Nizzából visszafelé kellett menni egy kicsit, hogy megnézzük Monacot. Az egyik oldalon folyamatosan a tengert csodálhattuk, a másikon pedig a hegyoldalba épült villákat, házakat és kerteket. Végig ámélkodó és csodálkozó hangoktól volt hangos a busz.
(forrás: saját fotó)
Monacoban István, a sofőr benavigálta a buszt a parkolóházba, ahonnan tényleg minden csak egy pár perc sétára volt. Ekkor újra átéltünk egy demokratikus deficitet és újra érződött az idegenvezető hiánya. Végül győztek az észérvek, a hangosabbak és akik tudták, mit akarnak. A hercegségben még dívik őrséget állítani és nagy csinradattával váltani a palota előtt. Éppen abban az időpontban értünk oda, hogy ha kiléptük, akkor láttuk ezt a helyi nevezetességet. A palota előtt már sokan várták a nagy eseményt, ezért a helyi erő a frissen érkezetteket, vagyis bennünket is, beterelte egy kordon mögé, hogy ne zavarjuk a felvonulást. A kordon mögött nézelődtem és felfedeztem a testőrség épületét. Ez a ház segített megfogalmazni, amit egész Monacoval kapcsolatban érzek. „Ilyen nincs, ez nem valódi.” – gondoltam. Nem jó értelemben, inkább kényelmetlenül. Végig kerestem a valóságot, a patyomkin városnak tűnő épületek mögött. A testőrség épülete is: rózsaszín(!) ház vaníliaszínű kőfüzérekkel, virágokkal habos-babosítva. Elvadult rokokó.
(forrás: saját fotó)
Ebből az épületből léptek ki aztán a testőrség vakító fehér egyenruhában feszítő tagjai, akik felett először szemlét tartott a feljebbvalójuk és természetesen talált igazítanivalót egyiken-másikon. Azután elindult a csapat dobszóra a kordon mögé szorított turisták sorfala között. Némelyiknek egész szép kis kitüntetés-gyűjtemény volt a mellkasára tűzve. Vajon melyik monacoi csatában szerzett elévülhetetlen érdemeket? Az őrségváltás nagy ceremóniázással, de bonyodalom nélkül lezajlott és mi a kerítéssel védett parkon keresztül sétáltunk vissza a városnéző kisvonat megállóhelyéhez. De jó lehet itt üldögélni és gyönyörködni a természetben! A vonat éppen indulni készült, amikor odaértünk. Újra kezdődött a ki akar jönni és ki nem kérdéskör taglalása, valamint a félreértés miszerint, ha sokan vagyunk, akkor gyorsan pattanjunk fel a kisvonatra és majd a sofőr összeszedi a pénzt. Természetesen nekünk kellett összeszedni, de amíg ez leesett addig szintén természetesen nem indult a vonat. Kedveltek lettünk Monacoban. Végig sétavonatoztunk a városon és egy darabon a Forma1-es pálya íveit is kiélvezhettük. Megnéztem, melyik kaszinóban kellene bemennem és melyik szállodába kellene megszállnom. Mivel ehhez nem találtam megfelelő szponzort, ezért a kisvonatról leszállva az óceonográfiai múzeum kiállítását választottam, a mankós sráccal és a párjával együtt.
(forrás: saját fotó)
Az múzeum alsó szintjén akvarisztikai kiállítás volt, ahol olyan halacskákkal szemeztünk, amiket csak búvárkodás közben lehet felfedezni. Nagyon viccesek is úszkáltak köztük. A kedvencem Szenilla volt a Némó nyomábanból, amelyik szemből papírvékony, míg oldalról hatalmasnak látszik. Az egyik akváriumban pont etetés volt. Hirtelen egy kéz jelent meg a vízben, amiből a hal tök nyugodtan kiette a rákocskát. A felső emeleteken a tengerészeti élet és az expedíciók során használt eszközök és begyűjtött fosszíliák voltak kiállítva. Több ezer éves megkövült állatok lenyomatait nézegettük az üvegek mögött. Sajnos kicsit sietni kellett, ezért nem tudtunk mindent végignézni. Pedig a srác olyan jól közlekedett a mankóival, hogy egyáltalán nem hátráltatott bennünket, ép lábúakat. Annyi mindent megnéztünk, hogy eltelt rajtunk az idő és gyorsan kellett visszamennünk a buszhoz, hogy indulhassunk Nizzát is megnézni.
