára. Csak lemondóan legyintett, amikor az első megállónknál mutattam neki a távoli vonulatokat. Jó, jó, a Vogelhez képest tényleg dombok voltak. Hátat is fordítottunk nekik és elkezdtük a kanyargózást felfelé a többiek után a frences rendiek egyik híres zarándoktemplomához, Ptujska Gorában. Érdekes módon a templomhoz vezető emelkedőn nem a stációknak emeltek szürke emlékoszlopokat, hanem mindegyikre egy-egy áldást véstek fel. A pihenőnél pedig egy Szent Ferenc szobrot állítottak fel, ami egészen szokatlan módon úgy nézett ki, mintha nem égették volna ki az agyagot, amiből készült és az ember várta, hogy előkerüljön a szobrász és elsimítsa az anyagot, vagy eltolja a kemencébe az alkotását. Nem szoktam szobrokat (sem) fogdosni, de ebben az esetben győzött a kíváncsiság és amikor lefelé jöttünk megkocogtattam a szent alakját, ami nem üresen kongott, tehát ráadásul még valami tömör anyagból is kellett lennie. Mindenestre nagyon kedvesen mosolygott. Lehetett is oka a mosolygásra, mert egy szép kis templom előtt álldogált. Az alapok gótikusok voltak, de minden kor tett hozzá a maga módján az épülethez. Így fordulhatott elő, hogy a templomban az egyik mellékoltár teljesen gótikus stílusú volt, a fő díszítések a barokk faragványokat idézték, míg a színes üvegablakok a modern kor munkái lehettek. Valószínűleg itt is esküvőre készülődtek, mert szépen fel voltak díszítve a padsorok és még a székek is ruhát kaptak. Nem vártuk meg a násznép érkezését, egészen rendes volt a társaság, mindenki a busz mellett álldogált a megadott időpontban.

ptuj.jpg

Ilyen sokk átélése után még jó is esett egy hosszabb utazás, ami után Ptuj városába érkeztünk. Beléptünk a várkapun és az udvaron mindjárt egy lipicaival találtuk szembe magunkat. Na, jó csak szobor formájában, de tényleg ott álldogált egy lovacska és mögötte feltűnt a város templomának tornya. A vár gazdasági épülete volt kinevezve jegyirodának és a turisták fogadását is itt bonyolították. Szerencsénk volt, mert éppen egy nagyon kedves hölgy volt szolgálatban, aki szíves-örömest kísért végig bennünket és bemutatta a vár látványosságait. Először a korantokat, a mohácsi busójáráshoz hasonló célból és hagyományból varrt jelmezes gyűjteményén vezetett keresztül bennünket, majd felmentünk a tényleges várba, amit én már remegő kíváncsisággal vártam. Mások nem voltak ennyire feldobva a lehetőségtől, hogy régi falak között bolyonghatnak és az udvarba betelepült kávézó teraszára vették be magukat. Ez okozott némi félreértést az idegenvezető és köztük, aki nem értette el ebbéli szándékukat és néhány percig mi többiek vártunk rájuk, amíg ki nem derült, hogy nem akarnak több lépcsőt megmászni. Mi viszont igen és az utunk egyik legjobb döntésének bizonyult, legalábbis a számomra. Szépen megőrizték és összegyűjtötték a régi korok bútorait és a tulajdonosok használati tárgyait. A fogadószoba mennyezetét gipszstukkók díszítették, a falakat teljesen betöltötték a faliszőnyegeket, amiket éppen most raktak vissza a helyükre, mert jutott pénz a restaurálásukra.

ptuj_var_szoba.jpg

A következő helyiségek mindegyike más stílusban volt berendezve, vagyis volt kínai szoba, rokokó hangulatot árasztó, a napóleoni időket idéző és nehéz, sötétre pácolt bútorokkal berendezett szoba is. Ahogy haladtunk a szárnyak felől az épület középső traktusa felé, egyre vastagabbak lettek a falak. Nagyon renitensek lettünk a barátnőmmel, jól lemaradtunk, mert mutogattuk egymásnak a virágos tapétát, meg a festményeket, meg a rekamiét, amit mindketten haza akartunk hozni, ezért nem csoda, hogy amikor kiléptünk a folyosóra nem tudtuk, merre van a csoport nagyobbik része. Egy nagy teremben találtuk meg őket, ami a bálterem lehetett régen. Ha keringőben mérjük, akkor kb. olyan tíz fordulás hosszú és négy fordulás széles lehetett, leszámítva természetesen a gardedamok két oldalt sorakozó székeit és a büféasztalt a terem végén. Igyekeztünk a továbbiakban rendesen viselkedni és a csoporttal maradni, hiszen hátra volt még a képtár, a hangszergyűjtemény és a fegyvergyűjtemény is. Láttunk mandolint, hárfát, csembalót, hegedűt és a hangszerek karbantartására és készítésére szolgáló eszközöket is. Ahogy beléptünk a fegyvergyűjteménybe és lesétáltunk a lépcsőn majdnem átestünk egy kétkezes kardon, ami ezért volt odahelyezve a földre, hogy bárki kipróbálja, vajon fel tudja-e emelni. Őszintén magamba néztem és elfogultság nélkül felmértem a képességeimet, mi szerint képtelen lennék felemelni a pallost. De! Azért vannak a páncélos lovagok, hogy ilyen szolgálatokat is megtegyenek egy hölgy kedvéért. Fel is fedeztem egy ilyen páncélost a terem másik végében és odaléptem hozzá, hogy meggyőzzem hősies cselekedetének szükségességéről, de teljesen üresfejűnek mutatkozott és egy tapodtat sem mozdult. Akkor megfenyegettem, hogy ráuszítom a többi páncélost, akik takaros hármas sorban ácsorogtak a közelben, de valójában azokkal sem mentem volna sokra, mert amilyen életuntak voltak még a lándzsáikat is csak a hátuk mögötti állványon tárolták és nem szegezték fenyegetően a lovagra. Így aztán hőstett nélkül voltam kénytelen elhagyni a fegyvertárat és a ptuji várat.

Hova is mennék vissza szívesen? Sütizni Grazba és rögtön utána Ljubljanaba, már csak az összehasonlítás kedvéért. Értintésközelbe lenni a hegyekhez Bohinjba, ahol a tó titkát is megpróbálnám megfejteni. Kényelmesen sétálni a természetben Bledbe, és akkor ha már ott lennék bemennék tanácsot kérni abba a jópofa túrainformációs házikóba, ami előtt mindig jóképű srácok üldögéltek. Várkisasszonyt játszani Ptujba és mindjárt szerveznék is egy nagy bált, amivel megtelne a nagyterem és minden gyönyörű szobát megnyittatnék és minden gyönyörű cserépkályhába begyújtatnék. Bárcsak!

 

U.i.: Most, 2017-ben, már elmondhatom, hogy bár többször is sikerült visszamennem ebbe a csodaországba, a varázsa minden alkalommal ugyanúgy hat rám. Bármikor szívesen megyek vissza ma már akár csoportokat is kísérve.

A bejegyzés trackback címe:

https://honoradiazutazo.blog.hu/api/trackback/id/tr7613294235

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.