Monacot egy alagúton keresztül kíséreltük meg elhagyni. Az, hogy az alagútban kereszteződés volt, már fel se tűnt. Az elterelés már annál inkább. Egy mellékvájaton kellett kijutni, ami azonban kanyargott és keskeny volt. Az egyik kanyarba aztán be is állt a busz és oda-vissza centizéssel tudtunk csak továbbmenni. Az utazóközönség nagy izgalommal várta, hogy mi lesz a végkifejlett, vajon bennragadunk-e a barlangban. A profi sofőrpáros azonban kb. 10-15 perc alatt megküzdött a feladattal. Viszont érdekes, hogy ezalatt nem jött arra senki, vagyis nem okoztunk forgalmi dugót. A Nizzába vezető út már sétagaloppnak tűnt ezek után.
(forrás: saját fotó)
Most végre körül is néztünk a városban, ami a francia riviéra egyik gyöngyszeme. Sikert, fényt és csillogást vizionáltam hát, de inkább csak port és koszt találtam. A központi parkjuk, ahol a nagy medencés szökőkútjuk állt akár a szegedi Móra parki szökőkút is lehetne. A hontalanok itt is elfoglalták a padokat, az egyiken már édesen aludt az állandó bérlője a tűző napon. Lesétáltunk a tengerpartra, ami tele volt sétáló, nézelődő emberekkel.
(forrás: saját fotó)
A vízben alig-alig úszkált valaki, pedig tiszta volt a víz ez tanúsíthatom, mert legalább a lábamat belemártottam. Kellemesen hűsített a víz. Néhányan elkezdtek köveket gyűjteni. Sétáltunk vissza, amikor az egyikőjük meglepett engem is egy nagyobbacska kaviccsal. Már nem fért a táskájába, de eldobni nem volt szíve, ezért rám testálta. Itt van az asztalomon, de még nem jöttem rá, mi tetszett meg neki benne.
Innen már megállás nélkül mentünk tovább Montpellier-be. Itt is tranzitszállásunk volt, de az előző ehhez képest luxusszálló. Egy háromemeletes, gangos épület 2. emeletére kellett felküzdeni a bőröndöket lift nélkül. Most jött jól az a tanács, amit egy gyakorlott utazó újságírópáros osztott meg a bulvármagazin olvasóival: „annyi csomagot szabad csak magunkkal vinni, amennyit egyedül elbírunk.” Jogos. Ahogy felértem már fordultam is volna ki a szobából. Csillebérci körülmények fogadtak, kivéve az úttörőtábor közös tusolóját. Minden ragadt a portól, egész éjjel azon filóztam, hogyan tudnék úgy feküdni az ágyban, hogy se a lepedőhöz, se a takaróhoz ne érjek. Túlságosan földhözragadt vagyok a levitáláshoz, ezért a lebegés helyett a forgolódás volt műsoron, vagyis nem volt pihentető az alvás. Legalább reggel nem kellett biztatni, hogy hagyjam el a szállást. Még búcsúpillantásra se méltattam a helyet.
A többség úgy érezte, hogy eljött az ideje, hogy feltöltse a készleteit valamint elszórjon némi pénzt. Nem értettem meg kristálytisztán, hogy miért nézzük meg a helyi Cora áruházat, ahova személy szerint én még itthon is csak ritkán járok, mert annyira idegesít a vásárlás. Dúlva-fúlva mentem a többiek után az áruházba és eltartott egy ideig, amíg nem keringtem dühödtem a sorok között, hanem lenyugodtam. Levonom a következtetést: a multik mindenütt ugyanazt a rendezési elvet követik. Így aztán könnyen megtaláltam a borokat és ott nézelődve elszállt a mérgem. Végigböngésztem az egész kínálatot, elborzadtam a prémium kategóriás borok árát látva. Hosszas töprengés után kiválasztottam egy vörösbort, amivel jól kitoltam magammal, mert utána nagyon kellett vigyázni egész hátralévő úton a hátizsákomra. Természetesen többen felajánlották, hogy osszam meg velük ezt a felelősséget, köztük a mellettem ülő srác is, de mivel arra a kérdésre, hogy „van bontód?” felcsillanó szemmel igennel válaszolt, nem találtam elég megbízhatónak, hogy vigyázzon az én drágaságomra.
(forrás: saját fotó)
Azért Montpellier városát is megnéztük. Itt is szabadprogram keretében ütöttük nyélbe a városnézést, vagyis rövid idő alatt körberohanhattuk volna a környéket. Hozzácsapódtam egy kisebb csapathoz és inkább sétálva, nézelődve töltöttük az időt. Szűk kis utcákon eldugott üzletek és nagy, széles bevásárló utca, ahová csak engedéllyel, vagyis kóddal rendelkező autók hajthatnak be, mert csak a távnyitó aktiválásával ereszkedik le a kordon. Azt hiszem valójában már mindenki szeretett volna inkább spanyol földön járni és ez a nézelődés csak időpocsékolásnak hatott. Nagy nehezen elindultunk és átkeltünk a Pireneusokon végre valahára.
Kisebb technikai szünetek után délután fél ötre érkeztünk meg L’lorett de Maarba, ahol a Don Juan elnevezésű szállodába cuccoltunk be. A recepció előtti aulában várakoztunk, amíg a kvázi vezetőink a szobabeosztást csinálták, ami kicsit bonyolulttá vált az időközben kikristályosodott igények miatt. Közben, aki megkapta a szobakulcsát, az se mehetett sehová, mert még az étkezésre jogosító kártyákat is ki kellett, hogy osszák, sőt vártuk azt az idegenvezetőt is, aki annak az utazási irodának volt a kitelepített munkatársa, amelyiken keresztül ezt a szállást foglalták. Aztán el lettünk engedve, de kérték, hogy amint ledobtuk a csomagokat, egyből jöjjünk vissza az idegenvezető tájékoztatójára. Úgy gondoltam, hogy én a tájékoztató után egyből lemegyek a partra és megejtem az első randimat a tengerrel. Szóval fürdőruha fel és izgatott utazó le az aulába. Aztán várakozás és várakozás, majd hosszas és parttalan magyarázat a helyről az idegenvezető hölgy részéről, majd elkezdte sorolni az utazási iroda helyi szervezésű programjait és részletesen bemutatni a tájékoztató mappát, amit megtalálhattunk a szálloda recepciója mellett. A prezentációból senki nem látott semmit, mert a térkép, amin mutogatott kicsi volt, a mappában apró képek mellett hosszú leírások voltak. Szinte helyben toporzékoltam, hogy legyen már vége és hadd menjek, mert engem már várnak, de mivel annyira elhúzódott a bejelentkezés és tájékoztató, hogy már a meghatározott vacsoraidőben voltunk, ezért el kellett halasztanom a nagy találkozást. Gyors evés után azonban nem tűrtem tovább és a szobatársammal a nyomomban elindultam arra, amerre a vizet sejtettem. Egy jó tíz perces séta után aztán ott volt előttem az apró kavicsos part és a sötétben is csillogó víz. Belegázoltam. Hideg volt, de nem annyira, hogy ne akarjak megmártózni benne. A tenger nagy hullámokkal fogadta jöttömet, többször is megpróbált kidobni, de aztán kiegyeztünk döntetlenben és hagyta hadd pancsoljak egy kicsit a habokban. A szobatársam nem osztozott a lelkesedésemben, nem jött be a vízbe és amúgy is kevesen voltak már a parton, ezért viszonylag egyedül lehettünk. Amíg néhány srácnak fel nem keltettük az érdeklődését. A valószínűleg orosz (a társalgásukból legalább is erre a nációra következtettem) tacskók különös formáját választották az ismerkedésnek. A három srác a hátunk mögött telepedett le és az apró kavicsokkal elkezdtek dobálni bennünket. Mivel nem reagáltunk, ezért új figurát vetettek be. Az egyikük nagy garral elfutott mellettünk és belevetette magát nagy csobbanással a vízbe. Ezt többször is megismételte, élvezve, hogy futás és rugaszkodás közben beterít a kavicsokkal. Valamiért nem vett le a lábamról. Fogtuk a törülközőnket és elindultunk vissza a szállodába. Ez az éjszaka sem telt el kaland nélkül, mert valami levágta a biztosítékot a szintünkön. Nagy csattogás a folyosón és kiáltozás, aztán éjszakai portás és lett újra világosság. Kb. fél óráig, aztán újra sötét. Szerencsére kifigyelték, hol kapcsolta fel a portás az áramot és mivel a szekrény nem volt bezárva, ezért már gond nélkül megoldották újra a problémát, ami aztán még többször is előfordult az otttartózkodásunk során. Végre mindenki nyugovóra tért.
